Dóra egy olyan országban EVS önkéntes, ahová 16 év óta most küldtünk először résztvevőt. Csehország nem kedvelt célpontja a magyar fiataloknak, ha EVS önkéntességről van szó. Tucatjával mennek az emberek Spanyolországba, Olaszországba, Svédországba, Németországba, sőt, az utóbbi években Lengyelországba is. Hogyan köt ki mégis valaki Csehországban, amikor egy szót nem beszél csehül, és korábban semmi sem kötötte őt ehhez az országhoz?

Bármi is legyen a válasz, jobban értékeljük, ha tudjuk, hogy milyen értékek rejlenek ebben a Közép-európai országban, amit rendre elkerültek a nagy háborúk. Én magam az utóbbi években kétszer is jártam a cseheknél. Mindkét alkalommal egy-egy hetet töltöttem el a történelmi városokban és jó sörökben gazdag országban. A csehek híresek különleges humorérzékükről, és az élet habos oldalának élvezetéről, ami nem csak a sörivásban, de a magas színvonalú fesztiválokban is megnyilvánul. És hogy milyen a cseh humor? Képesek még a reklámból is viccet csinálni, amint ezt az egyik nagy mobil szolgáltató reklámfilmjében is láthatjuk. A humoros szpotokból egész sorozat készült néhány éve, mégpedig olyan minőségben, ami odaköti az embert a képernyő elé.

Dóra egy kisvárosban, Strakonicében EVS önkéntes 7 hónapja egy kulturális fesztiválokat szervező alapítványnál. Nyáron volt is alkalmunk személyesen találkozni, ahol a kétévente megrendezett nemzetközi dudafesztiválon, a szervező csapat tagjaként beszélgettem vele.

Úgy látom, hogy nem unalmas a munkád. A fesztivál fellépői között mindenféle európai nemzet képviselteti magát a Kaukázustól egészen Írországig. Számítottál ilyen jellegű felhozatalra, amikor az EVS-ről álmodoztál?

Hazudnék, ha azt állítanám, hogy eszembe se jutott, de egészen másképp képzeltem el. Spanyolország volt az álmom, ahol fél éven keresztül próbálkoztam, hogy helyet kapjak. Először alig érkezett válasz a kiküldött leveleimre, pedig vagy ötven helyre elküldtem az önéletrajzom. Elképzeltem magamban egy kellemes spanyol tengerparti várost, ahol mindenféle afrikai országból érkezett bevándorló gyerekekkel foglalkozom. De rá kellett jönnöm, hogy ha nagyon ragaszkodom az álmom minden részletéhez, akkor csak sokára jutok ki az EVS-szel külföldre.

Mit tartottál fontosabbnak? Magát az EVS-t vagy Spanyolországot?

Hát persze, hogy Spanyolországot. Nagyon nehéz volt feladni az elképzelésem. Hosszú hónapokba telt, mire rájöttem, hogy mit is szeretnék valójában. Először csak azt akartam, hogy külföldön, és ha lehet Spanyolországban dolgozhassak multikulturális környezetben. Aztán szembesültem azzal, hogy mindig van egy apró, de fontos részlet, ami nem stimmel. Vagy túl magas volt a nyelvtudás iránti elvárás, vagy nem engem választottak az interjút követően, vagy azonnal ott kellett volna hagynom az addigi életem, vagy a kiválasztási interjún kiderült, hogy a csodálatosnak tűnő projektet arrogáns seggfejek vezetik.

Mennyire voltál elkeseredve, amikor a rossz híreket kaptad?

Csak egy kicsi ideig, néhány napig. Gondolatban próbáltam új célokat keresni. Aztán találkoztam egy barátommal, aki EVS önkéntes volt korábban Belgiumban. A tapasztalatai alapján egészen új szempontokat tudott adni a projekt kereséshez. Emlékszem azt mondta, hogy nem az ország számít, hanem hogy azt csinálhassam, amit szeretek, amiben jól érzem magam. Javasolta, hogy nézzek körül más országokban is, és ne egy témára tegyek fel mindent, hanem csak zárjam ki azokat a témákat, amelyek számomra semmiképpen nem jöhetnek szóba, de az összes többire, amiben el tudom képzelni magam, legyek nyitott. Ő azt tapasztalta, hogy a projektek kategorizálása az EVS adatbázisban már önmagában is torz, és az ott leírtak nem mutatnak 100 százalékban hiteles képet egy szervezetről. Ez elgondolkodtatott és végül arra jutottam, hogy változtatok az elképzeléseimen. Próbáltam gondolatban elszakadni attól, hogy Spanyolországban van a helyem és migránsokkal kell foglalkoznom.

Ez azért elég nagy önfeladás, nem?

Hát igen, de már annyira elegem lett az otthoni munkahelyemből, a monoton munkából, hogy ez könnyebbé tette az újratervezést. Azt tudtam csak, hogy mennem kell, és valami egészen újat kipróbálni, ami újra lendületet adhat az életemnek. Amikor eljutottam idáig, épp akkor kezdődött a fesztivál szezon otthon. És egyszer csak az egyik fesztiválon azon találtam magam, hogy el tudnám képzelni magam ezen a területen is. Megfogadtam hát a tanácsokat, és olyan országokban is keresgéltem, ami korábban eszembe se jutott volna.

Látszólag nem bántad meg.

Nem, egy kicsit sem, sőt! Rá kellett döbbennem, hogy sztereotípiákban gondolkodtam sokáig. Elég közösségi ember vagyok, és azt gondoltam, hogy csak mediterrán országokban, mediterrán emberek között érezhetem jól magam. Azt kell mondjam, hogy elég ostoba voltam, mert engedtem azoknak a berögzült sztereotípiáknak, amiket belénk programoznak. Most, hogy itt vagyok, és megtaláltam azt, amit kerestem, mindenkinek azt üzenem, aki EVS-ben gondolkodik, hogy lazán kezelje az álmait. Mindenhol vannak jó közösségek, jó projektek, jó emberek. Az én esetem azt mutatja, hogy végül egészen máshol találtam meg azt, amit kerestem, és sokáig nagyon nem jó helyen keresgéltem.

Na jó, ez így nagyon szép konklúzió, de itt nem tanulhatsz spanyolul.

Ez igaz, de nem is adtam fel ezt az álmom örökre, csak most éppen jegelem egy kicsit. Csehül soha nem fogok megtanulni rendesen, azt már látom, de nem is volt soha a terveim között. Az itteni csapatban az angolt használjuk munkanyelvként. Mindenki beszél valamilyen szinten angolul. A gyengébben beszélők a jobbaktól tanulják a nyelvet. Gyorsabban lehet így haladni, mint egy nyelvtanfolyamon. Az elején nehéz volt megszólalni, mert féltem a hibáimtól, de egy hét alatt eltűntek a gátlásaim.

