Uszoda - Pici csodák

Ilyen nincs, a kislány, aki retteg a víztől, ma hihetetlenül meglepett.
Az egyik órán az az osztály jött, amiben a víztől rettegő kislány van. Az óra második felében megkaptam, és elkezdtünk a medence egyik végéből a másikba menni. Ahol nem ért le a lába, ott már torzult a kis arca. Úgyhogy elkezdtem játszani vele. Belemerültem fejjel a vízbe és fújtam ki a levegőt, közben hülye hangokat kiadva és úúúúúgy röhögött, hogy észre sem vette, hogy nem ér már le a lába, vagy azt, hogy nem fogom a szivacsot (amivel úszik). Aztán mondtam neki, hogy most csinálja velem. Eleinte nem akarta belemártani az arcát a vízbe, de aztán csak rájött, hogy mókás., és felváltva nevettünk azokon a hangokon amiket kiadtunk.Ennek az lett az eredménye, hogy nagyon bátran úszott, és mikor az osztály már ment ki még megkérdeztem, hogy "na még egy kört?" és nagyon lelkesen mondta, hogy igen.
Annyira tüneményes volt, hogy el sem hiszem.

Wroclaw - papírpohárból Tokajit

Voltunk (ez volt a terv) International Food Meetingen, képviselni a magyar konyhát. Ebből az lett, hogy a hatalmas parkban nem találtuk meg magát a meetinget, szóval hármasban piknikeztünk egy halom kolbászos-hagymás katonával és általam sütött pogácsával. Hárman: egy magyar lány a tréningről, és egy magyar fiú Wroclawból. Jó volt kicsit elszakadni innen, jól éreztem magam.
Csenge utána lejött velem Miliczbe, körbevezettem a hatalmas világvárosunkban, a másnap reggelt úszással indítottuk, jó volt. :)

Röpi

Megyei verseny volt a sulinkban (ez a második az évben), ilyenkor mindenhonnan jönnek csapatok és a suliban alszanak - mert szállásra nincs pénz. Múltkor moziban voltam az angolosokkal, most viszont a meccsen segítettem összesíteni a pontokat. meghívtak a tanárok. Kapásból rossz iskolába mentem, mert két suli van, mindkettő a Biedronka mellett, úgyhogy én a rosszat céloztam meg elsőre. Kerítettek egy angoltanárt, aki nagyon kedves volt és segített kideríteni, hogy van-e bármi verseny ott (utána meg elnavigált a helyes helyre). Ami cuki volt, egy mondatot tud magyarul: Sok szeretettel meghívlak Wroclawba. Ezer éve tanulta meg, és nem megy ki a fejéből..:)
Maga a nap elég fárasztó volt, 11-től 6-ig folyamatosan mentek a meccsek, hangos volt és figyelni kellett, hogy hova mit írok. De nagyon élveztem, a mieinknek masszívan drukkoltunk, a tanárom tünemény még mindig. Megígértették velem, hogy az esti vacsin is részt veszek, úgyhogy nap végén hazajöttem Mazsizni, majd elmorzsoltam pár imát, hogy ne szakadjon le az ég mielőtt elindulok (nem hallgattattak meg szavaim), de a tanárom tudta, hogy  biciklivel járok, úgyhogy értem jött kocsival (kérés nélkül). Imádom. A vacsi jó volt, az igazgató mellett ültem, aki nem tud angolul, de azért kicsit segítséggel tudtunk beszélni, és az már kiderült, hogy hiányozni fogok, ha elmegyek. Másnap, szombaton volt a vége az egész versenynek, bementem a díjátadóra (két csapatunk jutott egyáltalán a második körbe, az egyikük 5. lett, a másikról lemaradtam - büszke voltam még így is).

Suli

Már profi módon rajzolok ruhadarabokat piciknek, a tanárom meg minden ilyen ötletért és segítségért nagyon hálás. A napköziben nagyon jól haladok a pontgyűjtős rendszerrel, és már sok hasznos dolgot tanultunk, nem csak játszunk. Jó látni, hogy lelkesek a kicsik, mikor megérkezem, és hogy már tudom őket fegyelmezni is. És nagyon szeretnek még mindig.















A tesitanárom elvitt pár olyan helyre itt, amit minden miliczi ismer és szeret, mert fontos része a kultúrának. Nem érti, hogy miért nem tud maga a csapat ezekről a helyekről. Szerzett nekem angol nyelvű leírást is a természeti kincsekről, imádom. Nagyon fognak hiányozni nekem is.

A boltban valamelyik nap egy bácsi beszélt hozzám, mondtam neki, hogy nem értem. Annyit tudtunk beszélni, hogy milyen nyelven tudok és hogy honnan vagyok, erre pár perc gondolkodás után megszólalt: "Jó napot kívánok". Teljesen meglepődtem, nagyon tündér volt. Amúgy mostanság valahogy mindenki ilyen, ha ruhát veszek, vagy bárhova megyek mindenki tudja, hogy nem lengyel vagyok, és valamit mond magyarul vagy angolul, ami Magyarországgal kapcsolatos. Tüneményesek :) 

Forrás: http://krisztitheexplorer.blogspot.hu/

Amikor tavaly először jöttem Svédországba a leszállást követően egy órás buszút várt még ránk, hogy eljussunk Stockholm központjába, ahol a szállásunk volt. Persze a helyieknek ez természetes, de engem valamiért már akkor teljesen lenyűgöztek ezek a piros házak, vagyis inkább az a kontraszt, ahogy az örökzöld erdők között/mellett (sokszor a közepén) vagy akár a tenger milliónyi kis szigetének egyikén ágaskodnak. 

Már több, mint egy hónapja, hogy megérkeztem ide és még mindig imádom, sőt egyre inkább, hiszen ahogy a természet itt hétről hétre változik mindig más és más a látvány.  A házak nagy része vidéken ilyen vörös színű, de azért sok sárga és fehér is felbukkan. Ezt a tipikus vörös színt pedig Falun-ban készítik, ahonnan nemcsak Svédországba, de egész Skandináviába innen szállítják ezt a festéket. A svédek pedig híresek arról, hogyan tegyék igazán meghitté az otthonokat, hiszen sok hideg és sötét estét inkább bent töltenek. Imádnak például sok gyertyát használni, de így alakulhatott az is ki, hogy az ablakokba éjjeli lámpát tesznek, vagy/és valamilyen növényt. Ez egyébként a városi lakásokban is ugyanúgy szokás. A lámpákat pedig akkor is égve hagyják, ha éppen nincsenek otthon. Ezzel talán az esetleges betolakodókat szeretnék összezavarni, vagy csak tényleg ennyire adnak a designra…mert abban is nagyon jók!  De mindenesetre még nem tudom megunni a látványt se sötétben, se nappal :) 

Forrás: http://silvisweden.tumblr.com/

Az Európai Önkéntes Szolgálat, ismertebb nevén EVS program a 18 és 30 év közötti fiatalok külföldi  tapasztalatszerzését támogatja. Résztvevői akár 12 hónapon keresztül is elszegődhetnek egy non-profit fogadó szervezethez, miközben teljes ellátást, zsebpénzt, nyelvi képzést, biztosítást, utazási támogatást kapnak, de fizetést nem.

Ebből a rövid leírásból is fény derül a program néhány kiemelkedő előnyére és hátrányára egyaránt.

Mindezeken túlmenően az EVS három olyan további lényeges vonzerővel rendelkezik, amelyekről keveset szokás beszélni, annak ellenére, hogy véleményem szerint ez az a három érv, ami miatt ma egy fiatal belevág az EVS-be. 

