Nagy utazásra szántam el magam. Poggiardo napról napra egyre csak szűkült az utóbbi időben, főleg mivel még nem kezdődött el a turista szezon és a város bár lassan éledezik a tavasz közeledtével, még mindig mondhatni halott. Minden nap ugyan azzal a 4 emberrel dolgozom, élek, vásárolok, főzök, eszem, beszélgetek, mulatok és alszom. A házunk 20 méterre van a munkahelyünktől és az életterünk rettentő szűk.
És én ezt nem bírtam tovább.

Nagyjából mindent előre megszerveztem de azért hagytam magamnak némi rugalmasságot is.
Péntek reggel vonatra ültem, majd Lecccében 3 rendkívül kedves olasz úriember társaságában egy Jeeppel elutaztam Milanóba. Az út 11 óra volt, így elég későn értem haza, Alejandro lakásába. Alejandro egy spanyol EVS önkéntes, akit még az első tréningről ismerek. Vele csak olaszul beszélgetünk és sokat tanulok tőle.

Szombaton egész nap szakadt az eső ezért csak délután mentünk ki sétálni egy kört és megnézni egy bohém negyedet, elcserélni az esernyőnket egy üzlet bejáratánál és csak úgy sétálni és nézelődni.

Vasárnap szerencsére jó idő volt, mi meg csak megindultunk és megnéztük a Garibaldi állomás mellett a szuper magas UniCredit palotát és a legmodernebb társasházat Milanóban.
Felszálltunk egy vonatra és elmentünk Comoba. Pontosabban Svájcba, mert elfelejtettünk leszállni a vonatról és Svájcig mentünk.
A következővel vissza is tértünk Comoba, ettünk egy pizzát aztán körülnéztünk a városban, ahol George Clooney vett magának egy házat. Megértem. 

A város és a tó is csodaszép, mindenkinek van legalább egy kutyája, hidroplánok röpködnek fel alá és a tavon kis csónakokban múlatják az időt a gazdag, Svájcban dolgozó olaszok.

Forrás: http://kamillaolaszkalandja.blogspot.hu/

Aušra Gadliauskaité Litvániából érkezett Gödre, hogy az Erasmus+ EVS program résztvevőjeként 7 hónapon keresztül támogassa az Iskola tanórán kívüli programjait. Aušra fizikoterápiát tanult az egyetemen, melynek köszönhetően Keszey Bora segédeként részt vesz az alapozó terápia foglalkozásokon, továbbá szereti a kézműves szakmákat, így látogatja Mráz Bence bőrös szakkörét is. A 24 éves litván önkéntes lányt arról kérdeztem, miért szeret önkénteskedni és milyen élményeket gyűjtött eddig Magyarországon.

 Mivel foglalkoztál és hol éltél az önkéntes szolgálat előtt?

A szülővárosomat Anykščiai-nak nevezik. Ez egy kimondhatatlan nevű litván kisváros. Itt nőttem fel és itt éltem 19 éves koromig. Majd Vilniusba, Litvánia fővárosába költöztem, hogy az egyetemen fizikóterápiát tanuljak. Nagyjából két éve fejeztem be az alapképzést, majd pedig ezt követően sok mindent kipróbáltam csak azért, hogy egy kicsit élvezzem az életet. Volt , hogy dolgoztam, de volt, hogy csak egyszerűen meglátogattam az Európa különböző országaiba költözött barátaimat, és persze sokat önkénteskedtem. Olyasmiket csináltam, amire korábban nem volt időm. És most is éppen ez történik velem.

 Ennyire szeretsz önkénteskedni?

Az elmúlt 10 év során már nagyon sok és különböző féle szervezetnél végeztem önkéntes munkát. Ez egy életforma, amit ha egyszer kipróbálsz, akkor rabul ejt. Azt gondolom, hogy nem feltétlenül kell jól keresni ahhoz, hogy boldog legyen az ember. Számomra éppen elegendő az, ha olyan emberek vesznek körül, akik olyasmit csinálnak, amit én is szeretek csinálni. Nekem nem fontos még az sem, hogy ez a tevékenység fejlessze a képességeimet. Számomra elég az is, ha csak úgy egyszerűen segíthetek másoknak, vagy csak boldogabbá tehetem valaki napját, mert ez engem is valamiért boldogabbá tesz.

 A sok jó élmény ellenére, ez azért mégis csak együtt jár némi lemondással vagy nehézséggel. Te mivel találtad szemben magad az elmúlt hetek folyamán?

A legnagyobb nehézség, amivel minden nap szemben találom magam, az a magyar nyelv. Számomra abszolút nehéz nyelv, annak ellenére, hogy számos utazásom miatt már rutinosan kezelem az olyan helyzeteket, amikor nincs közös nyelv, és könnyen kifejezem magam akár gesztikulációval is. A forint használata is elég sok nehézséget okoz számomra. Nagyon szokatlan fizetőeszköz, és egy darabig még mosolyogtam is a nagy címleteken. De már kezdem megszokni, és lényegében otthon érzem magam.

Visszatérve az iskolára, ahol dolgozom, elég sok nehézséget okoz a kommunikáció a kisebbekkel, akik még nem tanulnak angolul. Néha előfordul, hogy az önkéntes társaimmal nem tudjuk sehogyan sem elmagyarázni egy játék szabályait a gyerekeknek, és akkor valami egészen más módszerhez kell folyamodnunk, ami nem rutinszerű. A felsősökkel persze minden egyszerűbben működik. Egyébként az egész iskolai közösség nagyon barátságos és örülök annak, hogy itt lehetek, ahol tárt karokkal fogadtak minket.

 Pihenni neked is kell. Ilyenkor mivel töltöd szívesen a szabadidőd?

Nagyon megtetszett a magyar néptánc és szívesen járok az órákra. A magyar és a spanyol nyelvek tanulása is elég sok időt elfoglal az életemben. A hétvégéket néhány alkalommal Budapesten töltöttem, hogy találkoznak azokkal a külföldről érkezett EVS önkéntessel, akik más szervezeteknél végeznek hasonló munkát. Később pedig, amikor az időjárás kedvezőbb lesz, sokat szeretnék utazgatni Magyarországon.

Aušra által vezetett szakkörök a Búzaszem Iskolában:

• Fotó szakkör felsősöknek péntekenként 16.00 - 17.00
• Kézműves szakkör csütörtökönként 14.45 - 15.30

Az EVS projekt az Európai Bizottság Erasmus+ program támogatásával valósul meg. A projekt fogadó szervezete a Búzaszem Alapítvány. Koordináló szervezet: Fiatalok a Vidékért Egyesület.

A szöveg tartalma kizárólag a Fiatalok a Vidékért Egyesület felelőssége, és az Európai Bizottság nem felelős az abban megjelent információkért.

Sergio-t a spanyol barátai egyszerűen csak Serginek hívják, egy híres spanyol focista miatt, ami egyben a név katalán változata. Sergi mindig mosolyog, és ha csak lehet, játszik a gyerekekkel.

 Mivel foglalkoztál és hol éltél az önkéntes szolgálat előtt?

La Riojából származom, Spanyolország egyik északi régiójából, ami Baszkföldtől és Navarrától délre található. A legközelebbi nagyváros Bilbao. A szülővárosom neve Logroño, ami a tartomány központja. Nagyjából 150 000 ember él itt. Spanyol léptékben nem túl nagy város, ami egyben az előnye is, mivel a méretei miatt könnyen el lehet jutni gyalog vagy kerékpárral a város egyik végéből a másikba. Logroño-t a spanyolok finom borairól és ételeiről ismerik leginkább.

Bár logroño-i vagyok, az elmúlt években más városokban éltem. Hat éve Madridba költöztem, hogy az egyetemen pszichológiát tanuljak. Két évig éltem ott, aztán Santiago de Compostelába mentem a SICUE program keretében, ami olyasmi, mint az Erasmus program, csak Spanyolországon belül valósítható meg. Santiago-ban jártam az egyetem harmadik évfolyamát, majd pedig Madridban fejeztem be az egyetemet. Az ezt követő évben ott dolgoztam magántanárként és egy iskolában napközis tanárként. 2015 nyarán Sant Cugat del Vallés-ba költöztem, ami egy Barcelona melletti kis falu, nagyjából olyan távolságban egymástól mint Göd és Budapest. Itt egy szellemi és mozgássérülteket ellátó otthonban dolgoztam ápolóként és foglalkoztatóként, valamint egy gimnáziumban ifjúsági animátorként.