Miből áll egy napod?

Nagyon változatos. Attól függ, hogy éppen milyen rendezvényre készülünk. Most éppen a dudafesztivált csináljuk. Ez itt elég nagy rendezvénynek számít. Több száz fellépő van. Alig tudnék európai országot mondani, ahonnan nincs résztvevő. Én abban a csapatban vagyok, akik a fellépők mellé rendelt tolmácsokat irányítják. Minden reggel eligazítást tartunk, aztán ahogy kiadtuk a napi feladatokat, máris készítjük elő a következő napot: melyik tolmácsnak mikor és hol kell lennie, mit kell megbeszélnie a fellépőkkel és hasonlók.

Vannak spanyol résztvevők is?

Két együttes is érkezett. Az egyik Katalóniából, a másik Galíciából.

Megismerkedtél már velük?

Nem igazán, mert még nem volt időm rá, de már láttam őket a színpadon játszani.

Érkeztek a fesztiválra magyarok is?

Igen, egész sok tagból álló együttes érkezett otthonról. Velük már találkoztam és beszélgettünk.

Korábban ismerted ezt a hangszert?

Elég ciki, de azt hittem, hogy a duda egy skót hangszer. Itt tanultam meg, hogy valójában egész Európában ismert és elterjedt.

Térjünk vissza az EVS-re. Mint tapasztalt önkéntes, milyen tanácsokat tudsz adni azoknak, akik még csak tervezik, hogy  részt vesznek ebben a programban?

Semmiképpen se tegyenek fel mindent egy lapra. Az EVS tréningeken beszélgettem erről a többiekkel, és az volt a benyomásom, hogy aki lazábban kezelte a jelentkezést, az előbb és egyszerűbben talált fogadó szervezetet.

Azért a te próbálkozásaid alapján nem mondanám, hogy rosszul csináltad. Említetted, hogy vagy ötven helyre elküldted az önéletrajzod. Ez elég nagy nyitottságra vall.

Igen, ez igaz, de görcsösen ragaszkodtam egy országhoz, egy nyelvhez, egyfajta témához.

Mit csinálnál még másképp a mai fejeddel?

Egészen másfajta önéletrajzot készítenék. El kell felejteni a kialakult sémákat, mert azok keretek közé szorítanak. Kialakult egy séma, amit mindenki ész nélkül alkalmaz, és a szokásos unalmas szempontokba próbálja belesűríteni élete regényét. Ráadásul itt senki nem kíváncsi arra, hogy milyen iskolákba jártam vagy milyen nyelvvizsgával rendelkezem.

Akkor mi az, ami számít?

A kreativitás. Az, hogy kapok egy feladatot, és hogyan tudom megoldani szakismeret nélkül. Hogy mennyire találom fel magam új helyzetekben. Ha találkozom egy problémával, akkor milyen jó megoldásokat találok ki rá.

Ezt a képességet hogyan lehet jól bemutatni egy önéletrajzban?

Nem vagyok egy kifejezett önéletrajz szakértő, ezért csak azt tudom mondani, ami a saját tapasztalatom. Szerintem nem kellene ragaszkodni az önéletrajzban megszokott felsorolásokhoz, évszámokhoz, tárgyilagos információkhoz, hanem a saját szavainkkal, a saját stílusunkban le kell írni azokat a tapasztalatokat, amikkel rendelkezünk. Ezek nem csak munkatapasztalatok. Nem is biztos, hogy egy fiatal rendelkezik munkatapasztalattal.

Mondanál egy konkrét példát?

A nyelvi nehézségek elég jó példa erre. Ahogy otthon, itt sem beszél mindenki angolul. Amikor az iskolában tartunk foglalkozásokat az alsósoknak, akik még nem beszélnek idegen nyelveket, akkor elég nagy szükségünk van a kreativitásunkra. Hogyan magyarázol el valamit egy olyan gyereknek, akivel nem beszélsz közös nyelvet? Ráadásul közben összevissza rohangálnak.

És hogyan?

Gesztikulálsz, mutogatsz, rajzolsz. Próbálod egyszerűen elmondani azt, amit elmondhatnál bonyolult módon is. És működik. A gyerekek fogékonyak erre.

És ezt hogyan mutatnád be az önéletrajzban?

Jó kérdés. Hát úgy, ahogyan most elmondtam neked.

Téged miben fejleszt az, hogy EVS önkéntes vagy?

Abban, hogy ne rettenjek meg olyan feladattól, amihez nem értek, amit nem tanultam soha az iskolában.

Ezek szerint az EVS egyfajta iskola, csak másképp, mint ahogy azt megszoktuk?

Hát erre még nem gondoltam soha, de érdekes gondolat. Azt hiszem, hogy ha minden iskola olyan lenne mint az EVS, akkor az emberek szeretnének iskolába járni.

Ma mentem először  az iskolába. Vagyis inkább iskolákba, ugyanis a suli úgy néz ki, hogy 2 falu iskolája egyesült, mert kevesen vannak. Gabrovka a nagyobb falu, Dole viszont nagyon kicsi, ott 1-1 évfolyamon 2-3-4 gyerek van, ezért egyesítették az osztályokat, és együtt tanul az 1. és 2. évfolyam, a 3. és 4. évfolyam, és így tovább. (Bár nem tudom még, hogy csak bizonyos órákon vesznek-e részt együtt, vagy az összesen.) Tehát hivatalosan egy iskola, gyakorlatilag kettő. Gabrovkában leszek szerdán és csütörtökön, Doleban hétfőn és pénteken, kedden pedig az ifjúsági centerben, itt Litijában.

Ez a mai nap hatalmas élmény volt. Először Gabrovkába mentem. Amikor odaértünk, éppen tízórai szünet volt, és az összes gyerek ott volt az ebédlőben, ami pont a bejárat mellett van. Maja fogadott (nem valószínű, hogy ezt a nevet így írják szlovénul), ő lesz itt a mentorom, és elkiáltotta magát, hogy akkor én vagyok én, mire az összes gyerek nekiállt sikongatni. Egy hatalmas táblán ez fogadott, majdnem elbőgtem magam:

Kérdezték, hogy kell kimondani a szia szót, onnantól kezdve mindenki kiabálta, hogy sziiiaaaa sziiiaaa! Aztán jöttek egyre közelebb és közelebb, volt egy lány, aki odajött bemutatkozni, aztán pusmogás, odajött még egy. Újra pusmogás, még egy... És ez így ment, amíg be nem csengettek. Maja megmutatta az iskolát, közben megérkezett Alex, aki lány, mert hogy Alexandra, ő pedig a koordinátorom lesz, vele átmentünk Doleba. Ott pedig ez fogadott:

Megebédeltünk (kapok minden nap tízórait és ebédet az iskolában, tökingyen), majd kicsit bekapcsolódtam a délutáni leckeírásba meg legózásba. Meg persze a kórusba, na akkor bőgtem el magam majdnem másodszor, úgy meg voltam hatva, amikor a picik elkezdtek énekelni. Pont olyan volt, mint általános iskolás koromban egy énekóra, teljesen nosztalgikus hangulatban voltam!