Először is a nyelvtanulást gyakorlati alapokra helyezi, másodszor tapasztalatokkal vértezi fel a fiatalokat a külföldi munkavállalást illetően, harmadszor pedig teret enged a valódi, de rejtett érdeklődési körünknek, sok esetben felforgatva ezzel egy fiatal már eltervezett jövőjét.

Ahelyett tehát, hogy a program működésének hogyanjáról mondanék fontos részleteket, hadd mutassam meg inkább a gyerek karrierjéért aggódó szülőknek, a fejüket csóváló munkahelyi kollégáknak, a barátjukat elveszíteni vélő fiataloknak, és nektek, akik azon gondolkodtok, hogy érdemes-e belevágni az EVS-be, hogy mitől is működik valójában ez a program.

Nyelvtanulás biztos sikerrel

Ki ne tudna legalább egy példát említeni, amikor ő maga vagy egy családtagja, ismerőse nagy hévvel vágott bele egy nyelvtanfolyamba, majd hetek és hónapok múlásával apró jégkockává olvadt az elszántság kezdeti jéghegye, miközben egyre bonyolultabbnak tűnő nyelvi akadályok tornyosultak előtte. Kétségtelen, hogy az ilyen típusú kifulladásért elsősorban a nyelvgyakorlás hiánya okolható. Ha nincs kivel és hogyan gyakorolni, akkor minden megtanult szó és nyelvtani szabály puszta elmélet marad, ami az idő előre haladásával a feledés homályába vész.

Az EVS alapvető jellemvonása, hogy csak külföldön végezhető - és bár könnyen tudnék olyan példákat sorolni, amikor a külföldre utazás nem jár együtt idegen nyelvhasználattal - ebből az előnyéből fakadóan rákényszeríti az embert arra, hogy külföldiül beszéljen.

Nem igazán szeretném hangsúlyozni, hogy a program résztvevői több európai nyelvet illetően on-line nyelvi képzésben részesülnek az önkéntesség folyamán, illetve a kisebb nyelveket illetően nyelvi képzésen vesznek részt, lévén, hogy ezek inkább csak kiegészítő tanulási eszköznek foghatók fel.

Sokkal inkább értékelhetőek azok az előnyök, hogy a résztvevő az adott nyelv hazájában, napi 24 órában hallgatja a nyelv dallamát; átéli és ezáltal megérti a nyelv által leképezett kulturális sajátosságokat; hétköznapi emberek hétköznapi kifejezetéseit veszi át; nem görcsöl rá a nyelvtani szabályokra, és ezáltal felszabadultan karattyolhat egész nap, legfeljebb egy jót nevetnek azokon a marhaságokon, amiket mondani talál, ahelyett, hogy már megint elégtelenre írná a dolgozatát.

Az EVS önkéntesek nyelvi fejlődése egészen bámulatos. Egy év alatt az alapszintű nyelvtudásról akár egészen a C, azaz majdnem anyanyelvi szintre el lehet jutni. Mutasson nekem valaki olyan embert, aki hasonló szintugrást tanórán vagy nyelviskolában ért el!

Belépőjegyet a határok nélküli munkaerő-piacra

Egyre inkább nyílik a szakadék az oktatási intézményekben megszerezhető és a piacon használható szaktudás között. A cégek ma már belső képzéseket indítanak az alkalmazottak számára, mert az iskolai tananyag nem tud lépést tartani a piac és a technológia száguldásával. A toborzás során kezdenek előtérbe kerülni olyan jellegű kulcskompetenciák, mint a használható nyelvtudás, a vállalkozókészség, az interperszonális képességek, a folyton megújuló tanulási képesség.

Az EVS nem szakmai gyakorlat és ennél fogva elsősorban nem munkatapasztalat megszerzésére irányul. Az önkéntesek toborzása és kiválasztása során jellemzően nem dominál a szakismeret, a szakmai végzettség vagy szakmai jártasság. A fogadó szervezetek elsősorban a már említett kulcskompetenciákat, továbbá a tanulásra való motivációt tartják elsődlegesen fontos szempontoknak amikor résztvevőt választanak.

Egy nemrég hazatért EVS résztvevőnk egy éven keresztül kitartóan küzdött a felettesével, vállalva a konfliktusokat és saját elképzeléseit akkor is, amikor reménytelennek látszott a helyzet. Ez az önkéntes megtanulta, hogyan kell képviselni a saját álláspontját, és kiállni az érdekeiért, sőt tapasztalatokat szerzett abban is, hogyan kell összefogni más résztvevőkkel, és hogyan kell egymást támogatni akkor, ha az igazság velük van, de a koordinátoruk ellenük.

Nem hiszem persze, hogy egyetlen EVS résztvevőnk is volt valaha, aki éppen ilyen helyzetekre számított akkor, amikor belevágott a programba. Mégis rávilágít olyan kulcskompetenciákra, mint a kezdeményezőkészség, az aktív részvétel, a konfliktuskezelés, a kockázatvállalás. Ezek olyan képességek, amelyek minden munkahelyen és a mindennapok során is jól jönnek az embernek; nem kötődnek nemzeti sajátosságokhoz, ezért egyetemesek, és ennél fogva minden országban elfogadottak, és egyre inkább keresettek.

Természetesen nem akarom leszólni a szaktudást, hiszen ez éppen olyan fontos egy feladat elvégzéséhez, mint a kulcskompetenciák, de aki ez utóbbiak fejlesztésére is hangsúlyt fektet, belépőjegyet vált a határok nélküli munkaerő-piacra, ahol végtelen távlatok nyílnak az ember számára.

Segít megtalálni az utad

Ki ne találkozott volna már olyan helyzettel a saját életében, amikor a döntése nem volt száz százalékos. Amikor útelágazódás előtt állunk, mindig van pro és kontra minden lehetőség mellet és ellen egyaránt. És vajon melyikünk nem morfondírozott már el azon, hogy bizony, ha a másik utat választotta volna, akkor a dolgok most jobban alakulnának.

Azoknak a fiataloknak, akik megkeresnek az EVS-ben való részvételi szándékkal, azt szoktam tanácsolni, hogy lehetőleg olyan témát válasszanak, ami nem kapcsolódik szorosan a tanult szakmájukhoz, a tervezett karrierjükhöz, hanem inkább a széles értelemben vett érdeklődési körükben helyezkedik el valahol.

Az EVS-t úgy is lehet értelmezni, hogy végre itt van egy lehetőség visszatérni egy korábbi útelágazódáshoz, és kipróbálni azt, amihez mindig is lett volna kedvünk, amire igazán vágytunk, de soha nem volt rá alkalmunk. Gondoljunk arra, amikor a tanulmányainkat tervezve mások befolyására egy divatszakmát választottunk, vagy egy állásajánlat elfogadására, amikor a felkínált fizetés nagyon vonzó volt, de a munka, amire szerződtünk, már sokkal kevésbé. Az ilyen kényszeredd helyzetek gyorsan alulmotiváltsághoz vezetnek. 

Ez a program lehetőséget kínál, hogy rátaláljunk arra, ami a szenvedélyünk és megmutathassunk, hogy mire is vagyunk képesek igazán, ha azt csinálhatjuk, ami igazán érdekel minket. Aki ilyesmit tapasztal magán az EVS önkéntesség során, az biztosan tudhatja, hogy most jó úton halad az álmai megvalósítása felé, és még időben kapott egy második esélyt az életben, hogy rátaláljon arra, amiben örömmel és szenvedéllyel tud majd kiteljesíteni.

