Annyi cikket olvasok mostanában arról, hogy miért is megyünk mi magyarok külföldre és egyáltalán visszatérünk-e valaha a hazánkba. Sokszor helyeslően bólintok, máskor viszont sikítani tudnék a sok buta megjegyzéstől. Mindenkinek ezer meg egy különböző oka van, miért is lépi meg, hogy kiköltözik egy ismeretlen országba. Itt az enyém.

1 év 7 hónap 17 napja élek Németországban.
Egy pillanatra sem bántam meg a döntésem. Igaz, amikor kijöttem még nem tudhattam, hogy több mint egy évig maradok.
Egyszerű önkéntes munkának indult az egész. Az alapképzés utolsó évében jöttem rá, hogy nem feltétlenül arra tart az utam, amerre szeretném. Magyarország legjobb egyetemén tanultam azt, ami mindig is az álmom volt, germanisztikát. Általános iskola 4. osztálya óta német tanár akartam lenni. Minél közelebb kerültem ahhoz, hogy ez meg is valósulhasson, annál inkább rájöttem, hogy a magyar viszonyok között nem lennék boldog ebben a szakmában.
Így jött az elhatározás, hogy az alapképzés után nem kezdem el a mesterképzést, hanem kipróbálom magam egy másik közegben.
2013 őszén egyre többet kezdtem el ülni egy kedves barátnőm koleszos szobájában, ahol az ő gyógypedagógus képzéséhez kapcsolódó könyveit, jegyzeteit olvasgattam. És a véletlenek úgy hozták, hogy pont az ő Facebook üzenőfalán láttam meg egy külföldi önkéntes munkára való felhívást. Majd megkérdeztem őt, hogy neki is lenne-e kedve jelentkezni. A következő hónapjaink folyamatos önéletrajz és motivációs levél írással, skypos felvételi beszélgetések hadával telt.
A rengeteg munkának meglett az eredménye: januárban megtaláltam álmaim önkéntes helyét egy németországi kisvárosban.
Szerintem ekkor tájt realizálta a környezetem először, hogy ez nem egy légből kapott ötlet, hanem én tényleg ezt akarom. Nagyon kevesen tudták rólam, hogy a felvételi jelentkezéseknél a germanisztika után még megjelöltem mást is. Szociálpedagógiát. Talán, ha azt többször meséltem volna, nem lepett volna meg senkit annyira, hogy miért megyek egy iskola internátusába önkénteskedni.
Rengeteg negatív hangot hallottam ezekben a hónapokban. Miért akarsz te ingyen dolgozni? Csináld meg inkább itthon a mesterképzést! Te meg a gyerekek, hiszen utálod őket?! Csak elpazarolsz egy évet…
Még a baráti körömben is kevesen álltak mellém, de tudtam, azért is megmutatom, hogy érdemes kimenni.
Mire eljött az indulás időpontja, már szépen lassan menekülésnek éreztem a kiköltözést. Menekülés a magyar gondolkodásmód elől, menekülés a családi problémák elől, menekülés egy reménytelen szerelem elől, menekülés az újabb egyetemei évek elől, menekülés a gyász feldolgozása elől.
Nem ez volt az első, hogy külföldre mentem. Már jó párszor kinn töltöttem a nyarakat német nyelvterületen. Szerencsére így legalább a nyelvvel nem volt problémám.
Életem legszebb és legjobb évét adta az önkéntes munka. A világ minden tájáról ismertem meg embereket és kötöttem mély barátságokat. De ami az élet legeslegnagyobb ajándéka, hogy végre megtaláltam a saját utam. Most már hiszek abban, hogy amiért küzdök, el is tudom érni.
Mielőtt kiköltöztem, egy kis gondolat már többször megfordult a fejemben: Mi lenne, ha Németországban tanulnék szociálpedagógiát?! Ahogy már pár hónapja kinn éltem, egyre gyakrabban jutott ez újra meg újra eszembe. Elkezdtem nézegetni a lehetőségeket, mik a feltételek, melyik városok jöhetnének szóba, stb. 2015 januárjában beadtam a jelentkezésem egy drezdai fősulira. Nem kellett sokat várnom, februárban jött a válasz, hogy szeptemberben megkezdhetem a tanulmányaimat szociális munka szakon.
Na, ekkor tudatosult bennem, hogy ez most nem egy egyszerű külföldi kiruccanás, hanem már itt építem az életemet.
Az önkéntes évem után, 2015 júliusában átköltöztem Drezdába és innen lett igazán nehéz. Önkéntesként fizetik a szállásod, ellátásod, betegbiztosításod, minden nagyobb kiadásod, plusz kapsz valamennyi zsebpénzt.