Alex hozott haza kocsival. A suli olyan 20 percre van Litijától, szóval minden nap más-más tanár visz meg hoz. Menő... lenne, ha nem lenne hányingerem az anyósülésen, de persze van, mert végig szerpentinen megyünk.

Várjatok, most jön a jó rész, hazafele Alex kérdezi, hogy milyen zenét hallgatok. Mondom, hogy igazából csak benyomom a rádiót, aztán ami szól, azt, van viszont kedvenc együttesem, de senki nem hiszi el rólam, hogy ilyen zenét hallgatok, igazából ilyen szimfónikus metál banda. Erre tök meglepődik, hogy fúúú, komolyan, ez mennyire jó, mert ő is imádja, és a kedvenc együttese a Nightwish! Áááá, mondom ne már, nekem is!!! Ott sikítoztunk a kocsiban, amikor ez kiderült, háhá, hatalmas volt! Azt mondja erre: "Tudtam én, hogy téged kell választanunk erre a projektre, éreztem, hogy te leszel a legjobb!" Háhá, most sem hiszem el még!

Itthon kinn ült a padon a farmer szomszéd, nagy arc, semmit nem beszél angolul, de mindig mondja, hogy jáááá jáááá, ha meglát, kiabálja, hogy Dooooraaa Dooraaa, meg kérdezi, hogy "Rokkendroll?" meg hogy "Álkoholl?" Aztán meghívott egy kávéra, és hasonlóan sikeresen elbeszélgettünk, aztán a végén megkérdeztem, hogy hátramehetek-e a kutyához. Mindig örül neki, amikor a kutya felől érdeklődöm.

A kutya zsír úgy néz ki, mint Oszkár, csak kicsit sötétebb a buksija, itt van (vagyis innen kellene kiszabadítani, mondjuk inkább, hogy EGYELŐRE itt van, háhá):

Hétfőtől beindul az élet, minden egyes osztálynak be kell mutatkoznom, a hétvégén meg kell csinálnom a preziket hozzá.

Eltelt egy hónap...most már több is. Rengeteg új arcot láttam, sok emberrel beszélgettem és lettek új barátaim. Furcsa megtapasztalni, hogy az, amit eddig otthonnak hívtam, az most itt is megvalósul. Persze teljesen máshogy. Hiányzik a családom és a régi barátaim, akik egy félmosolyból vagy egy levegővételből tudják, hogy mire gondolok. De egyben mégis Isten minden tekintetben gondoskodik rólam.

fotó: Wéber Ádám

Eddig is voltak elképzeléseim arról, hogy mit jelent magyarnak lenni, de most ez úgy letisztázódott. Magyarnak lenni Magyarországon teljesen más mint külföldön. Itt az országod képviseled. Egy arcot mutatsz a nemzetedről a világnak. Ez felelősség és kiváltság egyben. Ismerjük azt a magyart, aki mindenképpen el akar költözni külföldre, és a háta mögött hagyni mindent: a családját, a barátait, a magyar gazdasági és politikai helyzetet. Ő az a magyar aki, ha újra magyarul beszél, keresi a szavakat, emiatt akadozik a beszéde és rengeteg angol szót használ.
Igyekszem figyelni arra, ha magyarul beszélek, akkor az tiszta magyar legyen. Ez sokszor nehéz, hiszen angolul beszélek minden nap, és a fejemben sokszor angolul jutnak eszembe a szavak, amit vissza kell fordítsak magyarra. De ez nem lehet akadály! Hiszen mikor angolul beszélek, akkor meg magyarról kell sokszor fordítsam a mondanivalómat. Jó kis agymunka. 
És pont itt jön közbe az a tény, hogy ugye nem tudok mindent lefordítani úgy ahogy azt elképzelem. Le kell egyszerűsítsem a gondolataimat, ahhoz hogy közölni tudjam. Sok magyar szó nem is létezik az angolban. Egy angol szóra magyarul akár öt szinonima is megfelel, de mindegyiket máskor használjuk, mert mindegyiknek más egy kicsit a jelentése, a hangulata. 
A magyar nyelv olyan színes, és gazdag mind szavakban, mind nyelvtani szerkezetekben. Otthon angol óra után sóhajtoztunk, hogy bárcsak az angol lenne az anyanyelvünk, akkor nem kéne megtanulni. Nem. Én nagyon boldog és hálás vagyok, hogy magyar vagyok és magyar az anyanyelvem. Az angol egy egyszerű nyelv, könnyen megtanulható. Ha angolnak születek, soha nem tanulok meg magyarul, és kimaradok ebből a csodából. Ez egy olyan dolog, amit csak külföldön lehet megtapasztalni. Mert hogy a nyelvtanórákon nem, az biztos!

Összevágtam egy videót nektek ahogy biciklizek. Ez a házunktól a Caféig vezető utat mutatja be, amit minden nap megteszek. 8,4 km, 30-35 perc bicóval (egyszer sikerült 26 perc alatt). Ide kattintva nézhetitek meg: https://www.youtube.com/watch?v=wDlDqdvpqkE&feature=youtu.be

Soltész Emese Norvégiában EVS önkéntes.

Az Európai Önkéntes Szolgálat iránti igény megtöbbszöröződött az elmúlt évek során a 18-30 éves magyar fiatalok körében. A Fiatalok a Vidékért Egyesület (a program egyik akkreditált hazai küldő szervezete) által regisztrált jelentkezők száma mára egyetlen pályázati időszak alatt eléri azt a szintet, ami három évvel ezelőtt egy teljes év alatt jelentkezett. Ezzel szemben a kiutazók száma nem háromszorozódott meg, csupán egyenes mértékű és ütemű növekedést mutat.

A számok ismeretében így is fogalmazhatunk: egyre többen szeretnének EVS önkéntesek lenni külföldön, és közülük egyre kevesebben jutnak lehetőséghez. Miért nem sikerül sokaknak bekerülni a programba? Egyáltalán megjelölhetők-e az okok vagy csak találgathatunk?

Annak érdekében, hogy sikeresebben le tudjuk küzdeni a programba kerülés akadályait, először nézzük meg azokat a makro szintű tényezőket, amelyek véleményem szerint hatással vannak a bekerülési esélyekre, majd ezt követően nézzük meg azokat a technikákat is, amelyekkel jelentősen növelhető egy-egy jelentkező bekerülési esélye.

