Már megint olyan gyorsan elrepült egy hónap, hogy észre sem vettem. Azt hittem, csak néhány hete írtam a legutóbbi bejegyzésem, még dicsekedni is akartam vele, aztán visszanéztem a dátumot és hát nem. Szalad az idő, pláne, ha hasznosan töltjük :)
Akkor lássuk is időrendi sorrendben a történéseket.
Jártam Nagy-Britanniában. Na jó, nem Londonba ruccantam ki, hanem Gibraltárra. Ugyanis szerintem viszonylag kevesen tudják, de Spanyolország egyik déli kis csücske angol felségterület. (Egyébként Afrikában - mondhatni Marokkóban - is van hasonló jelleggel 2 spanyol város, Ceuta és Melilla). Ezek általában haditengerészeti célból jöttek létre, és maradtak meg. Mindenesetre érdekes, hogy csak úgy besétálsz Spanyolországban/ból a UK-be, ahol tényleg “angolos angolsággal” szólnak hozzád, de persze mindenki beszél spanyolul is, euró helyett fontban vannak az árak és a zászló sem a megszokott sárga-piros. Elég rövidke volt ez a látogatás. A nap sem indult zökkenőmentesen. Előzetesen megbeszéltem az egyik szervezővel, hogy 7:00 helyett 7:30-kor indul a busz Granadából, mert hétvégén az első busz 6:50-kor indul Maracenából, tehát sehogy sem tudunk 7:00-re beérni. Úgy tűnt, meg is egyeztünk. Egyébként is spanyol idő szerint szoktak indulni, azaz minimum fél óra késéssel. Óriási rekord tempóban már 7:15-kor a helyszínen voltunk, de a busz sehol, emberek sehol. Elsőre a kis magyar és lengyel agyunkon az futott át, hogy ott hagytak minket. Hívtuk a srácot, nem vette fel, írtunk neki, nem válaszolt. Majd pár perc múlva írt egy üzenetet, hogy 7 helyett 9-kor indulunk, sajnos nem találta meg egyikünk számát sem, úgyhogy nem tudott előre szólni, de üljünk be egy kávézóba, hamarosan ők is érkeznek. Hát…szerencsére angolul és spanyolul sem tudok olyan jól káromkodni, mint magyarul, de azért elmormoltam magamban 1-2 “jókívánságot” magyarul. Mindamellett, hogy 5:30-kor keltünk feleslegesen, tudni kell Spanyolországról, hogy 9 előtt nem igazán indul be az élet szinte semmilyen területen sem. Szóval egy jó ideig sétálgattunk, mire találtunk 1db kávézót, ahova be tudtunk ülni melegedni, ücsörögni, várni… Aztán természetesen 9-kor érkeztek meg a szervezők, szóval 9:30 körül elindultunk és mire megérkeztünk, elég nagy kapkodás lett a programból. Fél óra szabadidő után 2 óra túrázás a majmok hegyére, mert a buszba nem fértünk fel és mire felmásztunk, fényképezkedtünk a majmokkal és lemásztunk, máris indulási idő lett. Úgyhogy az első angol élményem elég felemás lett, de azért jól éreztük magunkat. Még egy majomtámadást is túléltünk Gittával, úgyhogy izgalmakban sem volt hiány :D Ja igen, mert hogy Európa egyetlen helye ez, ahol majmok vadon él(het)nek.
