Nos hát íme az első posztom Finnországból. Rengeteg dolog történt ebben az első pár napban, és mivel eddig nem volt időm/lehetőségem írni, ez most lehet, hogy elég hosszú lesz.

Pénteken indultam otthonról, április 1-jén, de szerencsére senki nem volt vicces kedvében. Leginkább azért vagyok hálás, hogy a pilóták visszaszorították magukban ezt a késztetést, ha volt nekik ilyen egyáltalán.

Rögtön érdekes felfedezést tettem, ugyanis rájöttem, hogy mekkora a különbség a svédek és a finnek között. Pestről Stockholmba repültem először és a gépen leginkább svédek ültek. A kb. 2 órás repülőút alatt olyan csend volt, mintha valaki felügyelte volna őket. A gyerekek sem hangoskodtak, ha az anyjuk lepisszegte őket, akkor rögtön csendben maradtak. Kicsit távolságtartónak tűntek számomra, mosolyogni sem nagyon mosolygott senki. Bezzeg a finnek. Elég sokan várakoztunk a beszállásra, és az emberek 3/4-e finn volt. Na ők még véletlenül sem voltak csendben. Többen hangosan telefonáltak, három srác mögöttem folyamatosan viccelődött és nevetett, a gyerekek rohangáltak és nem fogadtak szót a szüleiknek. Valahogy emberibbnek és szimpatikusabbnak tűntek nekem emiatt. Vicces, de pont ezért éreztem otthon magam.

Helsinkiben a reptéren már vártak rám. Várnunk kellett még a spanyol fiúra, mert a gépe 2 órát késett, utána pedig elvittek minket kocsival Espooba, ahol a következő 2 napot töltöttük. Az olasz sráccal, és egy másik magyar lánnyal laktunk együtt.

Szombaton sétálgattunk Helsinkiben, megnéztük a kikötőt meg a belvárost. Magunkra voltunk hagyva, mert a házigazdánknak dolgoznia kellett és nem igazán tudtuk, hogy mit érdemes megnézni, úgyhogy csak mászkáltunk.

Vasárnap is bementünk Helsinkibe, mert a finnországi EVS szervezet meghívott minket egy Orientation Meetingre, ami igazából arról szólt, hogy megismerjük egymást, és ha bármi kérdésünk lenne, akkor azt feltehessük. Jó hangulatúan telt a meeting, tök jól éreztem magam.

Tegnap reggel pedig feltettek minket a vonatra Suonenjoki felé. Kb. 4 órát utaztunk egy emeletes (!) full extrás vonattal. Ez is egy tök jó élmény volt, mert gyakorlatilag láttam, ahogy a természet változik, ahogy egyre északabbra értünk. Nem nagyon sikerült képeket csinálnom sajnos, mert túl gyorsan ment a vonat (na ilyet sem mondtam még vonatra).

Délután érkeztünk meg Suonenjokiba. Kocsival jöttek ki elénk, és elhoztak ide, a Vanhamäkibe. Szabadkoztak, hogy most nem szép a farm, mert a hó most kezd elolvadni és, hogy majd később szebb lesz sokkal, de én így is gyönyörűnek találtam a helyet. Sajnos a képek nem adják vissza rendesen.

Ezt látom az ablakomból:

Kaptunk egy külön lakrészt az egyik épület földszintjén. Mindenkinek van saját, külön bejáratú szobája, és van egy közös nappalival egybekötött étkezőnk meg egy konyhánk is.

A tó még be van fagyva, a fiúkkal még futottunk is rajta, annyira vastag a jég. Alig várom, hogy lássam nyáron is, eszméletlen szép lehet.

A mai napot még megkaptuk szabadnapnak, hogy hozzászokjunk a helyhez meg körülnézzünk rendesen. Délelőtt besétáltunk Suonenjokiba, kb. 3 km-re van Vanhamäkitől, de mire odaértünk, eldöntöttük, hogy legközelebb csak és kizárólag biciklivel vagyunk hajlandóak elindulni. Vagy legalábbis akkor, amikor már jobb lesz az idő, mert elég rendesen átfagytunk az alatt a 3/4 óra alatt, amíg odaértünk.

Íme pár kép, amit séta közben készítettem:

Ebéd után kaptam egy kis eligazítást és több infót arról, hogy mit is kell majd csinálnom a következő hetekben. Reggelente segítek majd megetetni a lovakat, kivezetni őket a karámba és kitakarítani az istállót, utána pedig felnyergelem és felszerszámozom őket a lovagló órákra. Eszméletlen jól hangzik.

Már csak attól boldog voltam, hogy beléphettem az istállóba. Az illat/szag, ahogy tetszik, olyan kellemesen ismerős volt, hogy rögtön otthon éreztem magam. Ráadásul megígérték, hogy a munkámért cserébe jövő héttől lesz lehetőségem lovagolni is az egyik itteni lovon. Annyira boldog vagyok, alig várom, hogy elkezdhessek dolgozni holnap reggel.

A Vanhamäkinek kb. 10-15 lova van, akiket név szerint be is mutattak nekem. A kedvencem Pippuri. Nem is csak azért, mert tök jól hangzik, hanem mert tökéletesen illik rá. A pippuri borsot jelent finnül és egy túlmozgásos, fekete póniról van szó. Szerintem zseniális a neve.

Ma este találkozunk az úgynevezett “support family”-nkel. Igazából buddynak is lehetne nevezni őket. Önkéntesen vállalták, hogy segítenek nekünk jobban megismerni a finn életstílust, meg abban is, hogy legyen egy kis szociális életünk a farmon kívül is. Kíváncsi leszek, mert az e-mailezésünk alapján az én “buddym” nagyon szimpatikusnak tűnt.

Összefoglalva azt mondhatom, hogy ez az egész nem, hogy olyan jó, mint amilyennek elképzeltem, hanem még jobb is. A társaság és a hangulat nagyon jó, azt csinálhatom, amit szeretek és még finnül is tanulhatok. Azt hiszem, megérkeztem Csodaországba!

Betti blogja itt érhető el: https://voikukkaevs2016.wordpress.com/