 Miért éppen az EVS program tűnt kézenfekvő továbblépési lehetőségnek számodra?

A jelenlegi fő célom az, hogy tanuljak, a szó bővebb értelmében. Fejleszteni szeretném az angol tudásom, szívesen tanulok új nyelveket is, mint például a magyar, kíváncsi vagyok más országok kultúrájára és keresem azokat a lehetőségeket, amikor számomra szokatlan környezetben zajlik a munkavégzés. Egy hónap tapasztalat után úgy tűnik számomra, hogy az Európai Önkéntes Szolgálat nagyon jó tapasztalatszerzési lehetőséget kínál számomra, amelynek a segítségével a személyiségem is fejlődhet.

 Hogyan érzed magad nálunk, Magyarországon? Melyek az elmúlt hetek legfontosabb pillanatai számodra?

Emlékezetes volt a megérkezést követő képzés Budapesten, ahol azon túl, hogy megiserkedtem sok másik önkéntessel, számos új módszert tanultam. Úgy tűnik most, hogy ezeket az iskolai munkámban vagy az élet más területein használni tudom majd.

Élmény megismerni a környéket is, ahol lakom. Lassacskán felfedezem a számomra érdekes helyeket, sarkokat Dunakeszin és Budapesten egyaránt.

Ami azt illeti, nem készültem semmiféle különös módon a külföldön való életre. Persze kiváltottam az egészségbiztosítási kártyát, és nyitottam egy bankszámlát, amiről ingyenes a külföldi pénzfelvétel, és tájékozódtam az országról, egy kicsit a történelemről, a klímáról, a pénzről, és arról is, hogy kell-e majd intéznem valamit a megérkezésem után. A küldő szervezetem sokat segített a felkészülésben. Például abban, hogy önkéntesként mi lehet itt a szerepem, milyenek az előzetes elvárásaim, és milyenek lehetnek a lehetséges reakcióim vagy érzéseim, amelyek normálisnak számítanak egy ilyen típusú helyzetben.

Az első heteim Magyarországon jól teltek. Bár vannak kulturális különbségek, úgy veszem észre, hogy nem vagyunk annyira mások. A legnagyobb különbség számomra az időbeosztás, például az étkezéseket időpontjait vagy a a bolti nyitva tartást illetően. De lassacskán hozzászokom, hiszen az első hetek lényegében az alkalmazkodásról szólnak.

 Hogyan telnek a napjaid, mivel töltöd szívesen az időd?

A szabadidőmben szeretek az utcán lenni, sétálgatni, inni valamit a barátaimmal, kerékpározni, focizni vagy kosarazni; de azt is szeretem, amikor egyedül vagyok, olvasok, zenét hallgatok, filmeket nézek. És az egyik kedvenc tevékenységem, amikor vasárnap csak heverészek az ágyban, és a rádióban futballmeccs-közvetítéseket hallgatok.

Sergi által vezetett szakkörök a Búzaszem Iskolában:

Foci felsősöknek: szerdán 14.10 – 15.25 és pénteken 14.30 – 16.00

Foci alsósoknak: Kedden 15.25 – 16.30

Kosárlabda korhatár nélkül: Szerda 15.25 – 16.30

Az EVS projekt az Európai Bizottság Erasmus+ program támogatásával valósul meg. A projekt fogadó szervezete a Búzaszem Alapítvány. Koordináló szervezet: Fiatalok a Vidékért Egyesület.

Az interjú tartalma kizárólag a Fiatalok a Vidékért Egyesület felelőssége, és az Európai Bizottság nem felelős az abban megjelent információkért.

Joanna Knopik február első hetében érkezett Lengyelországból a Búzaszembe, hogy EVS önkéntesként, tele energiával és ötletekkel vegyen részt az iskola életében. Az érkezését követő heteket arra fordította, hogy kicsiknek, nagyoknak és még felnőtteknek is délutáni vagy esti angol nyelvű foglalkozásokat szervezzen. A változatosságot és kihívásokat kedvelő 24 éves lengyel lányt többek között a Magyarországon szerzett eddig élményeiről kérdeztem.

 Mivel foglalkoztál és hol éltél az önkéntes szolgálat előtt?

Egy Podłęże Szlacheckie nevű kis faluban nőttem fel Lengyelország déli részén, közel Częstochowa-hoz, a Pálos szerzetesrend mai központjához. A gimnázium befejezése után Wrocław-ban folytattam a tanulmányaim. Tavaly fejeztem be a történelem szakot az egyetemen, és úgy éreztem, hogy meg kell szakítanom a tanulást egy kicsit az angol tanári szakon, amit még nem fejeztem be. Öt hónapra Franciaországba utaztam, ahol munkát vállalva gyűjtöttem egy kis pénzt, és franciát tanultam. Most pedig itt vagyok Magyarországon.

 Miért éppen önkéntes munkát választottál erre az időre? Ez nem pihenés. Vagy számodra mégis az?

Szeretek utazni és kíváncsi vagyok más kultúrákra, emberekre, életformákra. Fontosnak tartom a tapasztalatok ilyen jellegű cseréjét. Szeretek gyerekekkel, tizenévesekkel foglalkozni. Szeretem azt az érzést, amikor a közösség hasznos tagja vagyok. Nagyon szeretnék értékes tapasztalatokat és emlékeket hazavinni Magyarországról. Az itt töltött idő során szeretnék egy kis tanítási tapasztalatot szerezni és fejleszteni a pedagógiai képességeimet. És legfőképpen szeretnék valami hasznosat tenni azokért az emberekért, akikkel az előttünk álló fél évet együtt fogom tölteni.

 Jártál-e már korábban Magyarországon vagy teljesen újdonság számodra a magyar kultúra?

A Franciaországban töltött idő után Angliába utaztam egy rövid időre, majd haza Lengyelországba, és már készültem is Magyarországra. Ennyi utazgatás után már nem igazán jelentett túl nagy változást Magyarországra érkezni, ahol most járok először életemben. Azon nagyon meglepődtem, hogy Budapest mennyire gyönyörű város. A szépsége nem hasonlítható egyetlen lengyel városéhoz sem, ami nagyon pozitív élmény számomra. Negatívum, hogy az itt élők közül kevesen beszélik az angolt. Ezt azzal próbálom ellensúlyozni, hogy nagyon szorgalmasan tanulom a magyart. Egyébként semmi furcsával nem találkoztam, és úgy tűnik számomra, hogy a magyar és lengyel hétköznapi kultúra nagyon közel áll egymáshoz.

 Hogyan telnek a napjaid, mivel töltöd szívesen az időd?

Nagyon sok mindent szeretek csinálni. Mivel vidéken nőttem fel, nagyon szeretek a szabadban lenni. Szeretek sportolni: kocogni, kerékpározni, korcsolyázni, lovagolni, tollasozni és röplabdázni. Nagyon szeretem a történelmet és sokat olvasok, zenét hallgatok. Sport őrült vagyok, így aztán mindig követem a lengyel röplabda és kézilabda csapatok mérkőzéseit, de szívesen nézem a síugrás, Forma-1 és tenisz közvetítéseket is. Mindennél jobban szeretek azonban utazni, bárhová és bármikor nyílik rá lehetőségem.

Joanna által vezetett szakkörök a Búzaszem Iskolában:

• Játékos angol 2. és 3. osztályosoknak: keddenként és szerdánként 15.30 – 16.30, valamint péntekenként 14.30 – 15.30
• Angol szakkör felsősöknek hétfőnként 14.45 - 15.45
• Angol felnőtteknek hétfőnként 17.30– 18.30, valamint keddenként 18.00 – 19.00

Az EVS projekt az Európai Bizottság Erasmus+ program támogatásával valósul meg. A projekt fogadó szervezete a Búzaszem Alapítvány. Koordináló szervezet: Fiatalok a Vidékért Egyesület.

A szöveg tartalma kizárólag a Fiatalok a Vidékért Egyesület felelőssége, és az Európai Bizottság nem felelős az abban megjelent információkért.

