Montessori tapasztalatok az EVS programban

2019. március 12. 08:29 - Mokos Béla

Tolner Veronika

A jelentkezéskor az esélytelenek nyugalmával nyújtottam be az önéletrajzomat és a motivációs levelemet, hiszen akkor már lassan egy éve adogattam be a jelentkezésem különféle projektekre, többnyire sikertelenül. (Azóta be kellett látnom, hogy sok esetben rosszul pályáztam rosszul jelentkeztem. Egy dolog különösen fontos: soha ne adjátok fel!) Aztán egy szép nyári napon jött az értesítés, hogy én lettem az egyik önkéntes, akit kiválasztottak! Először nem is akartam hinni a szememnek, úgy örültem neki. A fogadó szervezet egy lipcsei Montessori-óvoda volt, ami egyébként kifejezetten passzolt a tanulmányaimhoz, ugyanis gyógypedagógiát tanulok. Úgy éreztem, hogy ez egy kiváló lehetőség lesz arra, hogy a tanultakat áthelyezzem gyakorlatba, valamint sikerül ismereteimet elmélyíteni a Montessori pedagógiában. Ez végül így is lett. A projekt kezdetéig volt még két teljes hónapom, azalatt igyekeztem felkészülni az előttem álló évre. Részt vettem egy felkészítő tájékoztatón a küldő szervezetnél, FIVE-nél (Fiatalok a Vidékért Egyesület). Ezúton is nagyon köszönöm nekik a sok-sok információt! A későbbiekben nemegyszer ajánlottam őket másoknak is.

Amikor Lipcse városában leszálltam a buszról, fel sem fogtam, hogy hol vagyok, miért is vagyok itt és mit is fogok csinálni majd. Ott, a buszmegállóban szerencsére várt rám a mentorom. Útközben igyekezett mindent megmutatni és segített felvinni a cuccaimat az ötödik emeletre, a lakáson négy másik önkéntessel osztozkodtam. Mindenkinek volt saját szobája, a fürdőszoba, a nappali és a konyha közös volt, tipikus Wohngemeinschaft (lakóközösség) volt. Helyileg a belvárosban volt, egy hatalmas park mellett. Igen, Lipcsének ez volt az egyik legnagyobb előnye, hogy ott az ember gyakorlatilag az egyik parkból megy át a másikba, mert annyi park van! Szoktam is mondogatni, mintha egy hatalmas erdő köré építették volna a várost! A következő napokban megismertem a többi önkéntest, aztán a mentorunk segítségével elintéztük a bankkártyát, a szerződéseket stb. Ezúton szeretném megköszönni a koordináló szervezetnek, a Villa Leipzig-nek a sok-sok programot, segítséget, támogatást és türelmet!

A hét folyamán részt vettünk egy ismerkedős vacsorán, ahol nagyon jól éreztem magam. Ott volt szerencsém megismerni két nagyon kedves magyart, ők biztosítottak is arról, hogy ha van valami problémám, számíthatok rájuk. Szerintem ez lehet az egyik oka, hogy alig gyötört a honvágy. Közben elkezdtem dolgozni az oviban, az első heteket főleg azzal töltöttem, hogy megismerkedtem az összes csoporttal, végül választanom kellett egyet, ahol állandós leszek. A legnagyobb félelmem az volt, hogy hogyan fogom megértetni magam a gyerekekkel, hiszen úgy is szász dialektusban fognak beszélni. Ebben végül kellemesen csalódtam, észrevettem, hogy őket egyáltalán nem zavarja, ha valamit félreértek vagy visszakérdezek. Nekik csupán az volt fontos, hogy legyen egy vidám, mosolygós játszópajtásuk, akihez bármikor oda tudnak menni, még akkor is, ha nyomja valami a kis lelkecskéjüket, ezt a szerepet simán be tudtam tölteni.

A kollégáim nagyon kedvesek voltak, mindent türelmesen elmagyaráztak, illetve megválaszolták a kérdéseimet. Az óvoda kétnyelvű volt, spanyol és német, a gyerekek között is sok kettős állampolgár volt. Így ragadt rám egy pár spanyol kifejezés is. Továbbá volt egy integratív funkciója is, emiatt foglalkoztunk figyelemzavaros vagy Down-szindrómás gyerekekkel is. Főleg a nagymértékű elfogadás és a sokszínűség tetszett a munkahelyemen, ugyanakkor pont ez tudnám elmondani a városról is. Lipcse lüktetése már az első pillanattól magával ragadott, a sok zöld terület, a tavacskák, ahová sokszor eltekertünk bringával. Esténként koncerteken, főzős estéken vagy ismerkedős találkozókon vettünk részt. Hétvégente sokat kirándultunk vagy házibulit szerveztünk az önkéntesekkel. Az első félév leginkább azzal telt el, hogy minél több országból ismerjek meg embereket, illetve végigkóstoljam a nemzeti ételeiket. A beszámolóikon keresztül kialakult bennem egy kép a hazájukról, ezeket a benyomásokat a mai napig hordozom mindenhová. Ennek köszönhetően sokkal toleránsabban, több nézőpontot figyelembe véve tudok viszonyulni egyes szituációkhoz.

