Nem tagadhatom, hogy sokkal boldogabb vagyok itt, mint otthon. Általában véve nyugodtan telnek a napjaim. Hétfőn és kedden délelőtt a Centro de las Mujeresben dolgozom, itt gyerekeknek tartott workshopok körül sertepertélek (a segítek szót túlzásnak tartom, mivel egyelőre úgy érzem, totál fölöslegesen vagyok ott), vagy az irodában ténykedek az Erasmus+ projektek körül. Szerda és csütörtök délután az Espacio Jovenben vagyok, szerdán iroda és Erasmus+, csütörtökön játszóház, gyerekek, csillámpor, ragasztó. (Ez titok, de kezdem élvezni a kézműveskedést, és asszem tök jó is vagyok benne. Ezt onnan látod, hogy a gyerekek elkezdik leutánozni, amit csinálsz. Andy Warholnak érzed magad, de tényleg.) Péntek reggel megbeszélés a főnökeinkkel, akik egy házaspár, P., a Centro de las Mujeres vezetője és J., az Espacio Joven hadvezére. A meeting úgy néz ki, hogy leülünk egy asztalhoz a konyhában, valaki általában hoz sütiket, egy másvalaki kávét főz, P. meg elkezdi gyártani a pirítósokat, és miközben eszegetünk, megkérdezik, hogy hogy érezzük magunkat, mire van szükségünk, hogy állunk a feladatainkkal. Mint anyu és apu, mi pedig a gyerekek. J. szokás szerint előad egy monológot a szerelemről, megkérdezi, van e barátunk/barátnőnk, ezen mindig nagyokat kacagunk.

Kéthetente, péntek délután angol nyelvű foglalkozást tartunk a helyi gyerekeknek, Erasmus+, egyenlőség, és más témákban. International Meeting a neve, a héten volt az első alkalom. Nem tudom, hogy a játékok miatt, vagy mert végig cukorkával meg csokis keksszel etettük őket, de azt hiszem tetszett nekik. Imádnak tanulni!

Szóval úgy gondolom, ennyiből leszűrhető, hogy nem ér túl sok stressz a mostani munkámban. Ez elég nagy váltás az eddigiekhez képest, mivel amióta az eszemet tudom, mindig hajtottam. Általában persze hülyeségekért; jó jegyekért, elismerésért, pénzért. De a lényeg, hogy mindig volt valami, ami mozgásban tartott, mindig volt valaki, aki megmondta, mit csináljak, és ez eléggé megkönnyítette a dolgom. Most senki sem mondja meg, mit csináljak, és ez enyhén zavarba ejtő. Persze vannak feladataink, van beosztásunk, de semmi nem történik, ha nem mész be (hidd el, kipróbáltam), és úgy általában senki sem felügyeli, mit csinálsz.

Az Arrival Trainingen volt egy feladat ennek illusztrálására: három négy-ötfős csapatra osztottak minket, és a teremben, egymástól távol leterítettek három nagy, üres lapot. Mellétettek mindenféle filcet, zsírkrétát meg gyurmát. Egy magnóból valami nyugis zene szólt. Aztán a trainerünk elmondta a szabályokat: minden csapatnak jut egy papír, a kiegészítőivel. Rajtunk múlik, mit művelünk vele, de fontos, hogy közben egy szót sem szabad váltanunk, és ha a zene elhallgat, ott kell hagynunk a papírunkat, és átmenni a következőhöz, amin addig az előző csapat dolgozott. A szabályok, vagy inkább az irányadás hiánya teljesen felkavart mindenkit. Én hosszú percekig csak álltam és tanácstalanul néztem a többiekre, aztán észrevettem, hogy a csapattársam elkezd rajzolni, úgyhogy én is nekiláttam. Egy árvíz képét jelenítettem meg nagyon festőin, amit a csapattársam később kiegészített egy fallosszal. Aztán kezdtem egyre jobban feloldódni, rajzolgattam, írogattam, a váltásnál pedig az előzőek munkáját továbbgondolva folytattam. A trainer a feladat után megjegyezte, meglepődött, hogy senki sem hagyta ott a termet, senki sem kezdett el táncolni vagy őrjöngeni, mivel igazából az adott szabályok alapján simán megtehettük volna. Nem volt szabály, így az adott konvenciók alapján kreáltunk magunknak.

Úgy tűnik arra próbált rávenni minket, hogy alkossuk meg a saját szabályainkat, és nyugodtan kísérletezzünk, hiszen az EVS egy olyan lehetőség, ami helyet ad annak, hogy hibázzunk, és persze hogy tanuljunk belőle.

Igazából nem tartom magamat teljesen konformistának, de még így is nagyon furcsa hozzászoknom, hogy jól behatárolt instrukciók helyett a saját intuícióimat kell követnem.

Azt hiszem nagyon, nagyon nehéz ilyen könnyedén élni.

Már értem a celebek fájdalmát.

Sokszor ölel,

Jolán

 U.i.: Ne bántsátok Berki Krisztiánt!