Nagyon magabiztosan beharangoztam ezt a posztot, aztán kicsit elbizonytalanodtam, hogy akarok én erről ennyit írni? Azóta másfél hét telt el és a telefonom tele van fotókkal arról, hogy épp mit eszem. Szóval igen, akarok.

Aki picit is ismer, az tudja, hogy imádok enni. Mindig is imádtam a mediterrán konyhát, de most hogy itt vagyok egyszerűen… nem találok szavakat. :) Szinte minden nap megkóstolok valami újat, valami ittenit, valami nagyon egyszerűt… Rögtön az első estémen tapasozni vittek a lányok, itt Maracenában, ahol azóta már többször voltunk. A tapa egyébként kis (vagy sok esetben inkább szendvics méretű) falatka, amit a bárokban az ital mellé adnak. Andalúziában ennek különösen nagy hagyománya van. Granada belvárosa tele van Tapasbárokkal, amik este megtelnek szórakozni (meg persze vacsorázni) vágyó fiatalokkal. Sopron után egy elég éles váltás ez az alkohol fogyasztás terén, de határozottan tetszik. :) Egy-egy tapasos este alatt rengeteg finomságot meg lehet kóstolni.

Íme néhány példa (általában egyébként annyira jól néztek ki vagy annyira éhes voltam, hogy fényképezés előtt elfogyott :D )

Azért nem járunk ám minden nap tapasozni. Legtöbbször itthon főzünk Pankával közösen. Olyan finom és csini dolgokat eszünk, hogy akár egy gasztroblogot vagy instagram oldalt is indíthatnánk. :D

Gyertyafényes (vagy inkább üvegfényes) vacsi, a hosszú nap tökéletes lezárása csirkés tortillával

Dobjunk bele mindent, ami itthon van – csicseriborsó saláta gambákkal (a magyar megfelelőjét sajnos nem tudom)

A couchsurfingesünk hiperszuper egészséges, bio, organikus (és amit csak el tudtok képzelni) vörös lencséje

 

Ez volt az első alkalom, hogy levest ettem, mióta itt vagyok. Megadtuk a módját, marokkói sárgarépalevest készítettünk serpenyős zöldségekkel és olívás sajtos pirítóssal.

Nem győzök áradozni a finomabbnál finomabb ételekről, amik már a mindennapjaim részét képezik. Volt már olyan veletek, hogy mindig olyan isteni dolgokat ettetek, hogy alig bírtátok abbahagyni? Velem most pont ez történik, minden egyes nap.

Mikor az utcán sétálva nézem az embereket, azon gondolkozom, hogy vajon az ételek miatt ilyen boldog és kiegyensúlyozottak-e. Kedvesek, segítőkészek és határozottan boldogok. (csak egy apróság, de mégis nagyon pozitív: a taxis, aki éjszaka hazahozott minket Granadából, túlment a megbeszélt ponton pár utcával és ahelyett, hogy mérgelődött volna, fogta és leállította az órát, hogy a téves kilométereket ne kelljen kifizetünk) Mióta itt vagyok már rengeteg ehhez hasonló apró pozitív élményben volt részem.

Ahogy telik az idő, egyre biztosabb vagyok ebben az összefüggésben. Gondoljatok csak bele, mennyivel jobb hangulata van egy megbeszélésnek egy kis édesség mellett.

Vagy mennyivel hangulatosabb a közeli kávézóban reggelizni, mint szendvicset enni a munka közben.

Media de tomate, a kedvencem – a titok az egyszerűség: friss pirítós, olívaolaj és paradicsom. Kell ennél több a tökéletes reggelihez?

Ennek a posztnak nem is lehetnek tökéletesebb befejezése, a mai a főnökömmel (spanyolul!) folytatott beszélgetés a konyhában:

• Nem kérsz egy kis pirítóst?
• Nem, köszönöm. Megnézzük mit fognak csinálni a gyerekek a mai workshopon.
• De hát enned kell, anyukád még a végén azt gondolja, hogy nem adunk neked enni!

Megfogadtam a tanácsát. Nagyon jókat eszem és még fogok is!

Forrás: https://gittusblog.wordpress.com

Nem tagadhatom, hogy sokkal boldogabb vagyok itt, mint otthon. Általában véve nyugodtan telnek a napjaim. Hétfőn és kedden délelőtt a Centro de las Mujeresben dolgozom, itt gyerekeknek tartott workshopok körül sertepertélek (a segítek szót túlzásnak tartom, mivel egyelőre úgy érzem, totál fölöslegesen vagyok ott), vagy az irodában ténykedek az Erasmus+ projektek körül. Szerda és csütörtök délután az Espacio Jovenben vagyok, szerdán iroda és Erasmus+, csütörtökön játszóház, gyerekek, csillámpor, ragasztó. (Ez titok, de kezdem élvezni a kézműveskedést, és asszem tök jó is vagyok benne. Ezt onnan látod, hogy a gyerekek elkezdik leutánozni, amit csinálsz. Andy Warholnak érzed magad, de tényleg.) Péntek reggel megbeszélés a főnökeinkkel, akik egy házaspár, P., a Centro de las Mujeres vezetője és J., az Espacio Joven hadvezére. A meeting úgy néz ki, hogy leülünk egy asztalhoz a konyhában, valaki általában hoz sütiket, egy másvalaki kávét főz, P. meg elkezdi gyártani a pirítósokat, és miközben eszegetünk, megkérdezik, hogy hogy érezzük magunkat, mire van szükségünk, hogy állunk a feladatainkkal. Mint anyu és apu, mi pedig a gyerekek. J. szokás szerint előad egy monológot a szerelemről, megkérdezi, van e barátunk/barátnőnk, ezen mindig nagyokat kacagunk.

Kéthetente, péntek délután angol nyelvű foglalkozást tartunk a helyi gyerekeknek, Erasmus+, egyenlőség, és más témákban. International Meeting a neve, a héten volt az első alkalom. Nem tudom, hogy a játékok miatt, vagy mert végig cukorkával meg csokis keksszel etettük őket, de azt hiszem tetszett nekik. Imádnak tanulni!

Szóval úgy gondolom, ennyiből leszűrhető, hogy nem ér túl sok stressz a mostani munkámban. Ez elég nagy váltás az eddigiekhez képest, mivel amióta az eszemet tudom, mindig hajtottam. Általában persze hülyeségekért; jó jegyekért, elismerésért, pénzért. De a lényeg, hogy mindig volt valami, ami mozgásban tartott, mindig volt valaki, aki megmondta, mit csináljak, és ez eléggé megkönnyítette a dolgom. Most senki sem mondja meg, mit csináljak, és ez enyhén zavarba ejtő. Persze vannak feladataink, van beosztásunk, de semmi nem történik, ha nem mész be (hidd el, kipróbáltam), és úgy általában senki sem felügyeli, mit csinálsz.

Az Arrival Trainingen volt egy feladat ennek illusztrálására: három négy-ötfős csapatra osztottak minket, és a teremben, egymástól távol leterítettek három nagy, üres lapot. Mellétettek mindenféle filcet, zsírkrétát meg gyurmát. Egy magnóból valami nyugis zene szólt. Aztán a trainerünk elmondta a szabályokat: minden csapatnak jut egy papír, a kiegészítőivel. Rajtunk múlik, mit művelünk vele, de fontos, hogy közben egy szót sem szabad váltanunk, és ha a zene elhallgat, ott kell hagynunk a papírunkat, és átmenni a következőhöz, amin addig az előző csapat dolgozott. A szabályok, vagy inkább az irányadás hiánya teljesen felkavart mindenkit. Én hosszú percekig csak álltam és tanácstalanul néztem a többiekre, aztán észrevettem, hogy a csapattársam elkezd rajzolni, úgyhogy én is nekiláttam. Egy árvíz képét jelenítettem meg nagyon festőin, amit a csapattársam később kiegészített egy fallosszal. Aztán kezdtem egyre jobban feloldódni, rajzolgattam, írogattam, a váltásnál pedig az előzőek munkáját továbbgondolva folytattam. A trainer a feladat után megjegyezte, meglepődött, hogy senki sem hagyta ott a termet, senki sem kezdett el táncolni vagy őrjöngeni, mivel igazából az adott szabályok alapján simán megtehettük volna. Nem volt szabály, így az adott konvenciók alapján kreáltunk magunknak.