Fotó: Amalia Pop

Az EVS-ben nincsenek ország-kvóták

Nekem, EVS koordinátornak ez a program pályázati rendszerének egyik legnagyobb erénye, annak ellenére, hogy egyformán van elősegítő és hátráltató hatása a jelentkezők bekerülési esélyeire.

Európai szintű szabad piac módjára működik az EVS. És működik! Ez nem kamupiac, mert a küldő szervezetek szolgáltatásának minősége, megbízhatósága és szervezeti aktivitása döntő hatással van a partnerségek alakulására. Ha egy szervezet a partnerségben sorozatosan alulteljesít, számíthat rá, hogy kikerül az együttműködésből, és helyére mást keresnek a rendelkezésre álló több száz, sőt több ezer lehetőségből.

Mit is jelentene az ország-kvóta, ha lenne? Azt, hogy egy ország meghatározott számú önkéntest küldhet és fogadhat egy év folyamán. Mivel ilyen korlátozás nincs, ezért előfordulhat akár az is, hogy egy országból kiutazó önkéntesek száma évről évre jelentősen növekszik vagy csökken. Ezzel szemben nem igazán változik az évente kiutazó magyar önkéntesek száma. Ez megint csak érdekes! Vajon miért van ez így?

Viszonylag konstans küldő szervezeti aktivitás

A kiutazó magyar EVS önkéntesek száma jelentős részben a hazai EVS küldő szervezetek aktivitásán és az általuk alkalmazott módszerek eredményességén múlik. Több év tapasztalata alapján állítom, hogy a fiatalok aktivitása szinte mindig a küldő szervezetek aktivitásának következményeként alakul ki. Elég ehhez annyi, hogy a program promócióját alapvetően a program résztvevői végzik: jelentős részben a küldő és fogadó szervezetek, valamint maguk az önkéntesek.

A szervezeti aktivitás pedig egy viszonylag rugalmatlan tényező: egyik napról a másikra nem történnek hatalmas változások ezen a téren. Aki ma szolgáltatott, várhatóan holnap is szolgáltatni fog. Van ugyan némi mozgás a szervezetek körében, de ez lassú folyamatok következménye.

A hátrányos helyzetűek a pálya szélére szorulnak

Az évente megvalósított több ezer EVS projekt valódi alternatívát kínál minden érdeklődő fiatal számára.

Biztosak lehetünk tehát abban, hogy senki nem szorult még ki a programból azért, mert egy országban idő előtt betelt volna az EVS kvóta. Más szóval itt mindenkinek terem babér, aki a részvételét eléggé akarja és tesz is érte. Vagy mégsem?

Nem bizony, mert a szabad piaci elveken működő program a hátrányos helyzetű fiatalok számára nem tud valódi alternatívát kínálni. Az Európai Bizottság nagyon szépen megfogalmazza a pályázati útmutatóban, hogy kit tekintünk hátrányos helyzetűnek a program keretei között, sőt még arra is lehetőség van, hogy a szervezetek kiegészítő támogatást igényeljenek ezen résztvevők után, mégis a valóság ettől egészen más képet fest.

Az a fiatal, akinek nem volt lehetősége nyelvet tanulni és nem jutott el a középszint alulról súrolásáig sem, annak bizony nagyon kevés esélye van arra, hogy kiválasszák önkéntesnek, holott az Európai Bizottság programja éppen őket részesítené előnyben. Itt tehát ellentmondásba kerül a szabad piac érvényesülése az Erasmus+ program elveivel. A hátrányos helyzetűek bevonására nincsenek megfelelő szabályozók beépítve, és ennél fogva nagyon sok fiatal szorul ki a programból, holott valójában nekik szól ez a program, őket fejlesztené leginkább.

Az érdeklődők száma önmagában semmit sem jelent

A nálunk EVS-re  jelentkező fiatalok száma évről évre növekszik, de legyünk tisztában vele, hogy az érdeklődők puszta száma önmagában még semmit sem jelent. Az érdeklődő fogalma csupán annyit tesz, hogy már hallott a program létezéséről, és mivel a célcsoportba tartozónak érzi magát, érdeklődik a részletek iránt.

A résztvevővé válás folyamatát megismerve azonban óriási mértékű lemorzsolódás mutatható ki. A gyorsan kihátrálók talán több anyagi támogatásra vagy könnyebb bekerülési eljárásra számítottak - inkább ez utóbbit érzem fontos körülménynek, bár pontos felméréseim nincsenek. Tény, hogy nagyon sokan már akkor feladják, amikor megtudják, hogy egy EVS projekt elnyeréséért nem elég csak feliratkozni egy listára. Sok érdeklődőt elrettent a kiválasztás folyamata, összetettsége, de kétségtelen az is, hogy sokan nem kapnak megfelelő tájékoztatást, vagy éppen szakszerű támogatást a bekerülési, kiválasztási folyamatban.

Meglepő módon az EVS program másik erényét épp ebben, tehát a kiválasztási folyamat összetettségében látom. Az EVS önkéntesek kiválasztása már fiatalon arra neveli az embert, hogy találja fel magát versenyhelyzetben, ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy ez a hátrányos helyzetűek esélyeit tovább csökkenti. Ez megint egy olyan ellentmondás, amit nem tartok feloldhatónak ugyanabban a rendszerben. Következésképpen tanácsos lenne az Erasmus+ programban egy egészen más elvek és szabályok alapján működő, külön alprogramot létrehozni a hátrányos helyzetűek számára. A pályázati rendszer egyébként most is lehetőséget biztosít a szokásostól eltérő projektek megvalósítására, de látszólag nem túl sok foganatja van.

Mindezeket a pro és kontra tényezőket figyelembe véve az a véleményem, ha egy fiatal nagyon szeretne EVS önkéntes lenni, az elérhető, és egyáltalán nem olyan nagy ördöngösség akkor, ha egy hozzáértő EVS koordinátor végig támogatja a folyamatot.

Nézzük meg tehát azokat az eszközöket, amelyek tudatos alkalmazásával egy EVS koordinátor elő tudja segíteni egy átlagosnak mondható jelentkező fogadó oldali kiválasztását, azaz EVS résztvevővé válását. Átlagos alatt itt azokat értem, akiknek csak kellő bátorítás és megfelelő instrukciók szükségesek ahhoz, hogy végig tudják csinálni a jelentkezési folyamatot.

Kell egy jó önéletrajz!

