EVS koordinátorként sokszor találkoztam már azzal a kérdéssel a fiatalok részéről, hogy vajon megéri-e feladni egy biztos állást egy hosszú távú, 6-12 hónapos külföldi önkéntes szolgálat érdekében? Milyen hátrányok és milyen előnyök származhatnak ebből?

Kiugrani egy állásból és beszállni egy kalandos külföldi önkéntességbe vonzónak tűnő elképzelés lehet, főként akkor, ha egy fiatalnak kétségei támadnak afelől, hogy amit jelenleg csinál az életben, az vajon hová vezet hosszabb távon, főként ha már most sem élvezi túlzottan.

Úgy tapasztalatom, hogy a jó döntés fő hátráltató tényezője az önkéntesség társadalmi megbecsültségének lappangása. Mégis mi következik majd az önkéntességet követően? Vajon hogyan tud az önkéntes visszailleszkedni, elhelyezkedni? Mennyit ér az ember a munkaerő-piacon egy év külföldi önkéntes munka után? Lássuk be, erről nincs túl sok tapasztalata a magyar társadalomnak. Nem ettől hangos a magyar sajtó, és nem erről szólnak a Facebook bejegyzések. Kár érte, mert ez a kérdés több embert érint annál, mint ahogy azt gondolnánk.

Hogy ne legyen ekkora a hiány, az alábbi történetben egyetlen példát szeretnék közreadni, megmutatva egy konkrét, megtörtént esetet, amelyben az önkéntes hasonló kérdésekkel és kihívásokkal nézett szembe.

Cziráki Gabi, a Fiatalok a Vidékért Egyesület résztvevője Észtországban egy évig dolgozott EVS önkéntesként egy ifjúsági szervezetnél. Nem egy tipikus munkahely, és semmiképpen sem egy jól fizető ágazat. Akkor mégis mire jó ez az egész, és hol lesz ennek haszna az önkéntes jövőjében? Mindjárt kiderül Gabi történetéből.

Másfél éve voltam munkanélküli, amikor elkezdtem dolgozni azon a munkahelyen, ahonnan végül az önkéntességbe ugrottam bele. A diplomámat  akkor még nem kaptam meg, mert nem volt nyelvvizsgám. Alapvetően szerettem ott dolgozni, bár nem voltam túlfizetve, sőt. De amikor arra a döntésre jutottam, hogy meg kellene próbálni az EVS-t, éreztem, hogy nem a munkahelyemen van a jövőm.

Néhány hónap azzal telt, hogy utánanéztem a dolgoknak és kerestem egy küldő szervezetet, ott ahol élek. Először egy alapítványhoz mentem beszélgetésre, és a mai napig bennem él az a rossz érzés, amivel onnan eljöttem. Meg vagyok róla győződve, hogy nagyon sokan azért "véreznek el" út közben, mert nem kapnak megfelelő segítséget a küldő oldalon. Biztosra veszem, hogy ha azon az alapítványon múlik, akkor nem jutok ki sehova. Ott azt mondták, hogy csak akkor menjek vissza hozzájuk, ha már van fogadó szervezetem, és csak a pályázatot kell beadni. Minden mást pedig intézzek egyedül. Nem hagytam magam, gondoltam, muszáj lennie olyan szervezetnek, aki hajlandó utat mutatni, hogy mit, mikor és hova kell elküldeni, hogyan kell csinálni, mire számítsak. És hát összehozott a sors veletek. Ez volt 2013 novemberében, ha jól emlékszem.

Akkoriban még nem tudott a tervemről szinte senki a környezetemben, mert nem arról voltam híres, hogy nagyon futna a szekerem. Nem igazán sikerültek úgy a dolgaim, ahogy szerettem volna.

Úgy gondoltam, majd mindenkit akkor tájékoztatok, ha már kiválasztottak és benyújtották a pályázatot az Erasmus+ programhoz.

A munkahelyemen olyan folyamatok mentek akkoriban, amiről nem is beszélek szívesen.

Az EVS-szel kapcsolatban elszánt voltam és kitartó. Nem gondoltam arra, hogy nem jöhet össze. 12 országba jelentkeztem, nem érdekelt hova sodor az élet, mert úgy véltem, hogy nem véletlenül fogok valahol kikötni. Fogadó projektet aszerint kerestem, hogy mit bír el a lelkem. Tudom, ez most így hülyén hangzik, de azt például tudtam, hogy idősekkel és fogyatékkal élőkkel nem tudnék foglalkozni. Szerintem lelkileg nagyon rendben kell lenni ahhoz, hogy ilyen területen segítő kezet tudj nyújtani. Persze lehetséges, hogy tévedek, de ettől függetlenül is azt gondolom, hogy nem minden terület való mindenkinek. Ha ezzel valaki az elejétől tisztában van, akkor nem fogja nagy meglepetés érni, viszont, ha bevállal egy olyan projektet, amihez lövése sincs, akkor előfordulhat, hogy csalódik, tele lesz kudarc élménnyel, és legrosszabb esetben fel is adja az önkéntességet. Félbe hagyni egy projektet, amire téged választottak ki, nem tisztességes, hiszen nem csak a szervezet számít rád, hanem azok az emberek is, akikkel és akikért nap, mint nap dolgozol. 