Úgy tűnik arra próbált rávenni minket, hogy alkossuk meg a saját szabályainkat, és nyugodtan kísérletezzünk, hiszen az EVS egy olyan lehetőség, ami helyet ad annak, hogy hibázzunk, és persze hogy tanuljunk belőle.

Igazából nem tartom magamat teljesen konformistának, de még így is nagyon furcsa hozzászoknom, hogy jól behatárolt instrukciók helyett a saját intuícióimat kell követnem.

Azt hiszem nagyon, nagyon nehéz ilyen könnyedén élni.

Már értem a celebek fájdalmát.

Sokszor ölel,

Jolán

 U.i.: Ne bántsátok Berki Krisztiánt!

Lacó Viktória angol nyelvű blogot vezet skandináv EVS önkéntes élményeiről. Az alábbi, lebilincselően inspiráló írásban beavat minket történetébe: megtudhatjuk, mi motiválta őt harminc évesen a pályázat benyújtására, milyen érzések kavarogtak benne a nagy lelépés előtt, hogyan tudott a skandináv hétköznapokhoz alkalmazkodni, és milyen változásokat hozott a világszemléletében ez az élmény. Folytatásos vendégposzt a mesebeli északról.

EU által szponzorált önismereti tréning

Lassan egy év telt el azóta, hogy azon az ominózus estén, egy ismereten Dél-svéd kisváros pályaudvaráról szakadó hóesésben szánkón hazavontattuk a csomagjaimat az új otthonomba. Innentől egy év várt rám Växjöben egy NGO-nál, ami Erasmus+ mobilitási programok szervezésével, bevándorlókkal, női egyenjogúsággal, megváltozott képességű és funkciózavaros fiatalokkal és felnőttekkel, illetve kisállat-napközivel foglalkozik. Az Európai Önkéntes Szolgálat adja a keretet, az én feladatom pedig az, hogy megtöltsem tartalommal.

Hogyan keveredtem épp ide?

Az éves célkitűzés: összehozni egy EVS-t, mert már nincs hova halasztanom. Azt hiszem 2010 körül hallottam először az EVS-ről, erről a fiataloknak szóló programról, aminek a lényege, hogy külföldi, nem-formális tapasztalatszerzés útján új készségeket tanuljunk, aktív állampolgárokká váljunk és hozzátegyük a magunkét a civil kezdeményezések fontosságához, nem utolsó sorban pedig helyzetbe hozzuk magunkat a munkaerőpiacon. Mivel az ország, sokszor a nyelv, a lakóhely és a téma is új, az embernek újra és újra le kell szkennelnie magát, hogy a kihívások megoldásához a számára legélvezetesebb és legtöbb tapasztalatot nyújtó stratégiát válassza. Olyan ez, mint egy EU által szponzorált real life önismereti tréning, ahol nem csak mi önkéntesek, de a környezetünk is gyarapodik. Na, ez nálam is évek óta a listán volt, de mindig volt valami/valaki, ami/aki visszatartott: vagy a tanulmányaim befejezése, vagy párkapcsolat, kutya-macska-aranyhal, pénzkeresés, stb. Kötődések, amikről úgy gondoltam, nem tudok és nem is akarok elszakadni. 2014-ben jött a több ponton is alátámasztott fordulópont, ami berúgta a motort.

Az utolsó pillanat szülte motiváció

Mivel a naptár szerint megállíthatatlanul közeledtem a 31. életévem betöltéséhez, ez megkongatta a vészharangot, hiszen a pályázatok beadásáig a 31-et tanácsos nem betölteni. (Amúgy 17 éves kortól lehet belevágni az életre szóló kalandba, de az a tapasztalatom, hogy a húszas évek közepe körül/ után adja a legtöbbet.) Közben az is egyre inkább világosabb lett, hogy a magyar-kultúratudomány szakos bölcsész és tanár diplomámmal, egy szuper egyetemről, még külföldi tanulmányokkal is, borzasztóan korlátozottak a lehetőségeim a munkaerőpiacon. A továbblépéshez szükségem volt biztos nyelvtudásra, külföldi tapasztalatra, további, az iskolapadban nem megszerezhető tudásra és tapasztalatra. Zárókőként az akkor már jó ideje a sekélyesben himbálózó párkapcsolatom is zátonyra futott, és az ezt követő aktív lázadó-hedonista fázis sem vezetett hosszútávon sehova.

Mivel az EVS partnerségi alapon működik két ország között, első körben egy magyar küldő szervezetet kellett találnom. Általában mindegyik szokott infónapokat tartani, ezekre érdemes ellátogatni, ahogy az éves össznépi eseményekre is, rengeteg infóval és kontakttal lehet gyarapodni. Már nem emlékszem kristálytisztán, de azt hiszem, én egy ismerősöm Fb posztja alapján találtam meg a Fiatalok a Vidékért Egyesületet, egy szuper családias szervezetet, akik az elejétől a mai napig hihetetlenül sokat segítenek minden téren, nagyon profik, remekül együttműködünk, olyannyira, hogy ez a szervezetünk programjaiban magyar inváziót szült.

A következő lépés a fogadó szervezet levadászásából állt. A cél: Észak. Vagyis Norvégia, Izland, Svédország, Finnország, illetve kicsit Portugália, Olaszország, Hollandia, amikor már kezdtem túlzásba vinni téli időjárás jelentések csekkolását. Egy 328 tételes, csinosan vezetett Excel táblázatban tartottam számom a projektek adatait, amikre jelentkeztem, és a válaszokat, amiket kaptam. Már az megmosolyogtató volt, hogy a válaszadási arány Északról sokkal szignifikánsabb volt, tehát jó úton jártam, menni fog ez, jó helyem lesz – gondoltam. Több szervezet is kiválasztott, beadtuk a pályázatokat, úgyhogy innentől jött várakozás és elengedés.

Az életem a következő évben a saját korlátaim megdöntésének kísérleti telepe lesz

Vajon elfogadják-e a projektemet? Mi lesz, ha nem? Pályázzak azért közben is? Maradjak nyugton már kicsit és drukkoljak? Elvégre már vagy 8 hónapja ezzel molyolok. Mi van, ha nem jön össze semmi és kicsúszom a határidőből? És egyébként is, mi köze van a sejtjeim regisztrált életkorának egy olyan mérföldkőhöz, ahol lifelong fejlődhetek és ez mindenkinek jó?!

Nem volt mit tenni, vártam. Végül megjött az eredmény: néhány projekt bedőlt, néhány kontakt eltűnt, de az egyik svédet elfogadták és én még mindig hezitáltam. Megragadjam ezt a lehetőséget, ami egyértelműen nem az álom, vagy küzdjek azért a csúcsért, amit eredetileg megcéloztam?

Így utólag visszatekintve a cirkuszban is bőven megállta volna a helyét az a parádé, amit ez tanácstalanság kihozott belőlem; jó esetben kétnaponként, rossz esetben naponként háromszor változtattam meg a döntésemet: megyek, nem megyek, megyek… Persze a barátok próbáltak segíteni, én pro/kontra listákat gyártottam, osztottam, szoroztam, átlagoltam, deriváltam, TedX videókat néztem és pszichológiai kutatásokat olvastam „Hogyan hozzunk nehéz döntéseket” témában, de egyikben sem volt ott a válasz az én kérdésemre. Végül már annyira elegem lett ebből a töketlenségből és magamból is, hogy eldöntöttem, kész, megyek és jó lesz!!! Mindezt azért írtam le nektek ilyen részletesen, hogy átérezzétek mindazt, ami az „Elindulni a legnehezebb” mondás mögött van.

Az is egyértelmű volt, hogy ha ezt össze tudtam hozni, innentől kinyílik a világ, és az életem a következő évben a saját korlátaim megdöntésének kísérleti telepe lesz. Tudtam, hogy nem fogok ezalatt az egy év alatt hazalátogatni, mert éltem már korábban kicsit Berlinben, és tudtam, hogy rosszabb a közepébe beékelni valamit, ami akkor már nagyon távol van. És egyébként is: haza mindig lehet menni, de rám most más várt.