A legtöbben ódzkodnak a feladattól, pedig az önéletrajz egy szabad műfaj. Azt írunk bele és úgy, ahogy akarjuk, de leginkább úgy, hogy arra ránézve és azt elolvasva a jelölt karaktere rajzolódjon ki az olvasó számára. Ami csak azért kerülne bele, mert azt mindig bele szokták írni, de nem fontos az EVS szempontjából, hagyjuk ki belőle, és amit még sosem láttunk önéletrajzban, de fontosnak tartjuk elmondani magunkról, azt bátran tegyük bele. Felejtsünk el mindent, amit eddig tudtunk az önéletrajzról, és alkossuk azt újra a cél elérése érdekében. Vegyük figyelembe tehát, hogy milyen céllal készítjük azt: EVS pályázóként abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy egy ifjúsági projektre pályázunk, ahol  értékelik a kreativitást, az egyedi ötleteket, a személyes és közvetlen hangnemet. Nem az a kérdés, hogy milyen stílusa legyen az önéletrajznak, hanem az, hogy legyen stílusa. Kreatívan közelítve a feladatot nem lehet elszúrni. Fektessünk hangsúlyt a kompetenciákra és az érdeklődési körre; mutassuk be milyen önkéntes munkát végeztünk korábban; ne használjunk felsorolásokat, helyette inkább írjunk le néhány sztorit magunkról, amikor azt éreztük egy kihívásokkal teli feladat végeztével, hogy ezt most megcsináltuk!

A legtöbb önéletrajz, amit EVS koordinátorként kapok, sablonos. Formájukat, szerkezetüket, stílusukat tekintve mintha mindig ugyan azt az önéletrajzot olvasnám. Ha ki szeretne valaki tűnni a pályázók tömegéből, akkor alkosson egyedit! De vigyázat! Ha néhány napnál tovább tart az önéletrajz elkészítése, akkor jó úton haladunk afelé, hogy sosem készül majd el valójában.

Sose feledjük azonban, hogy az önéletrajz csak arra való, hogy motivációs levelet is kérjenek tőlünk, és ez utóbbi csak arra való, hogy eljussunk az interjúig. A cél az interjú!

Minél több fogadó szervezetet ajánlott megszólítani

Nagyon sok pályázó egyetlen EVS projektre tesz fel mindent, ami óriási hiba. Egy vonzó felhívás alapján sokan azt gondolják, hogy ráleltek életük EVS lehetőségére, holott csak arról van szó, hogy a felhívásban szereplő mondatok nagy része illik a legtöbb pályázóra. Az ilyen típusú mondatok Barnum-állításokként váltak közismertté, a híres cirkuszigazgató P. T. Barnum nyomán, akinek az volt a szlogenje, hogy "mindenkinek tudunk nyújtani valamit". Egy-egy ilyen felhívást olvasva sokan esnek a felhívás bűvöletébe, és konokul hisznek abban, hogy ez nekik össze fog jönni. Aki így cselekszik, az fordítva ül a lovon.

Amikor egy EVS pályázó projektet választ, akkor nem csak a fogadó szervezet számára végzett munka témáját, jellegét választja, hanem a fogadó közösséget, a munkatársakat, a mentort, az országot, a település méretét és elhelyezkedését, az idegen nyelvet, a szabadidő eltöltési lehetőségeket, egy ország társadalmi berendezkedését, szokását és kultúráját és még nagyon hosszan lehetne folytatni a sort. Ez egy olyan döntési mátrix, amelyben minden fontos tényezőt figyelembe véve sem lehet meghozni elméleti alapon a jó döntést. De ami ettől még fontosabb, hogy a döntés meghozatalakor alig ismerjük ezeket a konkrét tényezőket. Ebből az következik, hogy az cselekszik helyesen, aki nagyon sok helyen bepróbálkozik az önéletrajzával, és amikor leszűkül a kör, azaz elkezdenek érdeklődni iránta a fogadó szervezetek, akkor választ csak projektet.

Intenzív kapcsolat a küldő szervezettel

Az a jelentkező, aki egyszer kérdez valamit, aztán nem hallat magáról, kikerül a szervezetek látóköréből. Segíteni azon a jelentkezőn lehet, aki folyamatosan segítséget, támogatást, útmutatást kér, azaz együttműködik.

Mit érdemes tenned konkrétan? Menj el a meghirdetett EVS tájékoztatókra; kérj időpontot személyes megbeszélésre; folyamatosan csiszold az önéletrajzod, és mindig kérd ki róla az EVS koordinátorod véleményét; kérdezd őt, ha valamiben bizonytalan vagy; küldd ki újra az önéletrajzod a fogadó szervezeteknek, ha nem kapsz tőlük választ; a motivációs leveled tartalmát szintén egyeztesd az EVS koordinátoroddal; kérj próbainterjút tőle az éles kiválasztási interjúd előtt; ha elvesztetted a hited kérj ismét beszélgetési lehetőséget. Lényeg, hogy folyamatosan kommunikálj, és mutasd magad a küldő szervezeted számára, mert ők ebben a fázisban többet tudnak segíteni, mint a fogadó szervezetek.

Mindez sokszor átlag feletti odafigyelést igényel az Európai Önkéntes Szolgálatra jelentkező fiataloktól, de rám, EVS koordinátorra, éppen az gyakorol mély benyomást, hogy az utak, amelyeket az EVS önkéntesek egyénileg megtesznek, gyakran kihívásokkal teli győzelmek még akkor is, ha egy projekt végül nem úgy sikerül, ahogy azt elterveztük. Az Európai Önkéntes Szolgálat projektek a sokszínűségről szólnak; a megismételhetetlen egyediségről, ahol a kudarcok is éppen úgy a tanulási folyamat részét képezik, mint a sikerek, ahol a keserű ízek éppen úgy számítanak, mint az édesek.

Az EVS programról még több gyakorlatias leírás és tanács található itt: http://fve.hu/evs.html

Régen volt már, hogy bármit is írtam, ugye, régen voltam motivált rá, az az igazság. Hamarosan új lakásba költözöm és jönnek még önkéntesek, így látom a fényt ennek a négy hónapnyi alagútnak a végén. Nem szeretek rossz dolgokról írni, ezért ezt sem részletezném, inkább elmesélem, milyen volt egy hétvégét visszautazni az időben. A gyönyörű képekért köszönet: Lisztes Kata.

Nekem a reneszánsz vásárok egyébként is a random kategóriába tartoznak: középkori ruhákba öltözött emberek sört isznak műanyag pohárból, míg az autentikusra épített sátraikból kézműves ékszereket adnak el. Az egésznek megvan a hangulata, persze, de azért mindannyian az angol WC-t és a személyes higiéniát preferáljuk.

Szóval mennyire lehet még ennél is véletlenszerűbb az egész? Ha nem készülsz rá, hogy mész? Ha nem számítasz rá, hogy sátor is kell? Ha mindemellett a mezőn kell aludnod?