Nagyon meglepődtem, amikor 4 vagy 5 projektre is kiválasztottak. Már nem is emlékszem pontosan hány helyre is, de maga a tudat, hogy ennyi helyen bíztak bennem, elég nagy löketet adott önbizalom terén, ami egyébként eléggé rám fért akkoriban. Aztán mikor eldöntöttem, hogy egy észtországi szervezethez mennék, eléggé be voltam tojva. Észtül egyetlen szót sem tudtam, de meg sem fordult a fejemben, hogy nemet mondjak rá.

Időközben a munkahelyemen rosszul alakultak a dolgok, tehát mindenképpen eljött az idő a továbblépésre. Néhány nehéz napot követően végre választ kaptam Mairitól, az észt szervezet koordinátorától, hogy mehetek Észtországba egy évre. Másnap felmondtam.

Azt persze megkaptam, hogy ingyen munka; nem mész vele semmire; minek ez az egész?; te nem vagy normális és hasonlók. Ilyenkor nem szabad másokra hallgatni, csak a saját megérzésedre! Azok sosem csapnak be! Te csak gondold végig, hogy tulajdonképpen milyen céljaid vannak, miért akarsz részt venni benne, és mi az, ami hiányzik az életedből.

Életem legjobb döntése volt, hogy Európai Önkéntes Szolgálatra vállalkoztam. Figyelembe véve, hogy közben voltak problémáim, még ezzel együtt is a legszebb és legtanulságosabb évem van mögöttem. Sokat gondolkoztam azon, hogy ismét erre a projektre bólintanék-e rá, vagy inkább mondjuk a felkínált belgát vállalnám-e be, de végül arra jutottam, hogy nekem tényleg ott kellett lennem Észtországban, és azokat a dolgokat átélnem, amiket átéltem, azokkal az emberekkel találkozni, akikkel találkoztam. Velem az alatt az egy év alatt legalább kétszer teljesen megfordult a világ. Olyan emberekkel találkoztam, akiktől teljesen paff voltam hosszú-hosszú hetekig. Volt köztük olyan, akivel a mai napig így vagyok. Hogy mi ennek az oka? Hosszú évek óta nem tapasztaltam ekkora szintű figyelmet senki részéről, mint amit tőlük kaptam. Figyeltek rám, mint emberre, mint nőre, mint barátra. Régóta nem voltam annyira felszabadult, mint azokban az órákban, amit velük tölthettem. Rendkívül jó hatással voltak rám ezek a találkozások.

Nekem ezekre mind szükségem volt már nagyon régóta, csak nem voltam ennek tudatában! Azt nem állítom, hogy teljesen megváltoztam, de jelentős mértékű változáson mentem keresztül. Ha tehetném, bevállalnék még egyszer egy évet.

Mielőtt kiutaztam Észtországba, volt bennem egy kis félsz, hogy majd nehezen fogok itthon megint munkát találni. Mire viszont már csak pár hét volt a hazajövetelemig, már máshogy gondolkodtam erről. Valahogy megnyugodtam, és bíztam magamban.

Jól tettem, mert a hazaérkezésem után csak 3 hétig pihenhettem. Nagyon gyorsan találtam állást. Lehet, hogy szerencsém volt? Azóta sem mondta nekem senki a munkahelyemen, hogy igenis számított az az egy év külföldi tapasztalat. A mindennapok tanúsága viszont azt mutatja, hogy igenis számított. Azért gondolom ezt, mert Észtországban egy ifjúsági házban dolgoztam, és a jelenlegi munkahelyemen is ifjúsági területen dolgozom kompetenciafejlesztőként.

Mióta hazajöttem, vannak egyéb lehetőségeim is. Pályázati úton elnyerhető szemináriumokon és tréningeken veszek részt. Azt nem merem kijelenteni, hogy örökre ezen az úton maradok, de jelenleg még mindig érzem belül az energiát és a tenni akarást. Na és a tudatosságot, hogy jó irányba tartok. 

Habár a távlati terveim némileg változtak azóta, hogy hazajöttem, de azért valószínű, hogy a külföldi mesterképzés kimarad. Ezt inkább itthon kezdeném el. Azt viszont egyáltalán nem tartom kizártnak, hogy egyszer külföldön dolgozzak néhány évet. 

A hazautazásom követően alig találkoztam olyan emberrel, aki az élményeimet hallgatva ne bánta volna meg, hogy ez kimaradt az életéből. És ha valaki ezen tépelődik, akkor szinte biztos, hogy valami kimaradt az életéből, nem igaz?