Az indulás előtti két hétben gyors felmondás, bürokratikus csavarok szórakoztatóbbnál szórakoztatóbb orgiája, pakolás, logisztikázás, nemférekbeabőröndbe, lakásürítés, -kiadás és gyors tájékoztatás a szülőknek, hogy

…akkor én most egy évre lelépek, puszi!

Emlékszem arra a fura állapotra, amikor beléptem a ferihegyi terminálba és óriásira nyílt kék szemekkel fogadtam be a világot körülöttem. Bár fizikailag akkor debütáltam a nemzetközi zónában, valójában ez egy folyamat volt, ami jóval korábban kezdődött. Nem csak azon kellett dolgoznom, hogy teljes mellszélességgel ki tudjak állni a döntésem mellett, hogy miért is lépek ki a napok rutinjából, a szociális és pénzügyi biztonságból és miért jó nekem 12 hónapig önkénteskedni külföldön. De ez az idő segített elsajátítani egy köztes állapotot, ahol bár még otthon voltam, éltem az életem és őrült mód’ csavartam ki belőle mindent, amit csak lehetett, de fejben és lélekben már odébb voltam vagy 1000 km-rel.

Készültem az ismeretlenre, borzasztó erősen vonzott, és mégis ott volt egy aprócska keserédes íz a számban: mennyi olyan apróságot fogok Magyarországon hagyni, amik az életemet olyanná tették, amilyen: barátokat, közös nevetéseteket, családot, kirándulásokat, a pezsgő budapesti éjszakai életet, tárgyakat, a kedvenc helyeimet, stb. Elkezdtem eggyel kevesebb pulcsit hordani, mert tudtam, hogy a svéd tél keményebb lesz és nem akartam rögtön leamortizálódással startolni. Azóta megtapasztaltam, hogy az első 1 hónapban MINDENKI kicsit beteg lesz. Nem feltétlenül az időjárás miatt, de valójában ez egy sokk a szervezetnek is, neki is meg kell tanulnia lereagálnia a klíma-, ritmus-, élelmiszer-, és még mi mindenváltást, és ezt jó nem alulértékelni.

Valami rettenetesen szorított belül, valamitől nedves lett az arcom

Szállt fel a gép – 4 óra késéssel az erős havazás miatt – és a kíváncsiság és vágyakozás mellett valami rettenetesen szorított belül, valamitől nedves lett az arcom. Mielőtt álomba zuhantam (napok óta alig aludtam az izgatottság miatt), arra gondoltam, hogy a felhők milyen csodálatosak; hogy a tejfehér köd jótékony fájdalomcsillapítóként ölel körbe, palástot terít arra, ami percről percre inkább mögöttem, semmint körülöttem van, és én már nem vagyok benne ugyanúgy, mint korábban. Finoman leválaszt az észlelésről, térről, időről, az életemről és átúsztat egy másik birodalomba. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ezt majd még egyszer át fogom élni, egy egészen más országban. De ez egy másik sztori…

Az is régóta tervben volt, hogy mielőtt beüt a saját család „krach”, kicsit még éljek kommunában felnőttként, ahol az emberek közel állnak egymáshoz, megosztanak dolgokat, és mindezt önkéntes alapon teszik. Nem, ez sem könnyű, minimum négyen, maximum heten, gyerekekkel együtt lakni, mi több: élni. Pláne, ha ehhez hozzávesszük a skandináv családi házak téglát nélkülöző faszerkezetét, ahol így a helyiségek közötti hangszigetelés a minimumra redukálódik. Viszont az együttélés által olyan perspektívákat ismerhettem és tapasztalhattam meg közelebbről, amit 70 internetes cikk elolvasása sem tudott volna közelebb hozni.

Átalakult a prioritás listám, a gondolkodásmódom

Egy svéd családdal lakom együtt egy kis faluban, szó szerint az erdő mellett (OK, a politikai korrektség kedvéért: itt kisvárosnak nevezik) 25 percnyi buszútra a Växjötől, ahol dolgozom. Korábban soha nem laktam vidéken, nem voltam „bejárós”, és igen, otthon még sokszor röhögtünk azon, hogy két hónap után tuti hazamegyek, úgyhogy majd valamelyik klubban úgyis találkozunk. Nem így lett. Ez a 2×25 percnyi út – ami egyébként babapiskóta Svédország méreteihez képest – valódi me-time lett: felkészülés és levezetése a napnak, célok megfogalmazása, önreflektálás, sokszor a sok újdonságtól csak 25 perc black out. A buszok percre pontosan indulnak – ha nem fél perccel előbb, van, hogy doubledeckerrel járok haza, és közben élvezem az erdők, fenyvesek és tavak előre be nem ígért biokiállítását, gyönyörködöm a zöld milliónyi árnyalatában, a csillogó tavakban, a hóviharban, a virító repceföldekben, mikor mi jut. Átalakult a prioritás listám, a gondolkodásmódom, és ma már sokkal jobban élvezem a vidéki életet, a sportot és a szabadságot, mint az aszfaltrengeteget, a tömeget és a szociális normákat.

Mi együtt: a svéd család, a frissen ideköltözött új nigériai-kínai családrész, és mi, francia, bolgár és magyar önkéntesek nemcsak a teret, hanem mindennapi örömeinket és kihívásainkat is megosztjuk, hiszen ennyien, ilyen diverzitásban együtt lakni 365 napig… kihívás, na. Mindeközben észrevétlenül is csiszoljuk a sztereotípiáinkat és ismereteinket egymás kultúrájáról, tanulunk egymástól és egymásról, és közelről belelátunk a svéd életstílusba, a szokásokba, a gyerekek iskolai életébe, a mindennapokba.

Amikor elkap az utazás-gépszíj

Rendes bevétel nélkül utazgatni a skandináv államokban?! Ez akár az oximoron kortárs definíciója is lehetne. És mégis! Soha nem utaztam még annyit, mint ebben az évben: 24 napos szabim alatt jártam a Feröer-szigeteken, Norvégiában és Dániában, Finnországban, Észtországban, Lettországban, Svédország több pontján és épp készülök Németországba. Repültem, vonatoztam, fél napokat utaztam 8 szintes gigakompon, hullámokon táncoló játékkompon, stoppoltam, vezettem.

Ehhez négy egyszerű trükköm volt. Egyrészt igyekeztem mindig félretenni a kaja- és zsebpénzből, másrészt húztam egy limitet, amit nem léptem át jegyvásárláskor, harmadrészt: couchsurfing, illetve kicsi bevétel az otthoni kecó kiadásából. Ez a logisztika és tudatosság tervezésre tanított: a legolcsóbb helyeken tudtam le a bevásárlást, a hobbi-vásárlást és divat hiúságot teljesen töröltem az életemből, a helyi árak mellett az alkoholról és bulizásról szintén meglepően könnyű volt leszokni. (Egész Skandináviában alkohol monopólium van, hol szigorúbb, hol kevésbé, de pl. a helyi boltban max. 3,5%-os sört lehet kapni, Norvégiában azt is csak 18 óráig hétköznap, utána lezár a kassza és nem veszi be. Ennél karakteresebb nedűigényeket a speciális boltokban vagy bárokban, éttermekben lehet kielégíteni.) Természetszerűleg kimaradt néhány spontán vonatra felugrás is, hiszen Svédországban sok vonat nem fix jegyárral közlekedik, hanem a repülőjegyárakhoz hasonlóan az utazás időpontjához közeledve arányosan drágul. Mielőtt eljöttem, Budapesten fogadtam couchsurfereket, ez elég pozitív hátszelet adott ahhoz, hogy most az én köröm következzen. Minden hostom zseniális volt, hálás vagyok nekik, hogy nem csupán a kanapéjukat/matracukat osztották meg velem, hanem pár napig az életüket és az idejüket is, hogy megismerjük egymást, hogy körbemutassanak a helyen, meséljenek a szokásaikról, hogy elmenjünk sörözni, vagy épp főzzünk egyet közösen.