Sok év alatt gyűjtött tapasztalataim alapján ez a három lényeges tulajdonság különbözteti meg az EVS önkéntességet azoktól a mobilitási programoktól, amely sok egyéb vonatkozású vonzerejük ellenére nem képesek valódi kihívások elé állítani a résztvevőket. Mindezek ellenére az EVS nem csak bátraknak való. Végtelenül széles skálán mozog a fogadó szervezetek programja lehetőséget adva a legegyszerűbb tanulási céloktól a legösszetettebbekig.

Aki mindebben kételkedik, az menjen csak vissza az okoskodás legelejére, és higgyen a pénztárcájának, hiszen kinek kell több biztatás annál, mint hogy a költségeket az Európai Unió fizeti és még költőpénzt, sőt biztosítást is ad arra, hogy egy éven keresztül külföldön éljünk.

 Még több részletet találsz a programról itt: http://fve.hu/evs.html

Múlt alkalommal a húgom rám szólt, úgy írjak, hogy azt idegenek is megértsék. Mondtam neki, hogy ez igazság szerint azoknak az embereknek készült, akik közel állnak hozzám, így ők ismernek, tudják a háttér információt. De mivel kettőnk közül ő ért ezekhez a dolgokhoz inkább (meg egyébként is ért hozzá), ezért megfogadom a tanácsát.

Szóval kedves barátaim és mindazok akik ezt olvassák, nem hiszem, hogy meglepő dolog lesz számotokra, ha azt mondom: szeretek a természetben lenni.
Szeretem a hálózsákomat kiteríteni, reggel pizsamában a fák között sétálva fogat mosni, jó értelemben vett sajgó-bizsergő lábakkal egy domb tetőn ülni túra után, és még sok olyat sorolhatnék, ami másnak kényelmetlenség lenne.
De én egyszerűen csak szeretek a természetben lenni.
Ma… ma pedig olyan csodálatos dolgot tapasztaltam meg. Ahogy a kis házból a lakókocsi felé szedtem a lábam a friss, éjfélkor is csak sötétedő levegőben, bizsergetett a boldogság.
Nem akarom túl misztifikálni az egészet, egyszerűen arról van szó, hogy kaptam valamit, amiről mindig is ábrándoztam és mérhetetlen hálát érzek ezért.
Kedden kezdetét vette a leader training camp. Reggel azzal a meglepetéssel indult, hogy Sóley engem adott meg kapcsolattartónak, így nekem kellet Solveigt felhívni, bár meg kell valljam, nem sok mindent sikerült kiderítenem.
Oscar reggel tizenegykor pakolt be minket a kis Toyota Yarisba, négyünket a nagy csomagokkal. Mivel ő volt a sofőrünk, lehetőségünk volt beszélgetni vele egy kicsit, így az odaút nagyon gyorsan eltelt.
A vendéglátóink egyébként nagyon kedves emberek, igazi segítségként tekintenek ránk, akikért nagyon hálásak. Egy olyan családról van szó, ahol mindkét oldalról 3-3 gyerekkel, de ebből mi nem sokat tapasztalunk, mivel egyrészt a gyerekek már idősebbek saját élettel, másrészt az izlandiak amúgy is mindent nagyon korán kezdenek el: a munkát, házasságot, gyereknevelést. A Solveignek és Unnar kvad túrák szervezéséből élnek. S habár az érkezésünket már várták, még nem igazán forrott ki bennük, hogy mi is legyen a pontos feladatunk. De igazság szerint ez érthető, mivel itt tipikusan az a helyzet áll elő, amikor annyi mindent kell csinálnod, hogy azt sem tudod, minek állj neki.
Így néminemű téblábolás, látszatmunka és a lakókocsi kitakarítása után tettünk egy sétát a környékén, kerítéseken átmászva, gyors folyású patakokon átugrálva, bazaltorgonás vízesést megcsodálva.

Közben Solveig lasagne-t készített, egy adagot húsmentesen a vegetáriánusnak, egyet pedig sajtmentesen a laktózérzékeny szlovák lánynak, Magdának.
Jó hangulatban megvacsoráztunk, majd berendezkedtünk a lakókocsiban.
Amikor pedig fogmosás után visszafelé tartottam a házból a szokatlanul fényes éjszakában, akkor tört rám ez az érzés.

A blog szerzője Horváth Judit Izlandon a SEEDS EVS önkéntese.

Forrás: https://izlandizuzmosite.wordpress.com/

Már megint olyan gyorsan elrepült egy hónap, hogy észre sem vettem. Azt hittem, csak néhány hete írtam a legutóbbi bejegyzésem, még dicsekedni is akartam vele, aztán visszanéztem a dátumot és hát nem. Szalad az idő, pláne, ha hasznosan töltjük :)

Akkor lássuk is időrendi sorrendben a történéseket. 

Jártam Nagy-Britanniában. Na jó, nem Londonba ruccantam ki, hanem Gibraltárra. Ugyanis szerintem viszonylag kevesen tudják, de Spanyolország egyik déli kis csücske angol felségterület. (Egyébként Afrikában - mondhatni Marokkóban -  is van hasonló jelleggel 2 spanyol város, Ceuta és Melilla). Ezek általában haditengerészeti célból jöttek létre, és maradtak meg. Mindenesetre érdekes, hogy csak úgy besétálsz Spanyolországban/ból a UK-be, ahol tényleg “angolos angolsággal” szólnak hozzád, de persze mindenki beszél spanyolul is, euró helyett fontban vannak az árak és a zászló sem a megszokott sárga-piros. Elég rövidke volt ez a látogatás. A nap sem indult zökkenőmentesen. Előzetesen megbeszéltem az egyik szervezővel, hogy 7:00 helyett 7:30-kor indul a busz Granadából, mert hétvégén az első busz 6:50-kor indul Maracenából, tehát sehogy sem tudunk 7:00-re beérni. Úgy tűnt, meg is egyeztünk. Egyébként is spanyol idő szerint szoktak indulni, azaz minimum fél óra késéssel. Óriási rekord tempóban már 7:15-kor a helyszínen voltunk, de a busz sehol, emberek sehol. Elsőre a kis magyar és lengyel agyunkon az futott át, hogy ott hagytak minket. Hívtuk a srácot, nem vette fel, írtunk neki, nem válaszolt. Majd pár perc múlva írt egy üzenetet, hogy 7 helyett 9-kor indulunk, sajnos nem találta meg egyikünk számát sem, úgyhogy nem tudott előre szólni, de üljünk be egy kávézóba, hamarosan ők is érkeznek. Hát…szerencsére angolul és spanyolul sem tudok olyan jól káromkodni, mint magyarul, de azért elmormoltam magamban 1-2 “jókívánságot” magyarul. Mindamellett, hogy 5:30-kor keltünk feleslegesen, tudni kell Spanyolországról, hogy 9 előtt nem igazán indul be az élet szinte semmilyen területen sem. Szóval egy jó ideig sétálgattunk, mire találtunk 1db kávézót, ahova be tudtunk ülni melegedni, ücsörögni, várni… Aztán természetesen 9-kor érkeztek meg a szervezők, szóval 9:30 körül elindultunk és mire megérkeztünk, elég nagy kapkodás lett a programból. Fél óra szabadidő után 2 óra túrázás a majmok hegyére, mert a buszba nem fértünk fel és mire felmásztunk, fényképezkedtünk a majmokkal és lemásztunk, máris indulási idő lett. Úgyhogy az első angol élményem elég felemás lett, de azért jól éreztük magunkat. Még egy majomtámadást is túléltünk Gittával, úgyhogy izgalmakban sem volt hiány :D Ja igen, mert hogy Európa egyetlen helye ez, ahol majmok vadon él(het)nek.