A mélypont végül engem is elért, ami szerintem kikerülhetetlen egy ilyen hosszabb távú projekt során, ez történetesen februárban volt, amit főleg a cudar időjárás és a monotonitás okozott. Emiatt a munkahelyen csoportot váltottam, majd beiratkoztam egy német felsőfokú, egyhónapos, intenzív nyelvtanfolyamra. Ami úgy nézett ki, hogy mindennap kettőig ott tanultam, ezt is beszámították munkaidőnek. Ráadásul a szervezet ennek a költségeit is állta!

A tavaszt sok utazással színesítettem meg, Németországot keresztül-kasul bejártam. Májusban ellátogattam Norvégiában egy tündéri, cukorborsó barátnőmhöz, aki egy Waldorf-farmon fogyatékos emberekkel foglalkozott. Hazafelé menet megnéztem egy svéd várost és Koppenhágát. Az utolsó három napban 3 országot megjárva, egyedül, egy hátizsákkal, nuku fürdéssel, buszon/vonaton való éjszakázással töltöttem. Valahol ott teljesen elhagytam a komfortzónámat, abszolút magamra voltam utalva. Azóta, ha valamikor kikerülhetetlennek tűnő akadállyal nézek szembe, emlékeztetem magam, hogy ott is sikeresen elboldogultam a gyenge angol tudásommal. Pedig egyszer még orrspray-t is kellett vennem az egyik patikában.

Április táján, hogy csináljak valami hasznosat a szakterületemhez kapcsolódóan, (hallássérültek pedagógiája a szakirányom) elmentem hospitálni a helyi siket iskolába, ott rengeteget kérdezősködtem, összehasonlítottam az oktatási módszereiket az otthoniakkal. Poénból fel is ajánlottak egy önkéntesmunka lehetőséget, mert pont akkor mondott fel valaki, amit én persze nagy lelkesedésemben majdnem elfogadtam. Hiszen nekem pont az az egyik álmom, hogy siket gyerekekkel foglalkozhassak.

Szabadidőmben igyekeztem részt venni siket rendezvényeken, néhányan elhívtak meghívtak ebédre is. Valamint egy német jelnyelvtanfolyamon is részt vettem, a későbbiekben szeretném folytatni azt is.
A nyarat rettentően megszenvedtük az önkéntesekkel, főleg ott az ötödiken igazi szauna feeling uralkodott. Olyankor sokszor eltekertünk a Cospudener-See-hez, amit a helyiek mini Új-Zélandnak neveztek, amit a pompája miatt meg is tudok érteni. Ott rendszerint lehűtöttük magunkat jégkrémmel vagy egy sörrel.
A zsebpénzem pont elég volt, jól ki tudtam jönni belőle, félretenni is tudtam, sőt 200 Eurot simán hazahoztam.
Anyuékhoz és az otthoni barátaimhoz 3-4 havonta tudtam hazamenni. Néha kicsit nehéz volt a távolság, de hála a sok kedves és segítőkész embernek túlélhető volt.

Egyedül a hazajövetel volt rettenetes, Budapest és Lipcse között olyan nagy a kontraszt, hogy azt legalább 3-4 hónapon keresztül éreztem. Az önkéntes évem alatt úgy kitágult számomra a világ, hogy amikor visszajöttem Pestre, hihetetlenül szürkének láttam mindent, nem találtam a helyem, a céljaimat. Mostanra ismét sikerült visszaszoknom, itt is elkezdtem a jelnyelvsulit, valamint egy szakács tanfolyamot, hogy minél gördülékenyebben sajátítsam el az ott kóstolt finomságokat. Legalább 20 embertől kértem azóta recepteket, tervbe is van véve, hogy valamikor elkészítsem őket.

A napokban adtam le a jelentkezésem Erasmus ösztöndíjra, ha minden jól megy, jövő tavasszal már Berlinben koptatom a padot!:-) A korábban említett barátnőm, aki Norvégiában volt, most Osloba nyújtotta be a pályázatot. Ő is megfogalmazta, hogy ha egyszer valaki ilyesmibe részt vesz, rákap, függővé válik. És ez tényleg így van!
Amikor a közeli ismerőseim vagy a barátaim panaszkodnak, siránkoznak vagy netán bizonytalanok valamiben, nem tudják eldönteni, hogyan tovább az életben. Nekem ilyenkor szinte mindig ugyanaz a reakcióm; „rád is ráfér egy EVS!”. Tényleg nagyon ajánlom mindenkinek, különösen azoknak, akik szeretnének egy kicsit kizökkenni a mindennapokból, s feszegetni a határaikat. Továbbá hiszek abban, hogy egy önkéntes év vagy akár csak egy félév olyannyira szemléletformáló tud lenni, hogy az pozitív értelemben megváltoztatja a benne tevékenykedők életét! Nekem mindenesetre nagyon sokat adott!