Hát, Drezdában a mínuszból indultam minden szempontból. Amikor a tesóm segített átköltözni Drezdába és tudtam, hogy ő utána megy haza Magyarországra, majd megszakadt a szívem, én is menni akartam. Milyen egyszerű lett volna?! Beülni a kocsiba és 10 órán belül otthon is vagyunk. De nem tehettem meg, hiszen elhatároztam valamit, amit véghez is viszek. A tesóm elindult, és én egyedül maradtam. Csak zokogtam az út közepén és arra gondoltam, hogy mi a szar van velem?! Voltam már Olaszországban 2 hónapot, Svájcban 4 hónapot, Németországban egyszer 1 hónapot, egyszer 2 hónapot és most meg már 11 hónapja Németországban élek. Mi a gond?! Úgy éreztem, mintha kidobtak volna a semmi közepén. Új város, új emberek, új munka, új iskola?! Mennyire hülye vagyok, miért nem megyek egyszerűen haza és csinálom meg a mesterképzést. A barátaim várnának vissza Pestre, a családom pedig Egerszegre. Én meg hülye fejjel belekezdek egy teljesen új életbe Drezdában.
A nyáron lehúztam 2 hónapot egy étteremben pincérként. Akárhogyan is, ebben van a legtöbb tapasztalatom, és külföldiként ebben a szakmában a legkönnyebb elhelyezkedni. Közben azért nézegettem, hogy esetleg nem találnék-e másik munkát, ami jobban passzol a tanulmányaimhoz. Úgy alakult, hogy szeptemberben azon kaptam magam, hogy már egy szervezetnél dolgozom, akik fiatalkorú menekülteket gondoznak. Először leginkább német tanárként voltam foglalkoztatva, nyelvórákat tartottam a srácoknak, majd egyre jobban beengedtek a többi feladatba is, amit a szociális munkások csinálnak.
9 hónapja vagyok Drezdában, megkezdtem a fősulin a második félévemet, ahol a hallgatói önkormányzatban már a külföldi csoport elnökeként tevékenykedem, mellette heti 25 órában dolgozom a menekült srácokkal, plusz néha kisegítek még az étteremben is. Már nem érzem magam idegennek, vannak barátaim, imádom ezt a várost (van egy kis Pest beütése), szeretem azt, amit tanulok és szeretem a munkámat. Ennél többre nem is vágyhatom jelenleg.

És akkor most reagálnák azokra a cikkekre, amiket a napokban olvastam (saját véleményem, nem kell vele egyetérteni):
1, Nem, nem kalandvágyból hagytam el az országot, hanem az új lehetőségek miatt és amiatt, mert nem láttam esélyt arra, hogy német tanárként a későbbiekben Magyarországon boldog legyek.
2, Az oktatás minősége miatt. Míg Magyarországon leginkább abba fektetnek energiát, hogy minél több elméleti dolgot megtanuljunk, amit a későbbiekben elfelejtünk, vagy egyáltalán nem használunk, addig a német oktatási rendszer a gyakorlatiasságra épít.
3, A nyelvtudás igenis fontos. Ha úgy jössz ki, hogy épp hogy csak beszéled az adott ország nyelvét, akkor ne is várd el, hogy ne a szamárlétra aljáról kelljen indulnod. Igen, iskolában nem lehet olyan gyorsan megtanulni a nyelvet, mintha idekinn élsz. De ha csak az utca nyelvét és a szlenget szeded itt magadra, akkor nem is fogsz feljebb kerülni, mert egy irodai munkánál már elvárás a nyelv igényes használata.
4, Itt a főiskolai és egyetemi szakok egy részénél már kötelező elvárás, hogy dolgoztál/önkénteskedtél előtte az adott szakmában. Ezáltal csökkentve azok számát, akik egyszerűen feladják útközben a tanulmányaikat, mert rájönnek, hogy nem nekik való az adott szak.
5, Diákként azt tudom mondani, hogy meg tudok abból élni, amit mellette heti 25 órában keresek. Minden számlámat egyedül finanszírozom, nem vagyok rászorulva semmilyen segélyre. Igaz, hogy ehhez mind az is kell, hogy a munkaadóm segít abban, hogy a munkaidőmet úgy osszuk el, hogy be tudjak járni a fősulira, illetve felőlem is kell a hajlandóság, hogy elfogadjam azt, hogy alig van szabadidőm és van, amikor hullafáradtan esek haza. De tudom, hogy megéri, mert otthon erre esélyem sem lett volna. Nem találtam volna a szakmámban már az egyetemi évek alatt munkát és heti 25 órára nem kaptam volna olyan fizetést, hogy abból gond nélkül tudjam élni az életem.
6, És igen, megváltoztat a külföldi élet. Hogy is tudnál ugyanolyan maradni?! Több éve kinn él az ember, más körökben mozog, másokkal barátkozik, más kultúrkörben él (pedig a német még elég hasonló, mint a magyar), önkéntelenül is jön, hogy változol.