Mondom én, hogy a UK-ben jártam ;)

Angol kisasszonyokat megszényeítő módon teázok

A biztonság kedvéért egy mindenre figyelmeztető tábla

És a kis vadállatok, akik miatt nem árt az óvatosság :)

Amikor a hajam önálló életet él

Aztán így sétáltam vissza Spanyolországba :)

A gibraltári utunk után máris belecsaptunk egy újabb ifjúsági cserébe. A témát az adta, hogy miután az arabokat kiűzték 1492-ben (az akkori Al-Andaluz területről utolsóként) Granadából, a Sierra Nevada hegység Las Alpujarras nevű területére menekültek. Tehát a téma az volt, hogy hogyan éltek az arabok azon a területen, ahol maga az ifjúsági csere is zajlott. Végül a program szinte ugyanaz volt, mint novemberben, mert a téma is hasonló volt. Így újra meg kellett tartanom az 5 érzékből a “szaglás” workshopom. Ismét végig szagoltattam az ifjúsággal az Alhambra minden fűszerét, miközben bekötött szemmel, a háttérben arab zenével elkalauzoltam őket a 15. századi Alhambra színes és persze szagos forgatagába. Az előző alkalommal nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a workshopommal kapcsolatban, többek közt ezért is ragaszkodott hozzá Juan, az egyik főnököm, hogy újra ugyanazt csináljam. A dolog érdekessége, hogy ezen a napon jött ki két “felügyelő” a Nemzeti Irodától szétnézni, hogy s mint az ifjúsági cserén és bár nem tudom, hogy a többi workshopra is bementek-e, de Juan behozta őket az enyémre és míg az egyikük résztvevőként volt jelen, a másik fényképezett és a végén még maradt úgy 15-20 percet beszélgetni velem. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy Juan behozta őket, mert ezek szerint arra érdemesnek találta a programom, hogy a felügyelőket nyugodt szívvel beültesse hozzám, másrészt, aki leült velem beszélgetni, szintén nagyon jól érezte magát és a végén egy kellemes beszélgetés kerekedett ki. Spanyolul. Óh igen! Már ilyeneket csinálok néha, hogy spanyolul beszélgetek :D Bár felmerülhet a kérdés, hogy miért emelem ezt így ki, hiszen már több mint féléve Spanyolországban élek, de tudni kell, hogy úgy jöttem ide, hogy a kis alaptudásom arra volt elég, hogy értsem, mi történik körülöttem, de kommunikálni nem tudtam. Legalábbis nem mertem. Az, hogy a főnökömmel szóba merjek állni, egy hónapba telt. Azóta egyre bátrabb vagyok és az is adott folyamatosan egy-egy löketet, hogy az elején sokat kellett segítenem a fordításban az utánam érkezőknek, de még nem tudok folyékonyan beszélni. A beszélgetéseim 90%-a még mindig olyan, mintha egy retardált 5 éves próbálná kifejezni magát, de ahogy Juan mondja: “poco a poco”. Azaz lépésről lépésre. Így is van ez. Fel kellett ismernem, hogy a nyelvtanulás nem egy gyors folyamat. Mindennek idő kell, hogy megragadjon, aztán annak is, hogy használni tudjam azt, amit már ismerek. Szóval nem egyszerű a helyzet, pláne úgy, hogy az andalúz dialektus nehezen érthető. Már kezdek belejönni, de ha egymás közt kényelmesen beszélgetnek, abból még mindig maximum csak szavakat értek. Viszont egy pár napja jöttem haza Málagából telekocsival, méghozzá egyedüli utasként. Amikor ez tudatosult bennem, mármint az, hogy a sofőrrel egyedül leszek, belém vágott a felismerés, hogy itt bizony beszélgetnem KELL. Tök jó arcok itt az emberek, hogy kíváncsiak rád, de amikor egy nyelv elsajátításának még csak az elején jársz, nem feltétlenül esik jól még utazás közben is ezen görcsölni. Mivel az embereket tényleg érdekli, hogy ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz itt, már nagyon rutinosan vágom rá a válaszokat a kérdéseikre. Eddig sima ügy volt ez a málagai telekocsis út is, ám az egyébként ráadásul cordóbai dialektussal beszélő sofőr érdekesnek találtatott. Sikerült másfél órát végig beszélgetnünk, még hozza olyan témákról, mint a gazdasági világválság és abban Spanyolország, illetve Magyarország helyzete, a különböző spanyol szupermarketek profilja, áraik, stb (ja, mert a csávó az egyiknél supervisor, felügyelő, kisfőni) és a családja :D Szóval a végére egészen összepacsiztunk. Ez a poszt úgy tűnhet, hogy az önimádatról szól, de most komolyan, nagyon büszke vagyok magamra. A pasi nem kímélt a dialektusával, nem is értettem 100%-ig, de másfél órán keresztül folyamatosan spanyolul beszélgettem és nem csak a bemutatkozó szövegemig jutottunk el. Úgyhogy alakul ez… legalábbis poco a poco :)

Ezen kívül óriási megtiszteltetésnek érzem, hogy július első napjaiban a szervezetemet képviselve részt vehetek az Erasmus+ keretein belül egy Key Action 3-as cserén, méghozzá Szicíliában! A fiatalok politikai életben való részvétele lesz a téma. Régóta birizgál már a KA3, mert óriási lehetőségnek tartom, hogy az EU teret biztosít és támogatást nyújt arra, hogy a fiatalok és a döntéshozók között párbeszéd alakulhasson ki. Úgyhogy miután lejárt a szerződésem, de még mielőtt haza mennék, még megjárom Olaszországot is ;)

A munkaruhám. Így néz ki, amikor egy ifjúsági cserén dolgozok :) (Gond nélkül lejön, hogy én vagyok Boabdil személyesen, az utolsó granadai mór király)

Erasmus+ promó Cabo de Gatán 

És így néz ki, amikor túrázni megyek Cabo de Gatán 

Az ifjúsági csere utolsó napja pont belecsúszott a híres, hírhedt Cruzes ünnepbe. Kérdezz meg itt akárkit, mindenki így jellemzi: ez az az ünnep, amikor az emberek flamenco ruhában járkálnak Granada szerte, hogy virágokkal díszített kereszteket látogassanak körbe, flamencot táncoljanak, rebujitot igyanak és délután 4-re berúgjanak. Az a hivatalos álláspont, hogy érett, komoly ember ezt az ünnepet nem szereti, mert milyen már, hogy csak arról szól, hogy berúgjanak az emberek. Ezzel szemben természetesen minden tér, ahol egy kereszt fel van állítva, tele van emberekkel. Szóval valahogy mégis csak létezik ember, akinek tetszik az ünnep tematikája és a bevett szokások :) Gittával és Magdával mi is elindultunk hát az ünnepre és némi sétálgatás után megtaláltuk a mi keresztünket. Ezen a napon a hőmérséklet már közeledett a 30fok felé, úgyhogy igen jól esett egy kellemes kis bár árnyékos asztalánál megpihenni és 2 kancsó rebujitot elfogyasztani. A házinéni azt mondta, a recept titkos, de sejtésünk szerint szimplán fehér bor és sprite keverékéről van szó, némi mentalevéllel és jégkockával felturbózva. És miközben fogyasztottunk, megismerkedtünk néhány idősebb asszonykával, akik addigra már jó hagyományőrzők lévén igen jó hangulatban voltak és kaptak az alkalmon, hogy szerettünk volna velük egy képet készíteni. Körülbelül 30 fotó, egy kis sevillana tánc és jóféle nevetgélések után aztán elbúcsúztunk és élveztük tovább a jó idő és a flamenco zene kellemes kombinációját.