Kata, egy másik EVS önkéntes otthonról, egy Świecie nevű kisvárosban lakik most. Őt látogattam meg egyik hétvégén, épp mikor a közeli Biskupin faluban beköszöntött a középkor. Katának van két metál folkzene kedvelő haverja, akik egy holdfényes folyóparti kolbászsütögetés alatt meggyőztek minket, hogy számunkra is a legjobb döntés elmenni a vásárba, sőt, ha már ott vagyunk az egyik napon, maradjunk a következőre is. Namost, én igazán kapható vagyok a legtöbb dologra, a külföldi lét alatt pedig megszületett egy új hang a fejemben, ami ilyeneket tol, hogy „oh, most vagy csak itt. Ilyen csak egyszer van. Jó lesz neked a mezőn aludni.” A magamat jobban ismerő, öregebb így bölcsebb racionális hang be volt csípve kissé a döntés pillanatában, de azért a fogkefémet elrakatta velem másnap. Került hálózsák is, sátor is. Mentünk.

Świecie és környéke tipikusan természethez közeli területek: a népek az erdőben élnek, satöbbi; úgy találtam ez a fajta életérzés ragadós. Az ember szeretne néha elszakadni mindentől, lekapcsolódni a facebookról, nem mosni ruhákat, nem lakkozni körmöt. Amúgy is tele volt a tököm az egész gdanski bagázzsal, úgyhogy a vissza a természethez felfogás nem is jöhetett volna jobbkor.

A gyapjúsálak tíz napig készültek a kézmosás feltalálása előtt. Az embereknek nem volt ruhásszekrényük, mert nem volt annyi ruhájuk, amit beletehettek volna. Mindent egy életre készítettek és nem ismerték a kínaiakat. A biskupini árusok ruhái is elég hitelesen néztek ki, hogy elhiggyem, több hét munka van bennük, bármennyire is nem volt. A neolitikus kunyhók, vesszőkosarak, íjászat és a fák lombjában elhelyezett hangszórókból áradó premodern népzene hatására egy idő után én is pont olyan poroltót akartam, mint amilyen a tehénpajtákban volt. Shit can easily catch on fire, yo.

Még magyar árusokkal is találkoztunk, akik biztosítottak minket hazánk lakóinak különlegességeiről. Mikor elmagyaráztuk, hogy önkéntesek vagyunk, egyikük rögtön felhajtott valami számunkra ismeretlen rokont, aki „jaj, tudod, ő meg templomot épít Franciaországban. Tudod, na.” További szép napot kívánva pedig megkaptuk válasznak, hogy baromi szép az a nap, mikor valaki órákig ücsörög egy szalmasátorban a tűző napon. :D Én elmenekültem a hungaropesszimizmus elől, mégis szívmelengető találkozni vele a határon túl.

(Itt a képeken ezek amúgy nem ők...)

Az egész napos mókázáshoz hozzátartozott egy Percival koncert, drága hegyikristályok vásárlása, egy középkori "fesön só", nyilazás a perverz nyilazós emberrel, illetve ettünk valamit, amit egy hatalmas kondérban főztek és leginkább visszahányt rántottára emlékeztetett, ám egész finom volt. (Aztán ettünk kürtöskalácsot is, ami jól nézett ki, de nem volt finom, at all…)

A napot szerettük volna valamilyen bulival zárni a sok beöltözött emberrel karöltve és ki is derítettük, hogy záróra után lesz egy nagy tábortűz a dolgozóknak. Nekünk az teljesen jó, gondoltuk, és megszerveztük a sátrainkat, kettő darabot a mező szalmabálák és parkoló autók közé eső szeletén (mi voltunk az egyetlen boldog kempingezők, bár voltak, akik a kocsijukban aludtak), elmentünk a falusi ABC-be utánpótlásért és a hazamenő tömeg ellenében visszasétáltunk a vásár elnéptelenedő területére.

A biskupini vásár gyönyörű helyen volt, kis tóval, fákkal, nádassal meg minden. Letelepedtünk és vártunk az egyre hidegebb szélben, hogy ugyan mikor tűnnek fel az első tűzgyújtók. Egy idő után azonban világossá vált, hogy rajtunk kívül senki nem maradt a helyen, mert odabent nem szabad bulit tartani… Így kikísértettük magunkat a biztonsági őrrel, aki elmagyarázta, merre találjuk a dolgozók tábortüzét, ahova a kisvonat sínpárja mellett jutottunk el és az erdő fáin át hatoltunk be, lévén nem hívott vendégek voltunk. Bár, ez igazából nem jelentett gondot, a végén egész jól elvoltunk a random árusokkal, még akkor is, ha nem tudtunk lengyelül, így sajnos az énekekbe nem tudtunk bekapcsolódni.

A másnap egy gyors koncerttel kezdődött, majd jött a kisvonat, hogy mezős tájakon vigyen minket keresztül. Ez volt a hétvége, és nekem ez a szeptember is. Mezős tájak. Kukoricaföldek, repce és réti virágok, szántóföldek, míg a szem ellát a Polskibus ablakából. De azért ott a megnyugvás, hogy az ember tart valahova, ahol várnak rá és kezdődik egy újabb random kaland.

Miután megérkeztünk Nápolyba, az állomáson búcsút vettünk azoktól, akik utaztak haza, mi pedig kis 9 fős csoportunkkal felkerekedtünk, hogy megtaláljuk a hostelünket. Az állomás épületéből kilépve azonnal tudtuk, hogy igen, ez az az Olaszország, amiről annyit hallottunk, ez a különbség Észak és Dél között, ez Nápoly, talán ez az, amire mindannyian vágy(t)unk, amikor Olaszországról beszélünk és ez a kép van előttünk… Az állomás előtt, jókedvűen, konkrétan az út közepén fociztak a fuvarra váró taxisok. A közlekedési lámpánál teljesen mindegy volt, hogy kinek volt piros, sárga, zöld. Rövid időn belül megtanultuk: egy szabály és cél van – túlélni mindent és mindenáron A hostelünk az óváros közepén volt – elég autentikus miliőben -, az állomástól 20 perc sétára, amit így első alkalommal, csomagokkal bő fél óra alatt sikerült is abszolválnunk. És rövid időn belül ez volt a második alkalom, amikor a praktikusság ellenére bántam a kis gurulós kézi poggyász használatát: a macskaköves utcákon nem a legkellemesebb útitárs (Nolában is a 15 perces útból 10 perc ilyen körülmények között zajlott) és sajnáltam is szegényt. Mentségére szóljon, hogy állta rendületlenül a strapát, és a fokozott igénybevétel ellenére semmi baja sem lett! Úgyhogy anyu innen is üzenem, hogy ez egy jó vétel volt. A hostelben mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, bár mire mindent elintéztünk beletelt több, mint fél órába. Végül mi fiúk kerültünk 4en egy szobába, Beatriz és Silvia pedig külön. 15 eurót fizettünk egy éjszakára, ami teljesen rendben volt. Volt saját fürdőnk, illetve a reggeli tényleg bőséges volt: kenyér, keksz, kalács, tea, kávé, lekvár, margarin, sajt. Nem csak egy kávé meg croissant, ahogy több helyen írták. Az egyedüli negatívum az volt, hogy a szoba elég hideg volt és nem, hogy egy szekrény, még egy fogas, semmi sem volt az ágyakon kívül. Természetesen mondták, hogy ha van valamilyen értéktárgyunk, azt leadhatjuk a recepción. Miután letudtunk mindent, nekivágtunk a nagy kalandnak vagyis annak első állomásának: irány Pompei! Krystyna és Kinga is csatlakozott hozzánk, meg Filipe, a portugál srác, akivel együtt voltunk már az első tréningen is. Nápolyból Pompei vonattal kb. 45 perccel közelíthető meg. Eléggé heringjárat volt, de szerencsére a végére elfogytak az emberek, így Pompei bejáratánál sem kellett sokat várnunk. A bejárat után nem sokkal, kb 5 perc után galibába is keveredtünk. A lefelé vezető lépcsőről nem tudtuk, hogy kijárat és mi sétáltunk pár lépcsőfokot, illetve fotózgattunk.