Mondom én, hogy a UK-ben jártam ;)
Angol kisasszonyokat megszényeítő módon teázok
A biztonság kedvéért egy mindenre figyelmeztető tábla
És a kis vadállatok, akik miatt nem árt az óvatosság :)
Amikor a hajam önálló életet él
Aztán így sétáltam vissza Spanyolországba :)
A gibraltári utunk után máris belecsaptunk egy újabb ifjúsági cserébe. A témát az adta, hogy miután az arabokat kiűzték 1492-ben (az akkori Al-Andaluz területről utolsóként) Granadából, a Sierra Nevada hegység Las Alpujarras nevű területére menekültek. Tehát a téma az volt, hogy hogyan éltek az arabok azon a területen, ahol maga az ifjúsági csere is zajlott. Végül a program szinte ugyanaz volt, mint novemberben, mert a téma is hasonló volt. Így újra meg kellett tartanom az 5 érzékből a “szaglás” workshopom. Ismét végig szagoltattam az ifjúsággal az Alhambra minden fűszerét, miközben bekötött szemmel, a háttérben arab zenével elkalauzoltam őket a 15. századi Alhambra színes és persze szagos forgatagába. Az előző alkalommal nagyon pozitív visszajelzéseket kaptam a workshopommal kapcsolatban, többek közt ezért is ragaszkodott hozzá Juan, az egyik főnököm, hogy újra ugyanazt csináljam. A dolog érdekessége, hogy ezen a napon jött ki két “felügyelő” a Nemzeti Irodától szétnézni, hogy s mint az ifjúsági cserén és bár nem tudom, hogy a többi workshopra is bementek-e, de Juan behozta őket az enyémre és míg az egyikük résztvevőként volt jelen, a másik fényképezett és a végén még maradt úgy 15-20 percet beszélgetni velem. Egyrészt büszke vagyok magamra, hogy Juan behozta őket, mert ezek szerint arra érdemesnek találta a programom, hogy a felügyelőket nyugodt szívvel beültesse hozzám, másrészt, aki leült velem beszélgetni, szintén nagyon jól érezte magát és a végén egy kellemes beszélgetés kerekedett ki. Spanyolul. Óh igen! Már ilyeneket csinálok néha, hogy spanyolul beszélgetek :D Bár felmerülhet a kérdés, hogy miért emelem ezt így ki, hiszen már több mint féléve Spanyolországban élek, de tudni kell, hogy úgy jöttem ide, hogy a kis alaptudásom arra volt elég, hogy értsem, mi történik körülöttem, de kommunikálni nem tudtam. Legalábbis nem mertem. Az, hogy a főnökömmel szóba merjek állni, egy hónapba telt. Azóta egyre bátrabb vagyok és az is adott folyamatosan egy-egy löketet, hogy az elején sokat kellett segítenem a fordításban az utánam érkezőknek, de még nem tudok folyékonyan beszélni. A beszélgetéseim 90%-a még mindig olyan, mintha egy retardált 5 éves próbálná kifejezni magát, de ahogy Juan mondja: “poco a poco”. Azaz lépésről lépésre. Így is van ez. Fel kellett ismernem, hogy a nyelvtanulás nem egy gyors folyamat. Mindennek idő kell, hogy megragadjon, aztán annak is, hogy használni tudjam azt, amit már ismerek. Szóval nem egyszerű a helyzet, pláne úgy, hogy az andalúz dialektus nehezen érthető. Már kezdek belejönni, de ha egymás közt kényelmesen beszélgetnek, abból még mindig maximum csak szavakat értek. Viszont egy pár napja jöttem haza Málagából telekocsival, méghozzá egyedüli utasként. Amikor ez tudatosult bennem, mármint az, hogy a sofőrrel egyedül leszek, belém vágott a felismerés, hogy itt bizony beszélgetnem KELL. Tök jó arcok itt az emberek, hogy kíváncsiak rád, de amikor egy nyelv elsajátításának még csak az