Rebujito

Egy rövidke videó, csak a hangulat kedvéért. Random emberek flamencot táncolnak egy téren, üvölt a flamenco zene, mindenki iszogat és az átvonuló asszony sereg pedig, akikkel megismerkedtünk ;)

Az ifjúsági csere után pedig megérkezett Viki. Az időjárás tudta, hogy nem akárkivel van dolga, ugyanis megtisztelte őt egy igazi specialitással: egy hétig esett az eső és hűvös volt. Viki legalább 100x hallgatta végig, hogy “tudod, itt ritkán esik az eső, de amikor esik, akkor nagyon”. Igazán megnyugtató ezt hallani, amikor egy hétre érkezel 3000km távolságból, ugye :) Nos, a kedvünket nem szegte a dolog és minden nap úgy indultunk el, hogy eldöntöttük, “jó” idő lesz aznap. Nem mondom, hogy 30fok volt, de sosem áztunk meg. Amikor úton voltunk, kellemes időnk volt, amikor pedig beültünk valahova, azonnal eleredt az eső :) Habár néhány tervezett programról így le kellett mondanunk vagy megváltoztatnunk az időjárás miatt, nagyon jól telt ez a hét együtt. Annyira természetes volt a jelenléte, mintha mindig is így léteznénk. Mintha csak otthon futottunk volna össze. Jött, jól éreztük magunkat, ettünk-ittunk, elment, de majd nem soká találkozunk. Ott folytattuk, ahol abba hagytuk, amikor utoljára találkoztunk 7 hónapja és hálás vagyok, amiért rááldozta az időt, energiát és persze pénzt, hogy idejöjjön. Mert így már nem csak mesélek a “spanyol életemről”, hanem ezzel kapcsolatban már van közös emlékünk és tudja a helyeket hova kötni, a neveket pedig arcokhoz és mivel számomra fontos a véleménye, örültem, hogy meg tudtunk bizonyos témákat beszélni úgy, hogy látta kiről vagy miről van szó. Egyszóval megismerte azt, amit jelenleg az otthonomnak és az életemnek hívok, ami nekem sokat jelent.

Mindemellett pedig mivel ő is ifjúsággal foglalkozik a munkája során, tanulmányi útnak sem volt utolsó, hiszen bevittem a központokba, ahol dolgozom és megismerkedett a másik főnökömmel, Paquival (aki Juan felesége), akivel hamar össze is pacsiztak :) Bár végül egyéb elfoglaltságaik miatt, nem jött össze, de meg is hívott minket vacsorára magukhoz, ami azért valljuk be, otthon ritkán történik meg. Mármint, hogy a főnököd meghív magához vacsorázni, mert jobban meg akarja ismerni a legjobb barátnődet. Szóval ilyen ez itt, kérem szépen. Sokszor tényleg úgy érzem, hogy Paqui és Juan az EVS szüleink :)

Paqui, Viki és én a Casa de Igualdad-ban (Egyenlőség háza), ahol a gyerekeknek tartunk workshopokat a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban. A mini házunkban kis csoportokban asztalt terítünk, vasalunk, gombot varrunk, barkácsolunk, pizzát sütünk. Fiúk és lányok vegyesen.

Jártunk Rondában is, ami nem is olyan ronda ;)

Gittácskával kiegészülve bejártuk Granadát

Tegnap pedig haza ment Magda, a lengyel önkéntes lány. Ő csak félévig volt a projektben, így tulajdonképpen ő az, aki elsőként ment el és ezzel bekapcsolta a vészvillogót a fejemben. Már körülbelül egy hónapja sokat jár az eszemben, hogy mi lesz, ha véget ér az EVS-em, mert akkoriban kellett leadnom a jövő szemeszterben esedékes szakdolgozatom nyilvántartólapját, amihez előzetesen kutatási tervet kellett készítenem, hogy azzal házaljak lehetséges konzulenseknél. Mivel sokat pörögtem ezen, akkoriban zökkentem bele abba a tudatállapotba, hogy bizony ennek egyszer vége lesz és nem áll meg az élet, hanem jönnek a “dolgos” egyetemi napok, dolgoznom is kéne, nem akarok visszaköltözni a koliba, tehát új szállás után is kéne néznem, és spanyolból is nyelvvizsgáznom kell. Azóta akarva akaratlanul sokszor bevillannak ezek a dolgok és azzal, hogy Magda tegnap elment (háromnapos búcsúzkodás után :) ), bennem is tudatosult, hogy közel a vég. Nem voltunk igazán nagy barátnők, a személyiségünkből adódóan voltak kisebb-nagyobb ellentétek köztünk, főleg az elején, de mindketten változtunk, formálódtunk és össze(’bb)csiszolódtunk. Éppen ezért nem is a hiánya az, ami igazán megérint, hanem a tudat, hogy hamarosan véget ér az önkéntes szolgálatom és már most tudom, hogy borzalmasan fog hiányozni Granada. Az elmúlt évek alatt sokszor sok helyen jártam és sokféle emberrel találkoztam, de úgy érzem, itt megtaláltam A Helyem. Bármikor visszajönnék ide századjára is, mert szeretem, ahogy minden eladónak vagy pincérnek van egy kedves szava és mosolya hozzám, mert szeretem az itteni épületeket és utcákat, az ételeket, a random utcazenészeket, az Alhambrát, a kilátást, amit látok és az érzést, amit érzek a San Miguel Altón, a napsütéses teraszon reggelizést, a 15-20fokos telet, és aztán rögtön utána az éjszakai 5 fokot, a tavaszi narancsvirág illatot, a közvetlenséget, a siestát, a pálmafákkal szegélyezett utakat, a tudatot, hogy 1 órányira vagyok a 3000m feletti havas hegycsúcsoktól és a kristálytiszta tengertől, az egymást érő ünnepeket és felvonulásokat, a flamencot. Szeretem Granadát. Szeretem Andalúziát. Tudom, hogy most annak van itt az ideje, hogy haza menjek, feltöltődjek az otthoniakkal, befejezzem a mesterszakom, de valahol azt érzem, Spanyolország és Panka közt még lezáratlan ügyek vannak. Mindenesetre még van 65 napom Granadával.

65. Hatvanöt nap múlva, július 20-án haza költözök. 

Graná, ya te echo de menos.

Forrás: http://panka91.tumblr.com

A CAT-ban mindig nagyon változatos a munkánk. Hol kevesebb, hol több teendőnk van. Az elmúlt hét különösen sűrű volt, csupa-csupa jó programmal.

A Szent II. János Pál  óvodában már korábban segítettem a lelkigyakorlaton, de meghívtak újra, hogy meséljek a gyerekeknek Magyarországról, hiszen a lengyel-magyar barátság évét éljük.

Hétfőn és kedden az egész délelőttöt ott töltöttem, így minden csoport sorra került. Az óvodát a Szent Erzsébet nővérek vezetik, így a gyerekeknek különösen is jól jött, hogy megismerhetik az ő szülőföldjét. A magyar kutyafajták megismerése és a paprika szagolgatása mellett elkezdtünk megtanulni egy kis táncot a “Hopp, Juliska, hopp, Mariska”-ra, mert ezt adják majd elő a gyerekek a Fő téren az Európa-napon. Nagyon kíváncsi vagyok

Közben a szokásos  angol nyelvlecke vezetése a kávézóban és egy kis szünetként a motorstadion megtekintése belülről egy meglepetés-vendéggel.