Stoppolás, túrázás, sátrazás, és a többi

Nagyon klassz, és ilyen lakhatási háttérrel szükséges is néha elvonulni egy kicsit a magányba is, amire pl. a túrázás, sátrazás, vagy akár az airbnb is kiváló, de összehasonlítva mindig a helyiekkel való kapcsolat volt az, ami felturbózta az utazásaimat. Utóbbi pedig helyrebillentette a külső-belső inputok egyensúlyát.

Stoppolás terén is sokat fejlődtem, mostanra már magabiztosabban ugrok be idegenek mellé az autóba és könnyebb ráhangolni magamat és a társaságot is egy kis beszélgetésre. Amúgy Svédországban nem jellemző, hogy az emberek stoppolnának; egy kicsit az autósok is tartanak tőle, hiszen a hírekben többször tudósítottak rablásokról és ugye ez nem az a nemzet, ahol az emberek „Ollallaaa bonita!” kurjantás közepette egymás nyakába ugranak, viszont többnyire elég jól elkerülik az ezzel fenyegető szituációkat. Ennek ellenére mindenki szuper segítőkész, és megértik, hogy ha felteszed a hüvelykujjadat, akkor valószínűleg szükséged van külső segítségre. Ők az a nemzet, akiknek tényleg fel lehet dobni a napját azzal, hogy valakinek segíthettek, csak fontos észben tartani, hogy az első lépést sosem ők teszik meg. Semmilyen téren.

Pakolásról is volt mit tanulni: azt kell mondjam, hihetetlen mennyiségű sz**t vagyunk képesek magunkkal cipelni, pláne mi nők, de a hosszú túrák és a kilogrammok rámutattak: ezeknek a harmada lazán nélkülözhető, jobb egy profi darab, mint több, egymást helyettesítő, helyet foglaló közepes, és a zokni is tökéletesen jó 2 napig, a 14 fokos feröeri nyárban úgysem lehet beleizzadni.

Svédország multikulturális, toleráns és befogadó társadalom

Lassan egy éve dolgozom egy meglehetősen sokszínű szervezetben, aminek köszönhetően rengeteg ismeretlen szituációval találkoztam. Korábban kerültem a korlátozott képességű emberek jelenlétét, egyszerűen azért, mert nem tudtam, hogyan bánjak velük, ezt sem tanítják, ezt is magunknak kell felfedezni. Itt minden munkanap együtt vagyunk, van, hogy én segítek nekik, van, hogy ők nekem; természetes lett számomra, hogy a recepciósunk egy nagyon jó fej vak csávó, a büfét pedig egy tolószékes kiscsaj viszi. Így vagy úgy, de kölcsönösen támaszkodunk egymásra. A szervezetünk nyitottsága rengeteg embert bevonz, így nagyon sokféle emberrel találkoztam, nyugodtan mondhatom, hogy a világ minden tájáról. Soha nem gondoltam volna, hogy pont itt fogok a legtöbbet megtudni brazíliai zsidókról, a bosnyák háborúról, Szomália tevetej iparáról és a közel kelet aktuális történéseiről – első kézből.

Svédország nagyon multikulturális, toleráns és befogadó társadalom, ha valahol, hát itt igazán könnyen tanulható a nyugodtság és kiegyensúlyozottság, minden téren. Ezenkívül egyenjogúságban, munka-magánélet egyensúlyban, sportolásban és demokratikusságban is élen járnak. A kezdeti mézeshetek után persze az ember elkezdi összevetni a dolgokat a saját gondolkodásmódjával, tapasztalataival és rájön, hogy itt sem minden sugarcandymountain, ennek belátása elég praktikus. Szükség van erre az objektivitásra, hiszen senki sem légüres buborékból csöppen egy másik kultúrába – még ha mi, magyarok, többé-kevésbé osztozunk is több évszázados európai normákon –, hanem hozza magával az értékrendjét, a falafelt, a hijabot vagy éppen a gulyást. Amikor megpróbálunk beilleszkedni valahova, hajlamosak vagyunk le- vagy épp túlértékelni jelenségeket, de az a helyzet, hogy integrálódni csakis akkor fogsz, ha a kettő egyensúlyban, szintézisben van: ha megadod magadnak az esélyt, hogy reflektálj az egész útra: honnan jöttél, mit hozol, és merre mész, miért épp oda? Ez hihetetlenül izgalmas, életre szóló folyamat, ami az egész életünkre kihat, és jóval több holmi ideiglenes szerepjátéknál.

Az utazás befelé is kalandozás

Érdekes, hogy pont az utazásaim tanítottak meg rá, hogy a legnagyobb kihívás az, amikor a mindennapokat próbáljuk egy más lencsén keresztül nézni, helyi szinten. Minden utazás inspiráció, kalandozás befelé is, ami nyitottabbá és rugalmasabbá tesz minket, de hogy ezzel mit kezdünk, teljesen szubjektív. Az, hogy a másik mentalitásából, egy másik nézőpontból mit teszünk mindennapi szinten magunkévá, egyedül rajtunk múlik, és hé, van egy jó hírem: ebben senki sem korlátoz, az utat te magad taposod ki! 

A blogbejegyzés eredetije itt található: http://www.wanderlust.hu

Másodközlés a szerkesztő engedélyével.

Ha EVS önkéntes szeretnél lenni, kezdd azzal a folyamatot, hogy felveszed a kapcsolatot A Fiatalok a Vidékért Egyesülettel. Mi egy vagyunk a sok hazai EVS küldő szervezet közül. Ha arra vagy kíváncsi, hogyan találhatsz fogadó szervezetet, olvasd el az itt letölthető útmutatónkat.

Eloy Peralta Cuesta 2015. június elején érkezett a gödi Búzaszem Iskolába az Erasmus+ program Európai Önkéntes Szolgálat alprogramjának kertében. A program angol nevének rövidítéseként mindenki által csak EVS-nek nevezett európai kezdeményezés célja kettős. Egyrészt a fogadó közösség támogatása az önkéntesek által elvégzett munka által, másrészt az önkéntesek számára tevékenységeken keresztüli tanulási lehetőség biztosítása.

Még februárban történt, hogy a projektben résztvevő török önkéntesünkkel, Cagdas-sal együtt érkező Alejandra néhány Gödön töltött hét után úgy döntött, hogy nem neki való az önkéntesség. Csomagolt és már utazott is haza. A helyére érkező, nem túl közismert névre hallgató Eloy-t három hónapnyi keresés után találtuk. Tudni lévő dolog, hogy kieső önkéntes helyére csak azonos nemzetiségű önkéntest hívhatunk meg. Kár, hogy Eloy csak beugró volt. Sok szempontból jobb lett volna, ha ő is februárban érkezik.

Eloy a Búzaszemben leginkább sport alapú tevékenységekhez kapcsolódott. Fecó bácsival, az iskola testnevelés tanárával közösen tartottak foci edzéseket a felsős fiúk számára. A hónapokig tartó felkészülés eredményeként először indulhatott búzaszemes focicsapat a diákolimpián. A fiúkat csapattá kovácsoló valenciai önkéntes számára elsősorban kommunikációs kihívás volt ez a feladat is, csak úgy, mint kirándulások, táborozások és versenyek, amelyek előkészítésében és megvalósításában vállalt feladatokat.

Szintén kommunikációs képességeket igényelt a Hlavács Judit vezetésével működő spanyol nyelvi klub, ami sajátos nyelvtanulási lehetőséget kínál azok számára, akik a megszokottól eltérő módszerekkel szeretnének spanyolul tanulni. Az év folyamán egyről háromra bővülő csoportokba olyan résztvevőket kerestünk, akik örömmel tanulnak idegen nyelvet játékos feladatokon keresztül.

A Magyarországon szerzett élményekről és tapasztalatokról a hazautazás előtt egy héttel kérdeztem Eloy-t.

Milyen tervekkel érkeztél Magyarországra egy évvel ezelőtt, amikor elhatároztad, hogy belevágsz az önkéntes programba?

Nem volt semmiféle különleges elvárásom, amikor Magyarországra érkeztem, csak az ilyenkor szokásosnak mondhatók, mint például az ország kultúrájának megismerése, mások segítése, vagy, hogy fejlődjenek a képességeim.

Mi az, amit nyolc hónap után is furcsának találsz Magyarországon?