elején jársz, nem feltétlenül esik jól még utazás közben is ezen görcsölni. Mivel az embereket tényleg érdekli, hogy ki vagy, honnan jöttél, mit csinálsz itt, már nagyon rutinosan vágom rá a válaszokat a kérdéseikre. Eddig sima ügy volt ez a málagai telekocsis út is, ám az egyébként ráadásul cordóbai dialektussal beszélő sofőr érdekesnek találtatott. Sikerült másfél órát végig beszélgetnünk, még hozza olyan témákról, mint a gazdasági világválság és abban Spanyolország, illetve Magyarország helyzete, a különböző spanyol szupermarketek profilja, áraik, stb (ja, mert a csávó az egyiknél supervisor, felügyelő, kisfőni) és a családja :D Szóval a végére egészen összepacsiztunk. Ez a poszt úgy tűnhet, hogy az önimádatról szól, de most komolyan, nagyon büszke vagyok magamra. A pasi nem kímélt a dialektusával, nem is értettem 100%-ig, de másfél órán keresztül folyamatosan spanyolul beszélgettem és nem csak a bemutatkozó szövegemig jutottunk el. Úgyhogy alakul ez… legalábbis poco a poco :)
Ezen kívül óriási megtiszteltetésnek érzem, hogy július első napjaiban a szervezetemet képviselve részt vehetek az Erasmus+ keretein belül egy Key Action 3-as cserén, méghozzá Szicíliában! A fiatalok politikai életben való részvétele lesz a téma. Régóta birizgál már a KA3, mert óriási lehetőségnek tartom, hogy az EU teret biztosít és támogatást nyújt arra, hogy a fiatalok és a döntéshozók között párbeszéd alakulhasson ki. Úgyhogy miután lejárt a szerződésem, de még mielőtt haza mennék, még megjárom Olaszországot is ;)
A munkaruhám. Így néz ki, amikor egy ifjúsági cserén dolgozok :) (Gond nélkül lejön, hogy én vagyok Boabdil személyesen, az utolsó granadai mór király)
Erasmus+ promó Cabo de Gatán
És így néz ki, amikor túrázni megyek Cabo de Gatán
Az ifjúsági csere utolsó napja pont belecsúszott a híres, hírhedt Cruzes ünnepbe. Kérdezz meg itt akárkit, mindenki így jellemzi: ez az az ünnep, amikor az emberek flamenco ruhában járkálnak Granada szerte, hogy virágokkal díszített kereszteket látogassanak körbe, flamencot táncoljanak, rebujitot igyanak és délután 4-re berúgjanak. Az a hivatalos álláspont, hogy érett, komoly ember ezt az ünnepet nem szereti, mert milyen már, hogy csak arról szól, hogy berúgjanak az emberek. Ezzel szemben természetesen minden tér, ahol egy kereszt fel van állítva, tele van emberekkel. Szóval valahogy mégis csak létezik ember, akinek tetszik az ünnep tematikája és a bevett szokások :) Gittával és Magdával mi is elindultunk hát az ünnepre és némi sétálgatás után megtaláltuk a mi keresztünket. Ezen a napon a hőmérséklet már közeledett a 30fok felé, úgyhogy igen jól esett egy kellemes kis bár árnyékos asztalánál megpihenni és 2 kancsó rebujitot elfogyasztani. A házinéni azt mondta, a recept titkos, de sejtésünk szerint szimplán fehér bor és sprite keverékéről van szó, némi mentalevéllel és jégkockával felturbózva. És miközben fogyasztottunk, megismerkedtünk néhány idősebb asszonykával, akik addigra már jó hagyományőrzők lévén igen jó hangulatban voltak és kaptak az alkalmon, hogy szerettünk volna velük egy képet készíteni. Körülbelül 30 fotó, egy kis sevillana tánc és jóféle nevetgélések után aztán elbúcsúztunk és élveztük tovább a jó idő és a flamenco zene kellemes kombinációját.