Szerdán egy iskolaközpontba mentünk Ginés-szel, Nietążkowoba,  Lesznotol nem messze. Kulturális és gasztronómiai prezentációt tartottunk a diákoknak.

Különféle szakmákat tanulhatnak itt a fiatalok. A szakács-jelöltekkel pénteken gyakorlati foglalkozást is tartottunk.

Finomabbnál finomabb spanyol és magyar ínyencségek készültek. Felismeritek?

A héten nem ez volt az egyetlen gasztro-műhely.

Szerda este az egyik szomszédos faluban a helyi asszony-klubot látogattam meg, akik szintén szerettek volna betekintést nyerni a magyar konyha rejtelmeibe. Lángos és túrógombóc volt a menü. Hozzá pedig jó hangulat

Csütörtökön pedig a speciális iskolában tartottunk egy speciális foglalkozást. Már sokszor jártunk ott. Eddig elméletben hallottak sokat Magyarországról, és még többet Spanyolországról (idén spanyol évet tartanak), most konyhává alakítottuk az előadótermet, s majdnem az összes gyerkőc részvételével sütöttünk “tortilla de patatas”-tés “pan con tomate”-t.

Ugyanaznap délután társasjáték-klub egy középiskolában, aztán a heti kézműves-műhelyem, ahol szép kis drótvirágok születtek.

Pénteken este a plazában csináltunk egy vetélkedőt a nemzetközi könyvnap alkalmából. A résztvevőknek pontokat kellett gyűjteniük az egyes állomásokon, ahol különféle könyvekkel kapcsolatos feladatok voltak. Én a vallásos könyvek állomásán voltam Mervével, aki gyakorló muszlim. Jó páros sajnos fotók nincsenek a birtokomban.

Arról viszont van, hogy ezek után még volt megbeszélés az Ifjúsági Világtalálkozóra készülő önkéntesekkel. 500 spanyol fiatalt várunk a városba, van mit tenni…

És még nem ért véget a hét!

Szombaton a közgazdasági suliban volt egy rendezvény a transzplantációról meg a helyes életmódról meg ilyenekről. A lényeg, hogy az Alapítványunk is prezentálhatta magát, és volt is nagy érdeklődés irántunk. Lehet, hogy a lufik miatt?

Megérte!

Deo gratias!

Gál Veronika teljes blogja itt érhető el: https://mylightfury.wordpress.com

Nos hát íme az első posztom Finnországból. Rengeteg dolog történt ebben az első pár napban, és mivel eddig nem volt időm/lehetőségem írni, ez most lehet, hogy elég hosszú lesz.

Pénteken indultam otthonról, április 1-jén, de szerencsére senki nem volt vicces kedvében. Leginkább azért vagyok hálás, hogy a pilóták visszaszorították magukban ezt a késztetést, ha volt nekik ilyen egyáltalán.

Rögtön érdekes felfedezést tettem, ugyanis rájöttem, hogy mekkora a különbség a svédek és a finnek között. Pestről Stockholmba repültem először és a gépen leginkább svédek ültek. A kb. 2 órás repülőút alatt olyan csend volt, mintha valaki felügyelte volna őket. A gyerekek sem hangoskodtak, ha az anyjuk lepisszegte őket, akkor rögtön csendben maradtak. Kicsit távolságtartónak tűntek számomra, mosolyogni sem nagyon mosolygott senki. Bezzeg a finnek. Elég sokan várakoztunk a beszállásra, és az emberek 3/4-e finn volt. Na ők még véletlenül sem voltak csendben. Többen hangosan telefonáltak, három srác mögöttem folyamatosan viccelődött és nevetett, a gyerekek rohangáltak és nem fogadtak szót a szüleiknek. Valahogy emberibbnek és szimpatikusabbnak tűntek nekem emiatt. Vicces, de pont ezért éreztem otthon magam.

Helsinkiben a reptéren már vártak rám. Várnunk kellett még a spanyol fiúra, mert a gépe 2 órát késett, utána pedig elvittek minket kocsival Espooba, ahol a következő 2 napot töltöttük. Az olasz sráccal, és egy másik magyar lánnyal laktunk együtt.

Szombaton sétálgattunk Helsinkiben, megnéztük a kikötőt meg a belvárost. Magunkra voltunk hagyva, mert a házigazdánknak dolgoznia kellett és nem igazán tudtuk, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy csak mászkáltunk.

Vasárnap is bementünk Helsinkibe, mert a finnországi EVS szervezet meghívott minket egy Orientation Meetingre, ami igazából arról szólt, hogy megismerjük egymást, és ha bármi kérdésünk lenne, akkor azt feltehessük. Jó hangulatúan telt a meeting, tök jól éreztem magam.

Tegnap reggel pedig feltettek minket a vonatra Suonenjoki felé. Kb. 4 órát utaztunk egy emeletes (!) full extrás vonattal. Ez is egy tök jó élmény volt, mert gyakorlatilag láttam, ahogy a természet változik, ahogy egyre északabbra értünk. Nem nagyon sikerült képeket csinálnom sajnos, mert túl gyorsan ment a vonat (na ilyet sem mondtam még vonatra).

Délután érkeztünk meg Suonenjokiba. Kocsival jöttek ki elénk, és elhoztak ide, a Vanhamäkibe. Szabadkoztak, hogy most nem szép a farm, mert a hó most kezd elolvadni és, hogy majd később szebb lesz sokkal, de én így is gyönyörűnek találtam a helyet. Sajnos a képek nem adják vissza rendesen.

Ezt látom az ablakomból:

Kaptunk egy külön lakrészt az egyik épület földszintjén. Mindenkinek van saját, külön bejáratú szobája, és van egy közös nappalival egybekötött étkezőnk meg egy konyhánk is.

A tó még be van fagyva, a fiúkkal még futottunk is rajta, annyira vastag a jég. Alig várom, hogy lássam nyáron is, eszméletlen szép lehet.

A mai napot még megkaptuk szabadnapnak, hogy hozzászokjunk a helyhez meg körülnézzünk rendesen. Délelőtt besétáltunk Suonenjokiba, kb. 3 km-re van Vanhamäkitől, de mire odaértünk, eldöntöttük, hogy legközelebb csak és kizárólag biciklivel vagyunk hajlandóak elindulni. Vagy legalábbis akkor, amikor már jobb lesz az idő, mert elég rendesen átfagytunk az alatt a 3/4 óra alatt, amíg odaértünk.

Íme pár kép, amit séta közben készítettem:

Ebéd után kaptam egy kis eligazítást és több infót arról, hogy mit is kell majd csinálnom a következő hetekben. Reggelente segítek majd megetetni a lovakat, kivezetni őket a karámba és kitakarítani az istállót, utána pedig felnyergelem és felszerszámozom őket a lovagló órákra. Eszméletlen jól hangzik.

Már csak attól boldog voltam, hogy beléphettem az istállóba. Az illat/szag, ahogy tetszik, olyan kellemesen ismerős volt, hogy rögtön otthon éreztem magam. Ráadásul megígérték, hogy a munkámért cserébe jövő héttől lesz lehetőségem lovagolni is az egyik itteni lovon. Annyira boldog vagyok, alig várom, hogy elkezdhessek dolgozni holnap reggel.