Otthon, Valenciában nagyon ritkán esik az eső. Az esős napokon kiürülnek az utcák, mert az emberek ilyenkor otthon ülnek. Ezzel ellentétben Magyarországon az embereket nem zavarja sem az eső, sem a hó, sem a fagy. Az élet itt soha nem áll meg.

Meglepett az is, hogy a tömegközlekedési járatokon az emberek csöndben vannak. Nálunk otthon Spanyolországban mindenki hangosan beszél a vonatokon, buszokon, metrón.

De talán a legfurcsább dolog, amivel itt találkoztam, az a magyar nyelv. Nem hasonlít semmilyen általam ismert nyelvhez. A magyar nyelv logikája teljesen más. Még az is különbözik, hogy az emberek azt mondják egymásnak, hogy szia, amikor találkoznak egymással, és ugyan ezt mondják, amikor elköszönnek egymástól.

Tudsz mondani olyat, ami szerinted itt jobban működik, mint Spanyolországban?

Annak ellenére, hogy Magyarországon sokkal zordabb az időjárás, mint Spanyolországban, mégis több embert látok kerékpárral közlekedni. Az emberek még akkor is kerékpároznak, ha esik az eső vagy a hó. Gondoltam, hogy ha itt ez a szokás, akkor én is kipróbálom, és nagyon jó érzés volt esőben bringázni.

Az önkéntes projektedből mi az a három momentum, amit leginkább kiemelnél, amire szívesen emlékszel majd?

Elsőként azt emelném ki, hogy nagyon sokat fejlődtem. Mikor megérkeztem, úgy voltam vele, hogy szívesen tanulnék új dolgokat. És így is történt. Szinte minden inger, ami menet közben ért, a tanulással volt kapcsolatos, mert tanultam, amikor kirándultunk, tanultam az emberektől, akikkel megismerkedtem, tanultam a városokról, ahol jártam, a helyről, ahol élek, de leginkább a magyar kultúráról tanultam sokat, amelyhez a legtöbbet a Búzaszem tett hozzá. Összességében úgy érzem, hogy sikerült megismernem Magyarországot.

Szintén fontos számomra, hogy gyerekekkel dolgozhattam az önkéntességem ideje alatt, hiszen ez az, amit leginkább szeretek csinálni. Eddig is úgy volt, hogy tanár szeretnék lenni, de most már teljesen világossá vált számomra, hogy ez az én utam.

Nagyon jó program ez olyan tapasztalatok gyűjtéséhez, amelyeket a további utamon biztosan fel tudok majd használni. Hálás vagyok mindenkinek, aki segített számomra, akivel együtt dolgozhattam vagy tölthettem az időmet.

Számodra melyek voltak a legkevésbé élvezetes részei a projektnek, amelyeket fel kellene számolnunk a jövőben?

A megérkezésem követő hetekben nagyon egyedül éreztem magam. Unatkoztam és nem tudtam senkihez sem kapcsolódni. A nemzeti iroda által szervezett megérkezést követő képzés után szerencsére ez megváltozott.

A Kajak kaland táborban nem éreztem jól magam. Az volt a benyomásom, hogy fölösleges vagyok számukra. Az első héten nem figyeltek oda rám, és csak néha mondták el számomra, hogy mi is történik körülöttem. A második hét már egy kicsivel jobb volt. A harmadik héten pedig már egészen jó élmények értek.

A Búzaszemben még mindig vannak olyan emberek, akik nem tudják, hogy az EVS önkéntesek miért vannak itt, mi a dolguk, és csak úgy tekintenek ránk, mint fizikai munkásokra.

Mit tanultál az önkéntes szolgálat folyamán?

Az angolom sokat fejlődött. Amikor Magyarországra érkeztem borzalmas volt az angol nyelvi beszédkészségem. Nyolc hónap elteltével pedig megértek mindent, amit mondanak nekem, és meg tudom fogalmazni a mondandómat.

Judit mellett nagyon sokat fejlődtem abban, hogyan kell spanyol nyelvet tanítani, és rengeteg ötletet kaptam tőle ahhoz, hogyan érdemes a spanyolt tanítani.

Annak ellenére, hogy Fecó bácsi nem beszél semmilyen idegen nyelven, mégis az a benyomásom, hogy sokat beszélgettünk egymással. Leginkább a sporttal kapcsolatos tapasztalatainkról. Nagyon sokat tanultam tőle, és nem csak a tanári szerepről, hanem magáról az életről is.

Nyilvánvaló módon, most itt az önkéntes szolgálatom végén, úgy érzem, hogy nagyon sok tapasztalatot gyűjtöttem a gyerekekkel való foglalkozás terén. Érettebbé váltam, és nőtt a felelősségtudatom. Mindezeknek köszönhetően reménykedve várom, hogy belőlem is jó tanár lesz majd valamikor.

A fogadó szervezetedben, a Búzaszemben szerinted mi az, ami értékes?

A Búzaszem legfőbb értéke számomra az, hogy az iskola és a családok között nagyon szoros együttműködés van. Szintén nagyon tetszik, hogy rendkívül sokféle iskolai program és esemény van.

Mit gondolsz a magyar nyelvről?

Sosem volt jó a nyelvérzékem, de egy dolgot megtanultam egy életre. Magyarul olyan nehéz megtanulni, hogy ehhez képest az összes nyelv, amivel eddig próbálkoztam, már gyerekjátéknak tűnik számomra.

Mégis tudnál három olyan magyar szót említeni, amelyeket kedvelsz?

Igen, többet is. Csocsó, tök jó, kicsit és paradicsom. És teljesen nyilvánvaló módon még ezeket is: sör, pálinka és Unicum.

Milyen helyeket látogattál szívesen szabadidődben?

Nagyon szeretem az iskola udvarát. Sok emlékem van arról, hogy az udvaron együtt játszottam a gyerekekkel. A szabadidőmben sokat jártam a Duna-parton, a Margitszigeten és kedveltem a budapesti éjszakai életet.

Tudod-e, hogy mihez kezdesz majd, miután hazaérkezel Valenciába?

Az első dolgom az lesz, hogy találkozom a családommal és a barátaimmal, majd pedig megpróbálok valami munkát találni vagy továbbtanulni. De ezt még nem döntöttem el véglegesen.

A kérdés, amit sokan feltesznek, miután elmondom - amellett, hogy hajléktalan szállóba és börtönbe megyek dolgozni -, hogy volt fegyencekkel lakom.

Jaaaj, ez a kérdés… Mostanra már egészen felbosszant.

Persze valahol megértem, hogy miért ez jut először eszedbe, de ha a helyemben lennél, akkor te is értelmetlennek találnád. Féljek? Mitől? Te félsz az emberektől? Akkor neked szociális problémáid vannak. Félsz az emberektől, akik valamikor valamilyen hibát követtek el? Csak mert a világ összes emberéről beszélünk. Félsz az emberektől, akiknek most új életet kell kezdeniük a bezártság után? Tehát akkor félsz a motivált emberektől, akik a céljukat és a jövőjüket keresik? Félsz az emberektől, akiket a rendszer valamikor valamiért bűnösnek talált? Szerinted ez a rendszer jó? Szerinted van olyan rendszer, aki meg tudja különböztetni a jót a rossztól? A jó embert a rossz embertől? Szerinted van olyan, hogy rossz ember? Majd ez a rendszer meg is tudja állapítani, hogy lehet jót csinálni a rossz emberből? Ez a kérdés már csak azért is abszurd, mert a hogyanra a rendszerünkben egyetlen válasz van: zárjuk be!

Mi van?!?!

Ha nem lenne ez az egyesület, négy férfival több lenne az utcán és esélyük sem lenne a jövőn gondolkozni. Ehelyett ők kapnak ételt, ágyat, feladatokat; elmondhatják csoportbeszélgetéseken a problémáikat, céljaikat, örömeiket; és ma este három EVS önkéntessel játszhatnak pókert vacsi után.

Az egyesületnek hála van esélyük élni. Ez az egyesület emberségesen bánik az emberekkel: hajléktalanokkal, rabokkal, és volt rabokkal, hogy ezzel is érző és jövővel rendelkező egyéniségnek érezzék magukat. Hisz a társadalmi rendszerünk mindent megtett, hogy ne érezzék magukat a világ számára fontosnak. Ez az egyesület ellensúlyozni próbálja a rendszerünk ridegségéből, átgondolatlanságából, és működéséből adódó hibákat.