7, Amit mostanában sokszor a fejemhez vágnak: „De jó neked, hogy ennyit tudsz utazni!” Miért is tudok ennyit utazni? Azért, mert erre spórolok. Plusz, az utazásaim nagy része csak egy-két napos Németországon belüli. Szeretném megismerni azt az országot, ami jelenleg az otthont jelenti nekem. Mindig Flixbus-szal utazom, mert az a legolcsóbb, sokszor van már 10 euróért is ajánlatuk különböző városba, csak egy kicsit szemfülesnek kell lennie az embernek. Ha valahol ott is alszom, akkor csak hostelek jöhetnek szóba. Ha meg hosszabb távra szeretnék elutazni valahova, kihasználom, hogy több országban is vannak barátaim.
8, Viszont van egy valami, amit a külföld soha sem fog tudni megadni: a RÉGI BARÁTOK.
Igen, nekem a barátaim, akik a legjobban hiányoznak. Az egyetemi éveim alatt egy olyan baráti köröm volt, aminél jobbat nem kívánhattam volna soha életemben magamnak. Barátok az egyetemről, a koliból, a zumba edzésekről, a középsulis éveimből.
Hol vannak most ezek a barátságok?! Amikor kiköltözöl, vakon reménykedsz, hogy fenn maradnak ezek a barátságok. Persze, tudod a szíved mélyén, hogy ez nem reális, de bízol benne, hogy legalább a nagyobb része megmarad. De minél több idő telik el, annál jobban rájössz, hogy mekkorát tévedtél. Egyre jobban szűkül a kör, akikkel rendszeresen tartod a kapcsolatot. Majd ha hazalátogatsz, próbálsz mindent bepótolni és abban a pár napban, egy-két hétben, amit otthon töltesz, mindenkivel találkozni. Majd ültök egymással szemben, rájössz, hogy mennyit változott a másik élete, amiről te egyszerűen lemaradtál. Barátodnak hiszed a veled szemben ülő személyt, de ahogy mesél, csak arra tudsz gondolni, hogy ilyen fontos eseményekről te hogy maradhattál le, nem voltál mellette, amikor segítségre szorult volna, vagy ha együtt kellett volna örülni. Majd minél több ilyen beszélgetést végigfolytatsz, elkezd fájni, hogy mennyire felületesek lettek ezek a csevegések, örültök mindketten, ha egyáltalán a legfontosabb dolgokat végig tudjátok beszélni, nem hogy részletekbe belemenjetek vagy egyszerűen már a bizalom hiányzik ehhez.
De persze van pár jó barát, akikkel azért Facebook-on, Skype-on, Whatsapp-on próbálod fenntartani a rendszeres kapcsolatot, akármennyire is nehéz sokszor időt találni a másikra. És amikor végre újra látjátok egymást személyesen, könnycseppek gyűlnek a szemedbe, hogy mégis hogy a francba engedhetted, hogy ilyen távol kerüljetek egymástól. Együtt töltötök pár napot, minden olyan tökéletes, olyan minden, mint régen. Büszkén mutogatod végig az új otthonod színtereit, vagy ha te látogatsz haza, akkor egy kicsit kesernyés boldogsággal sétáljátok végig a helyeket, ahol régen órákat, napokat töltöttetek együtt. Egy kedves kávézó, egy aprócska park, egy tavacska a város szélén és a szíved megszakad.
9, Az utolsó, amit még meg akarok említeni, az a távolság fogalma.
Először még próbálsz minél gyakrabban hazajárni. Egy biztos, hogy a nagyobb ünnepeket otthon töltöd, ha lehet. Majd egyre jobban ritkulnak ezek az események. Egyre többször jönnek a különböző kifogások, dolgoznom kell, nincs most rá elég pénzem. Legyünk őszinték! Ha nagyon akarnék, akkor találnánk rá időt és pénzt is. Sokszor ez tudat alatt történik.
Én akkor jöttem rá erre igazán, amikor spontán megkérdeztem a legjobb barátnőmet, aki Németország másik felén él jelenleg, hogy mit csinál jövő hétvégén és elutaztam hozzá. Vagy amikor egy temetés miatt, egyik pillanatról a másikra hazautaztam. Éjszaka lefoglaltam a jegyet, este meg már otthon voltam. Vagy még egy másik eset, amikor valahogy kiharcoltam, hogy el tudjak utazni 12 napra, pedig csak két nap szabit vettem ki, addig cserélgettem a kollégákkal a beosztást, ameddig nem klappolt a dolog. Igaz, előtte meg utána bőven hozhattam be a munkaóráimat.
Ha valamiért/valakiért tenni akarsz, akkor megoldod a távolság problémáját is.