A Vanhamäkinek kb. 10-15 lova van, akiket név szerint be is mutattak nekem. A kedvencem Pippuri. Nem is csak azért, mert tök jól hangzik, hanem mert tökéletesen illik rá. A pippuri borsot jelent finnül és egy túlmozgásos, fekete póniról van szó. Szerintem zseniális a neve.

Ma este találkozunk az úgynevezett “support family”-nkel. Igazából buddynak is lehetne nevezni őket. Önkéntesen vállalták, hogy segítenek nekünk jobban megismerni a finn életstílust, meg abban is, hogy legyen egy kis szociális életünk a farmon kívül is. Kíváncsi leszek, mert az e-mailezésünk alapján az én “buddym” nagyon szimpatikusnak tűnt.

Összefoglalva azt mondhatom, hogy ez az egész nem, hogy olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, hanem még jobb is. A társaság és a hangulat nagyon jó, azt csinálhatom, amit szeretek és még finnül is tanulhatok. Azt hiszem, megérkeztem Csodaországba!

Betti blogja itt érhető el: https://voikukkaevs2016.wordpress.com/

Annyi cikket olvasok mostanában arról, hogy miért is megyünk mi magyarok külföldre és egyáltalán visszatérünk-e valaha a hazánkba. Sokszor helyeslően bólintok, máskor viszont sikítani tudnék a sok buta megjegyzéstől. Mindenkinek ezer meg egy különböző oka van, miért is lépi meg, hogy kiköltözik egy ismeretlen országba. Itt az enyém.

1 év 7 hónap 17 napja élek Németországban.
Egy pillanatra sem bántam meg a döntésem. Igaz, amikor kijöttem még nem tudhattam, hogy több mint egy évig maradok.
Egyszerű önkéntes munkának indult az egész. Az alapképzés utolsó évében jöttem rá, hogy nem feltétlenül arra tart az utam, amerre szeretném. Magyarország legjobb egyetemén tanultam azt, ami mindig is az álmom volt, germanisztikát. Általános iskola 4. osztálya óta német tanár akartam lenni. Minél közelebb kerültem ahhoz, hogy ez meg is valósulhasson, annál inkább rájöttem, hogy a magyar viszonyok között nem lennék boldog ebben a szakmában.
Így jött az elhatározás, hogy az alapképzés után nem kezdem el a mesterképzést, hanem kipróbálom magam egy másik közegben.
2013 őszén egyre többet kezdtem el ülni egy kedves barátnőm koleszos szobájában, ahol az ő gyógypedagógus képzéséhez kapcsolódó könyveit, jegyzeteit olvasgattam. És a véletlenek úgy hozták, hogy pont az ő Facebook üzenőfalán láttam meg egy külföldi önkéntes munkára való felhívást. Majd megkérdeztem őt, hogy neki is lenne-e kedve jelentkezni. A következő hónapjaink folyamatos önéletrajz és motivációs levél írással, skypos felvételi beszélgetések hadával telt.
A rengeteg munkának meglett az eredménye: januárban megtaláltam álmaim önkéntes helyét egy németországi kisvárosban.
Szerintem ekkor tájt realizálta a környezetem először, hogy ez nem egy légből kapott ötlet, hanem én tényleg ezt akarom. Nagyon kevesen tudták rólam, hogy a felvételi jelentkezéseknél a germanisztika után még megjelöltem mást is. Szociálpedagógiát. Talán, ha azt többször meséltem volna, nem lepett volna meg senkit annyira, hogy miért megyek egy iskola internátusába önkénteskedni.
Rengeteg negatív hangot hallottam ezekben a hónapokban. Miért akarsz te ingyen dolgozni? Csináld meg inkább itthon a mesterképzést! Te meg a gyerekek, hiszen utálod őket?! Csak elpazarolsz egy évet…
Még a baráti körömben is kevesen álltak mellém, de tudtam, azért is megmutatom, hogy érdemes kimenni.
Mire eljött az indulás időpontja, már szépen lassan menekülésnek éreztem a kiköltözést. Menekülés a magyar gondolkodásmód elől, menekülés a családi problémák elől, menekülés egy reménytelen szerelem elől, menekülés az újabb egyetemei évek elől, menekülés a gyász feldolgozása elől.
Nem ez volt az első, hogy külföldre mentem. Már jó párszor kinn töltöttem a nyarakat német nyelvterületen. Szerencsére így legalább a nyelvvel nem volt problémám.
Életem legszebb és legjobb évét adta az önkéntes munka. A világ minden tájáról ismertem meg embereket és kötöttem mély barátságokat. De ami az élet legeslegnagyobb ajándéka, hogy végre megtaláltam a saját utam. Most már hiszek abban, hogy amiért küzdök, el is tudom érni.
Mielőtt kiköltöztem, egy kis gondolat már többször megfordult a fejemben: Mi lenne, ha Németországban tanulnék szociálpedagógiát?! Ahogy már pár hónapja kinn éltem, egyre gyakrabban jutott ez újra meg újra eszembe. Elkezdtem nézegetni a lehetőségeket, mik a feltételek, melyik városok jöhetnének szóba, stb. 2015 januárjában beadtam a jelentkezésem egy drezdai fősulira. Nem kellett sokat várnom, februárban jött a válasz, hogy szeptemberben megkezdhetem a tanulmányaimat szociális munka szakon.
Na, ekkor tudatosult bennem, hogy ez most nem egy egyszerű külföldi kiruccanás, hanem már itt építem az életemet.
Az önkéntes évem után, 2015 júliusában átköltöztem Drezdába és innen lett igazán nehéz. Önkéntesként fizetik a szállásod, ellátásod, betegbiztosításod, minden nagyobb kiadásod, plusz kapsz valamennyi zsebpénzt.
Hát, Drezdában a mínuszból indultam minden szempontból. Amikor a tesóm segített átköltözni Drezdába és tudtam, hogy ő utána megy haza Magyarországra, majd megszakadt a szívem, én is menni akartam. Milyen egyszerű lett volna?! Beülni a kocsiba és 10 órán belül otthon is vagyunk. De nem tehettem meg, hiszen elhatároztam valamit, amit véghez is viszek. A tesóm elindult, és én egyedül maradtam. Csak zokogtam az út közepén és arra gondoltam, hogy mi a szar van velem?! Voltam már Olaszországban 2 hónapot, Svájcban 4 hónapot, Németországban egyszer 1 hónapot, egyszer 2 hónapot és most meg már 11 hónapja Németországban élek. Mi a gond?! Úgy éreztem, mintha kidobtak volna a semmi közepén. Új város, új emberek, új munka, új iskola?! Mennyire hülye vagyok, miért nem megyek egyszerűen haza és csinálom meg a mesterképzést. A barátaim várnának vissza Pestre, a családom pedig Egerszegre. Én meg hülye fejjel belekezdek egy teljesen új életbe Drezdában.
A nyáron lehúztam 2 hónapot egy étteremben pincérként. Akárhogyan is, ebben van a legtöbb tapasztalatom, és külföldiként ebben a szakmában a legkönnyebb elhelyezkedni. Közben azért nézegettem, hogy esetleg nem találnék-e másik munkát, ami jobban passzol a tanulmányaimhoz. Úgy alakult, hogy szeptemberben azon kaptam magam, hogy már egy szervezetnél dolgozom, akik fiatalkorú menekülteket gondoznak. Először leginkább német tanárként voltam foglalkoztatva, nyelvórákat tartottam a srácoknak, majd egyre jobban beengedtek a többi feladatba is, amit a szociális munkások csinálnak.
9 hónapja vagyok Drezdában, megkezdtem a fősulin a második félévemet, ahol a hallgatói önkormányzatban már a külföldi csoport elnökeként tevékenykedem, mellette heti 25 órában dolgozom a menekült srácokkal, plusz néha kisegítek még az étteremben is. Már nem érzem magam idegennek, vannak barátaim, imádom ezt a várost (van egy kis Pest beütése), szeretem azt, amit tanulok és szeretem a munkámat. Ennél többre nem is vágyhatom jelenleg.