Annyi kérdés van, ami eszedbe juthatna arról, hogy milyen itt élni.

Van köztük, akinek van családja? Tartja velük a kapcsolatot? Ezek az emberek nehezen beszélnek az életükről, múltjukról? Hogyan viszonyulnak hozzájuk a szüleik, miután börtönbe mentek vagy kijöttek a börtönből? Volt, aki már talált munkát amióta te is ott vagy? Milyen terveik vannak?

Ja, ezekről sokat tudnék mesélni. Már csak azért is, mert mindenki esetében más a válasz. De nem. A te kérdésed az, hogy “nem félsz tőlük?” Nem, nem félek. Én tőled félek. Attól hogy jobban hiszel a rendszerben, mint az emberségben.

 Dombi Anna személyes EVS blogja itt érhető el.

Már azt sem volt könnyű megszervezni, hogy Cagdas Magyarországra érkezzen, így emlékszem a több mint egy évvel korábbi eseményekre. Az önmagában még nem lett volna akadály, hogy a török állampolgárok vízumkötelesek Magyarországon, ámde ahogy az szinte bárhol a világon lenni szokott, vannak olyan jó emberek, akik igyekeznek a maguk anyagi előnyére kihasználni az efféle engedélyekhez kötött helyzeteket. Elég az hozzá, hogy a vízumkérelmet idejében benyújtottuk. Hiánypótlást nem kértek, de a vízum csak nem akart megérkezni. Az idejében megvásárolt repülőjegy miatt azonban az idő vészesen fogyott.

Cagdastól akkor tudtam meg, hogy mi történt valójában, amikor Magyarországra érkezett. A bürokrácia útvesztőjében valahol, valaki, valamiért igyekezett visszatartani a hivatalos engedélyt. Végül a kapcsolatok megmozgatása segített az ügyön, és az indulás előtti utolsó pillanatban Cagdas kezében volt a beutazást biztosító vízum.

A turkító becenév még nyáron ragadt rá Gödön, amikor egy spanyol csoportot fogadtunk. Őket Gabriel hozta Magyarországra az Erasmus+ támogatásával megvalósuló ifjúsági csereprogram keretében.

Nehéz lenne itt összefoglalni egy év termését, és nem is célja ennek az írásnak. Három héttel az önkéntes szolgálat vége előtt interjút készítettem Cagdassal, és arról kérdeztem őt, hogy milyen élményekben volt része Magyarországon, és hogyan értékeli az őt körülvevő közösséget.

Milyen tervekkel érkeztél Magyarországra egy évvel ezelőtt, amikor elhatároztad, hogy belevágsz az EVS-be?

Akkoriban kerestem, sőt még most is keresem az utam. Elég széleskörű tudással és kompetenciákkal rendelkezem. Nyitott vagyok az új ötletekre és kreatívan meg tudom oldani az elém táruló feladatokat. Úgy érzem, hogy mindezeket a képességeket sikeresen használtam az önkéntesség folyamán. Számomra fontos a karrier és az EVS egy fontos állomás volt ebben a folyamatban. Mindezeken túl szerettem volna egy kicsit megtanulni magyar is.

 Mi az, ami egyéves itt tartózkodás után is furcsának találsz Magyarországon?

Úgy érzékelem, hogy a magyar fiatalok többsége nem foglalkozik a saját kultúrájával, sőt rajong a nyugati kultúráért. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem kell tudomást vennünk a nyugati kultúráról, és azt sem jelenti, hogy nem szerethetjük az amerikai énekesek dalait vagy a brit divatot, de nem szabad soha elfelejtenünk, hogy hová tartozunk. A tapasztalataim azt mutatják, hogy a magyar fiatalok többségét nem érdekli sem a saját nemzetének történelme, sem a kultúrája.

És mi az, ami szerinted itt jobban működik, mint Törökországban?

Hát ez egy nehéz kérdés. Hogy őszinte legyek semmi. Talán a fesztiválok.

Az önkéntes projektedből mi az a három momentum, amit leginkább kiemelnél, amire szívesen emlékszel majd?

A legjobb élményem az önkéntes szolgálatom első napja volt. Ez volt életem talán legjobb napja! Ezen a napon életem legcsodálatosabb véletlen találkozása történt. Február 1-jén a reptérről közvetlenül Dunakeszire érkeztem. Az autóban a Búzaszemről beszélgettünk, de nem igazán figyeltem oda rá, mert úgy éreztem, hogy olyan helyen járok, ahol mintha már jártam volna korábban. Kiderült, hogy valóban jártam már ezen a lakótelepen 2 évvel korábban, amikor egy ifjúsági csereprogramon megismert barátomat látogattam meg. Még a lakásukban is jártam akkoriban. Az autónk közben megállt a 17-es számú épület előtt és én kezdtem emlékezni, hogy a barátom pont a 17-esben lakott. Micsoda egybeesés! Ők az ötödiken laknak, az én lakásom meg, mint megtudtam, a tizediken lesz. Ahogy kiszálltam az autóból, már tárcsáztam is a barátom számát, mert a telefonomban megőriztem azt. Azt mondta a telefonban, hogy itthon van. Mondtam neki, hogy akkor lépjen ki az erkélyre. Néhány másodperc múlva megjelent az erkélyen és próbálta feldolgozni az élményt, hogy mit keresek én itt. Két perc múlva már mellettem volt az utcán, pizsamában és öleltük egymást. A mentorom meglepetten állt mellettünk, látszott rajta, nem tudja, hogy most mi van.

Másodiknak a mentoraimat említeném, akik mindig megpróbálták megtenni a tőlük telhető legtöbbet. Rugalmasak voltak, amennyire a helyzet kívánta.

Harmadiknak pedig magát Dóra Áront emelném ki, az egyik mentoromat a Búzaszemben, aki beszél törökül, és aki számomra immár több is, mint egy barát, inkább olyan ő nekem, mint egy idősebb testvér.

Számodra melyek voltak a legkevésbé élvezetes részei a projektnek, amelyeket fel kellene számolnunk a jövőben?

Több bizalmat fektessetek az önkéntesbe. Az első hónap nagyon nehéz volt, amikor nap, mint nap balhéztunk Alejandrával. Akkor úgy éreztem, hogy irántam sincs bizalom, és nagyon sok idő telt el addig, amikor ismét azt éreztem, hogy a bizalom helyreállt.

És talán még azt emelném ki, hogy az eddiginél is több hangsúlyt kell fektetni a közösség tájékoztatására az önkéntes programról, az önkéntesek életéről, az elért eredményekről.

A fogadó szervezetedben, a Búzaszemben szerinted mi az, ami értékes?

Hol is kezdjem, mert ez egy nagyon összetett kérdés. Talán a legjobb, ha csak úgy mondom, ami eszembe jut. A Búzaszem egy család. Mindenki egyért, egy mindenkiért. Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hogy ennek a közösségnek a része lehettem.

Mit tanultál az önkéntes szolgálat folyamán?

Meglepetésemre leginkább a matematikai és egyéb tudományos alapkompetenciákban fejlődtem sokat. Meg kellett tanulnom beosztani azt a pénzt, amit étkezésre és zsebpénzként kaptam. Az angolom is sokat fejlődött. Új szavakat és kifejezéseket tanultam. De ugyan így meg kell említenem a magyar nyelvet is, amelyet a nulláról kezdtem el tanulni. Az önkéntes évem végén biztosan állíthatom, hogy tisztában vagyok a jövőbeli tanulási céljaimmal és azzal, hogyan érem majd el ezeket a célokat

Milyen céljaid vannak a következő évekre?

Szeretném elkerülni, hogy bevonuljak a török hadseregbe, ezért munkát keresek Törökországon kívül. A behívót egyébként már megkaptam. Az egyetemi végzettségem szerint kémikus vagyok, de képesítéssel rendelkezem az ifjúsági munkában, úszó és vízilabda oktató vagyok, sőt vízilabda bírói képesítésem is van, gyakorlott facilitátor és fotós vagyok. Ha bárki érdeklődik irántam, nyilvános az e-mail címem: cagdascildir@hotmail.com