Rebujito
Egy rövidke videó, csak a hangulat kedvéért. Random emberek flamencot táncolnak egy téren, üvölt a flamenco zene, mindenki iszogat és az átvonuló asszony sereg pedig, akikkel megismerkedtünk ;)
Mindemellett pedig mivel ő is ifjúsággal foglalkozik a munkája során, tanulmányi útnak sem volt utolsó, hiszen bevittem a központokba, ahol dolgozom és megismerkedett a másik főnökömmel, Paquival (aki Juan felesége), akivel hamar össze is pacsiztak :) Bár végül egyéb elfoglaltságaik miatt, nem jött össze, de meg is hívott minket vacsorára magukhoz, ami azért valljuk be, otthon ritkán történik meg. Mármint, hogy a főnököd meghív magához vacsorázni, mert jobban meg akarja ismerni a legjobb barátnődet. Szóval ilyen ez itt, kérem szépen. Sokszor tényleg úgy érzem, hogy Paqui és Juan az EVS szüleink :)
Paqui, Viki és én a Casa de Igualdad-ban (Egyenlőség háza), ahol a gyerekeknek tartunk workshopokat a nemek közötti egyenlőséggel kapcsolatban. A mini házunkban kis csoportokban asztalt terítünk, vasalunk, gombot varrunk, barkácsolunk, pizzát sütünk. Fiúk és lányok vegyesen.
Jártunk Rondában is, ami nem is olyan ronda ;)
Gittácskával kiegészülve bejártuk Granadát
Tegnap pedig haza ment Magda, a lengyel önkéntes lány. Ő csak félévig volt a projektben, így tulajdonképpen ő az, aki elsőként ment el és ezzel bekapcsolta a vészvillogót a fejemben. Már körülbelül egy hónapja sokat jár az eszemben, hogy mi lesz, ha véget ér az EVS-em, mert akkoriban kellett leadnom a jövő szemeszterben esedékes szakdolgozatom nyilvántartólapját, amihez előzetesen kutatási tervet kellett készítenem, hogy azzal házaljak lehetséges konzulenseknél. Mivel sokat pörögtem ezen, akkoriban zökkentem bele abba a tudatállapotba, hogy bizony ennek egyszer vége lesz és nem áll meg az élet, hanem jönnek a “dolgos” egyetemi napok, dolgoznom is kéne, nem akarok visszaköltözni a koliba, tehát új szállás után is kéne néznem, és spanyolból is nyelvvizsgáznom kell. Azóta akarva akaratlanul sokszor bevillannak ezek a dolgok és azzal, hogy Magda tegnap elment (háromnapos búcsúzkodás után :) ), bennem is tudatosult, hogy közel a vég. Nem voltunk igazán nagy barátnők, a személyiségünkből adódóan voltak kisebb-nagyobb ellentétek köztünk, főleg az elején, de mindketten változtunk, formálódtunk és össze(’bb)csiszolódtunk. Éppen ezért nem is a hiánya az, ami igazán megérint, hanem a tudat, hogy hamarosan véget ér az önkéntes szolgálatom és már most tudom, hogy borzalmasan fog hiányozni Granada. Az elmúlt évek alatt sokszor sok helyen jártam és sokféle emberrel találkoztam, de úgy érzem, itt megtaláltam A Helyem. Bármikor visszajönnék ide századjára is, mert szeretem, ahogy minden eladónak vagy pincérnek van egy kedves szava és mosolya hozzám, mert szeretem az itteni épületeket és utcákat, az ételeket, a random utcazenészeket, az Alhambrát, a kilátást, amit látok és az érzést, amit érzek a San Miguel Altón, a napsütéses teraszon reggelizést, a 15-20fokos telet, és aztán rögtön utána az éjszakai 5 fokot, a tavaszi narancsvirág illatot, a közvetlenséget, a siestát, a pálmafákkal szegélyezett utakat, a tudatot, hogy 1 órányira vagyok a 3000m feletti havas hegycsúcsoktól és a kristálytiszta tengertől, az egymást érő ünnepeket és felvonulásokat, a flamencot. Szeretem Granadát. Szeretem Andalúziát. Tudom, hogy most annak van itt az ideje, hogy haza menjek, feltöltődjek az otthoniakkal, befejezzem a mesterszakom, de valahol azt érzem, Spanyolország és Panka közt még lezáratlan ügyek vannak. Mindenesetre még van 65 napom Granadával.
65. Hatvanöt nap múlva, július 20-án haza költözök.
Graná, ya te echo de menos.
Forrás: http://panka91.tumblr.com