És akkor most reagálnák azokra a cikkekre, amiket a napokban olvastam (saját véleményem, nem kell vele egyetérteni):
1, Nem, nem kalandvágyból hagytam el az országot, hanem az új lehetőségek miatt és amiatt, mert nem láttam esélyt arra, hogy német tanárként a későbbiekben Magyarországon boldog legyek.
2, Az oktatás minősége miatt. Míg Magyarországon leginkább abba fektetnek energiát, hogy minél több elméleti dolgot megtanuljunk, amit a későbbiekben elfelejtünk, vagy egyáltalán nem használunk, addig a német oktatási rendszer a gyakorlatiasságra épít.
3, A nyelvtudás igenis fontos. Ha úgy jössz ki, hogy épp hogy csak beszéled az adott ország nyelvét, akkor ne is várd el, hogy ne a szamárlétra aljáról kelljen indulnod. Igen, iskolában nem lehet olyan gyorsan megtanulni a nyelvet, mintha idekinn élsz. De ha csak az utca nyelvét és a szlenget szeded itt magadra, akkor nem is fogsz feljebb kerülni, mert egy irodai munkánál már elvárás a nyelv igényes használata.
4, Itt a főiskolai és egyetemi szakok egy részénél már kötelező elvárás, hogy dolgoztál/önkénteskedtél előtte az adott szakmában. Ezáltal csökkentve azok számát, akik egyszerűen feladják útközben a tanulmányaikat, mert rájönnek, hogy nem nekik való az adott szak.
5, Diákként azt tudom mondani, hogy meg tudok abból élni, amit mellette heti 25 órában keresek. Minden számlámat egyedül finanszírozom, nem vagyok rászorulva semmilyen segélyre. Igaz, hogy ehhez mind az is kell, hogy a munkaadóm segít abban, hogy a munkaidőmet úgy osszuk el, hogy be tudjak járni a fősulira, illetve felőlem is kell a hajlandóság, hogy elfogadjam azt, hogy alig van szabadidőm és van, amikor hullafáradtan esek haza. De tudom, hogy megéri, mert otthon erre esélyem sem lett volna. Nem találtam volna a szakmámban már az egyetemi évek alatt munkát és heti 25 órára nem kaptam volna olyan fizetést, hogy abból gond nélkül tudjam élni az életem.
6, És igen, megváltoztat a külföldi élet. Hogy is tudnál ugyanolyan maradni?! Több éve kinn él az ember, más körökben mozog, másokkal barátkozik, más kultúrkörben él (pedig a német még elég hasonló, mint a magyar), önkéntelenül is jön, hogy változol.
7, Amit mostanában sokszor a fejemhez vágnak: „De jó neked, hogy ennyit tudsz utazni!” Miért is tudok ennyit utazni? Azért, mert erre spórolok. Plusz, az utazásaim nagy része csak egy-két napos Németországon belüli. Szeretném megismerni azt az országot, ami jelenleg az otthont jelenti nekem. Mindig Flixbus-szal utazom, mert az a legolcsóbb, sokszor van már 10 euróért is ajánlatuk különböző városba, csak egy kicsit szemfülesnek kell lennie az embernek. Ha valahol ott is alszom, akkor csak hostelek jöhetnek szóba. Ha meg hosszabb távra szeretnék elutazni valahova, kihasználom, hogy több országban is vannak barátaim.
8, Viszont van egy valami, amit a külföld soha sem fog tudni megadni: a RÉGI BARÁTOK.
Igen, nekem a barátaim, akik a legjobban hiányoznak. Az egyetemi éveim alatt egy olyan baráti köröm volt, aminél jobbat nem kívánhattam volna soha életemben magamnak. Barátok az egyetemről, a koliból, a zumba edzésekről, a középsulis éveimből.
Hol vannak most ezek a barátságok?! Amikor kiköltözöl, vakon reménykedsz, hogy fenn maradnak ezek a barátságok. Persze, tudod a szíved mélyén, hogy ez nem reális, de bízol benne, hogy legalább a nagyobb része megmarad. De minél több idő telik el, annál jobban rájössz, hogy mekkorát tévedtél. Egyre jobban szűkül a kör, akikkel rendszeresen tartod a kapcsolatot. Majd ha hazalátogatsz, próbálsz mindent bepótolni és abban a pár napban, egy-két hétben, amit otthon töltesz, mindenkivel találkozni. Majd ültök egymással szemben, rájössz, hogy mennyit változott a másik élete, amiről te egyszerűen lemaradtál. Barátodnak hiszed a veled szemben ülő személyt, de ahogy mesél, csak arra tudsz gondolni, hogy ilyen fontos eseményekről te hogy maradhattál le, nem voltál mellette, amikor segítségre szorult volna, vagy ha együtt kellett volna örülni. Majd minél több ilyen beszélgetést végigfolytatsz, elkezd fájni, hogy mennyire felületesek lettek ezek a csevegések, örültök mindketten, ha egyáltalán a legfontosabb dolgokat végig tudjátok beszélni, nem hogy részletekbe belemenjetek vagy egyszerűen már a bizalom hiányzik ehhez.
De persze van pár jó barát, akikkel azért Facebook-on, Skype-on, Whatsapp-on próbálod fenntartani a rendszeres kapcsolatot, akármennyire is nehéz sokszor időt találni a másikra. És amikor végre újra látjátok egymást személyesen, könnycseppek gyűlnek a szemedbe, hogy mégis hogy a francba engedhetted, hogy ilyen távol kerüljetek egymástól. Együtt töltötök pár napot, minden olyan tökéletes, olyan minden, mint régen. Büszkén mutogatod végig az új otthonod színtereit, vagy ha te látogatsz haza, akkor egy kicsit kesernyés boldogsággal sétáljátok végig a helyeket, ahol régen órákat, napokat töltöttetek együtt. Egy kedves kávézó, egy aprócska park, egy tavacska a város szélén és a szíved megszakad.
9, Az utolsó, amit még meg akarok említeni, az a távolság fogalma.
Először még próbálsz minél gyakrabban hazajárni. Egy biztos, hogy a nagyobb ünnepeket otthon töltöd, ha lehet. Majd egyre jobban ritkulnak ezek az események. Egyre többször jönnek a különböző kifogások, dolgoznom kell, nincs most rá elég pénzem. Legyünk őszinték! Ha nagyon akarnék, akkor találnánk rá időt és pénzt is. Sokszor ez tudat alatt történik.
Én akkor jöttem rá erre igazán, amikor spontán megkérdeztem a legjobb barátnőmet, aki Németország másik felén él jelenleg, hogy mit csinál jövő hétvégén és elutaztam hozzá. Vagy amikor egy temetés miatt, egyik pillanatról a másikra hazautaztam. Éjszaka lefoglaltam a jegyet, este meg már otthon voltam. Vagy még egy másik eset, amikor valahogy kiharcoltam, hogy el tudjak utazni 12 napra, pedig csak két nap szabit vettem ki, addig cserélgettem a kollégákkal a beosztást, ameddig nem klappolt a dolog. Igaz, előtte meg utána bőven hozhattam be a munkaóráimat.
Ha valamiért/valakiért tenni akarsz, akkor megoldod a távolság problémáját is.