Aztán amikor láttuk, hogy nincs semmi érdekes visszafordultunk. Erre megjelent egy nagydarab felbőszült jegyszedő, aki torkaszakadtából nekiállt üvölteni, hogy ez nem bejárat, mutassuk a jegyünket és azonnal forduljunk vissza, ne merészeljünk továbbmenni. Egy-két pillanatig elhittem, hogy mi most tényleg itt maradtunk és nincs menekvés. Nem igazán fogta fel és akarta megérteni, hogy csak az előbb kezdtük a túránkat és nem tudtuk, hogy ez kijárat. Már nem tudom, hogy hogyan menekültünk meg, de időközben belekötött több másik, idősebb turistába is, meg egy nagyobb csoport, pont akkor távozott, szal én szépen felsétáltam a lépcsőn és pont. Pompeiről annyit, hogy tényleg egy hatalmas nagy labirintus és nagyon egyszerű totálisan belekeveredni és eltévedni benne. Ami számomra a leglenyűgözőbb volt, az a Vezúv látványa: Pompei bármelyik részén álltam, ott magasodott előttem a vulkán és elképzeltem, ahogy anno képes volt elpusztítani ezt az egész (és több másik) várost nagyon rövid idő alatt. Azért is felfoghatatlan ez a hatalmas mértékű rombolás, mert a távolság azért elég jelentős. És mégis… A további csodálkozást kiváltó dolgok azok a falfestmények és mozaikok voltak, amik így közel 2000 év után is minden restauráció nélkül eredeti szépségükben megmaradtak.

Kíváncsian vártam a nagy színházat, ami picit csalódás volt: különösen, hogy egy mesterséges piramis volt a közepén…  Viszont arra pont jó volt, hogy nekidőlve  megpihenjünk, beszélgessünk és falatozzunk egy picit.

Gondoltuk… Pár perc elteltével egy, a korábbi pasihoz hasonlóan felbőszült nő kezdett el velünk ordítani, hogy „SORRY GUYS THIS IS NOT A PICNIC AREA!!!”

Szal továbbálltunk és arra a következtetésre jutottunk, hogy valami lehet ebben a pompei-i levegőben, mert az itt dolgozó emberek különösen idegesek. Rövid időn belül találkoztunk a harmadik személlyel is, aki éppen zárta be az egyik „házat” és a már megismert vehemenciával igyekezett kitessékelni a látogatókat. Amúgy ezt nem nagyon értettem, hogy bizonyos épületeket miért zártak be már 4 óra előtt. Amúgy sajna elég sok rész épp felújítás alatt volt vagy csak szimplán el volt zárva a látogatók elől. Különös érzés volt látni még azt a vitrint is, ahol olyan testek voltak, amelyeket eredeti helyzetükben találtak meg az adott helyen.

Láttunk még német régészeket, akik épp nekikezdtek valami új ásatásnak, illetve restaurátorokat is, akik egy mozaikos kis csatornát rakosgatttak – ekkor egy picit elgondolkodtam, hogy akkor vajon mégis mennyi az eredeti abból, amit látunk. Délután 5 körül fejeztük be Pompeit. Egy 4-5 órát alsóhangon mindenképp érdemes rászánni. Elég fárasztó, de megéri. És szerintem előtte készülni is. Sajnos nekem nem volt időm rá, de mindenképp utána fogok olvasni, mert így, hogy láttam élőben, még jobban érdekel, hogy mi is történt valójában. Hét körül, hulla fáradtan érkeztünk vissza a hostelba.

A tréning előtt többen is azt gondoltuk, hogy Nápolyra 1-2 nap bőven elég. Hát nem… nagyon nem: sokkal nagyobb, izgalmasabb és érdekesebb, mint amire számítottunk. Így biztos, hogy az EVS után mindenképp visszatérek majd. Azért is, mert sajnos a Vezúvra nem sikerült feljutnunk most Amúgy ha időben, nyitáskor elkezdi az ember a napot, akkor Pompei és Vezúv belefér egy napba. Ahogy írtam Capri számomra nem volt annyira lélegzetelállító, mint ahogy Beatriz beharangozta. Többen mondták, hogy Ischia kevésbé felkapott, ugyanakkor sokkal szebb. Ha egy napja van az embernek, talán érdemesebb azt választani. Amiben viszont nagyon egyetértettünk Beatriz-zel: hálásak lehetünk, hogy Silviával tudtuk tölteni ezt a 3 napot, mert ennyit egy huzamban már rég nevettünk Remélem hamarosan újra találkozunk!

Az utazásról készült galériát itt találjátok: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1161692197177233.1073741839.100000093927788&type=1&l=1376445033

Forrás: https://azolaszmelo.wordpress.com/2016/04/07/this-is-not-italy/

Lassacskán kialakulnak a napi rutinjaim az új lakhelyemen. Igyekszem tudatosan arra törekedni, hogy olyan dolgok épüljenek be, amik eddig nem voltak ( másnak ez teljesen természetes, de nekem nem voltak azok, mert mindig siettem valahová) Nagyon egyszerű dolgokra kell itt gondolni: beépíteni a nyugodt reggelizést és kávézást a teraszon, nem túlgondolni mindent, nem rohanni sehová, új ételeket főzni, a munkahelyemen megállni a helyem, mindenkinek adni egy-egy mosolyt, vagyis csak élni és élvezni a mindennapokat stressz nélkül. Ezek látszólag egyszerű dolgok, de valahogy mégsem. Mégis úgy érzem, itt ezek könnyebben megvalósíthatóak, mert a környezetemben az emberek állandó mosollyal az arcukon rohangásznak, a közlekedési eszközökön nem mindenki a telefonját bújja, és az anyukák, ha rávigyorgok a gyerekére, nem akarnak megölni a tekintetükkel, hanem rám is, és a gyerekre is mosolyognak. Ezek az apróságok olyan sokat tudnak jelenteni... Mindenki nyitott, meghallgatja a mondanivalódat, ha esetleg nem ért vele egyet AKKOR IS!! Bárkit leszólítok az utcán, hogy mit hol találok rögtön segítenek, és nem küldenek el a .....  A munkahelyemen, ha esetleg forgalom miatt kések 3 percet, nem küldenek rám megvető pillantásokat, hanem még megkérnek, hogy üljek le egy kicsit a padra, mert látszik, hogy siettem és alig kapok levegőt, sőt még megkérdezik, hogy szeretnék-e egy kávét inni. ÉRTED?! Például a munkatársam alaposan megfázott, ezért a héten nem volt suliban, helyettesítette egy másik napközis tanárnő. Beszélgettünk, hogy lehet még jövő héten sem jön, mert az a legfontosabb, hogy meggyógyuljon!!! Az egyetemen az volt a mérvadó, hogy amikor már nincs lázad, akkor már menj vissza a gyakhelyre, mert egy kis megfázás, hát az majd elmúlik... Itt Te és az egészséged van a központban, mert csak akkor tudsz teljes erőbedobással dolgozni, ha egészséges vagy, és a gyerekeknek is ez a legjobb. Otthon, hány embert látok kínlódva, betegen bemenni dolgozni, mert muszáj, mert ha nem teszi meg elveszíti a munkahelyét, vagy a kollégái orrolni fognak rá, amiért már megint helyettesíteni kell... 

Ezek azok a dolgok amelyeknek természetesnek kellene lenniük, de sajnos nem azok, és ezeket még tanulnom kell... de nagyon nagy örömmel teszem!

Forrás: http://ildi-leipzig.blog.hu/2016/09/18/ujdonsagok_buvoleteben_avagy_kein_stress

Kontor Csilla EVS önkéntes Spanyolországban, Katalóniában. Fogadó szervezete a SEO/Birdlife. Egy különleges élményről olvashattok az alábbi cikkben.

A Parc Natural emberei minden évben megrendezik a flamingófiókák gyűrűzését. Ez a kivételes esemény idén augusztus 28-ára esett, és Riet Vellből ötünknek volt lehetősége menni. A 200 résztvevőnek több mint a felét a szponzor bank alkalmazottai tették ki, úgyhogy nagy harc ment a helyekért. Vannak, akik évek óta várják, hogy bekerülhessenek a csapatba, és segíthessék a szakemberek munkáját.

Eligazítás

27-én, szombaton este a Sant Carles de la Ràpita-i sportcsarnokban tartották az eligazítást. Megkaptuk a pólóinkat, amelyeknek a színe határozta meg, melyik brigádba tartozunk. A póló mellé járt egy névtábla a beosztással (az enyém portador – azaz olyan önkéntes, aki kézben tartja a madarat, amíg megmérik és meggyűrűzik) és egy tájékoztató füzet, katalán nyelven. Amúgy az egész eligazítás katalánul volt, de a főnököm nagyjából elmagyarázta, mi a lényeg. Mi, Riet Vellből mindannyian a kék csapatba kerültünk, kivéve Sarát, aki a feketébe, jegyzőkönyvezőként.

28-án reggel 4 órakor találkoztunk ismét a sportcsarnokban. Némi aprósütemény után úgy éreztem, itt az ideje a félévente egyszer elfogyasztott csésze kávémnak, ez később jó döntésnek bizonyult (nem aludtam el állva).  Ezután elindultunk a munka helyszínére, a Delta déli részéből kinyúló földnyelvre.

Ha valaki Poble Nouban véletlenül fölébredt a kocsik zajára, igencsak csodálkozhatott, mit keres 40 autónyi ember vasárnap hajnali 5-kor a falujában.  Végigmentünk a Trabucadoron, majd Les Salines, a sólepárlók területén. Ez azért is izgalmas, mert oda tilos bemenni, és mindig is kíváncsi voltam rájuk. Végül a félsziget közepe körül szálltunk ki az autókból. Mindenki kapott egy kb. 2,5 méteres nádpálcát, majd brigádok szerint csöndben libasorba álltunk. Begyalogoltunk a vízbe, ami hol bokáig, hol térdig ért, és elfoglaltuk a helyünket. Ezután kb. egy órát álldogáltunk csöndben. Néztük a napfelkeltét, hallgattuk a madarakat. Ez idő alatt az összes csapatot a helyére irányították a szervezők. A kb. 200 ember végül egy kör alakzatot alkotott, amelynek az volt a lényege, hogy közrefogjuk a flamingókat és egy műanyag ponyvákból épített karámba tereljük őket. Miután kiadták az utasítást, hogy kezdődik, elkezdtük bezárni a kört. Minél közelebb kerültünk a flamingókhoz, annál idegesebbek lettek. A felnőtt egyedek elrepültek, de a fiatalok nem tudtak, így ők össze-vissza rohangáltak. Amelyik ki akart törni a körből, azt a pálca segítségével vissza kellett zavarni. Pár perc alatt sikerült a kb. 80 madarat (egy törött szárnyú felnőtt is odakeveredett) beterelni a kör alakú karámba. A legjobb rész csak ezután következett, a gyűrűzés!

Ez is csapatonként zajlott, így a kékeknél is volt egy ember, aki a flamingókat adogatta ki a karámból a portadoroknak (nekünk), mi aztán kézben tartottuk őket, amíg megmérték a lábukat, a szárnyukat, a csőrüket, fém-és műanyaggyűrűt raktak rájuk, és végül a súlyukat is megnézték. Méretükhöz képest elég erősek, az egyik folyamatosan szabadulni akart a kezemből, de egy idő után feladta és fejét leszegve megvárta, míg kiengedik. Egyébként nagyon puhák és általában türelmesek az ifjú flamingók.

Amelyiknél valamilyen rendellenességet észleltek, azokat megvizsgálták az állatorvosok, de komoly problémát nem találtak náluk, így a munka végeztével ők is visszamehettek a családjukhoz.

10 óra környékén végeztünk, ezután ebéd következett a Campingben, majd hazamentünk aludni.

Ui.: ha megszerzem a képeket, rakok még föl!

Forrás: http://napesszunyog.blog.hu/