Az aranyos kis erkélyemről jelentkezem ma, meleg szellő borzolja a hajamat, ahogy a falnak dőlve, a lábamat a korlátra téve ülök a kis székemen és gépelek a laptopomon az utcára nézve. Az utóbbi napokban ugyanis megkezdődött az időszak, amikor már valóban kellemes kint üldögélni, még fel se kell öltözni emiatt, úgyhogy mostantól kezdve, tekintve hogy itt, kívül jobb az internetkapcsolat, dolgozni is ki fogok ide ülni, és innen fogok videóhívásokat is csinálni.

Az utca egészen nyugodt ezen az órán (délután fél négy, még a szieszta időszaka), de van mozgás, mindenképp, időként meghall az ember egy-egy kiáltást, néha el-elsétál egy egy ember vagy épp egy autó suhan el három emelettel lejjebb nálam. Néha még egy dudálás is felhangzik, hiszen nem is lennénk Dél-Olaszországban enélkül. Ma délelőtt egészen nyárias idő volt, valóban erős napsütéssel, mostanra azonban beborult az ég, de nem esik az eső és egyelőre még kellemes kint lenni.

Az utóbbi néhány napok egészen a nyárra emlékeztettek. A meleg, napos idő, a tenger, a meleg szél, az emberek az utcán és a tengerparton csoportosultak, a múlt nyári slágereket bömböltetve. Egészen úgy éreztem, hogy mintha egy pillanatra visszamentem volna az időben, viszont ilyenkor eszmélek rá igazán, hogy mennyi, de mennyi minden történt és változott azóta.

A déli emberek az utcán élnek továbbra is, és a jó időre tekintettel még inkább, mint korábban, semmilyen névleges korlátozás nem fogja őket megállítani. Lassan három hete ugyanis vörös zónába kerültünk át az egy hónapnyi sárga zónás aranyéletünk után. Így aztán a március ilyen felesben telt el számunkra: az első két hétben szinte mindent szabad volt, a második két hétben pedig szinte semmit - legalább is elméletben. Gyakorlatban ugyanis, itt Molfettában nem változott annyi, mint gondoltuk volna.

A sárga zóna ugye azt jelenti, hogy nyitva van az összes bár, étterem, egész este hatig be lehet ülni várhova, utána pedig elvitel lehetséges, illetve megyén belül szabadon lehet mozogni. A vörös zóna ezzel ellentétben szinte teljes lezárás (ugye, a kettő között a narancssárga az átmenet, de ebben most nem volt részünk): minden bár, étterem zárva (csak elvitelre nyitva, korlátozott időben), ezzel együtt a ruhaboltok is, és a fodrászok is, illetve nem csak a városból nem lehet kimenni, ahogy az már a narancs zónában is így van, hanem a városon belül is csak okkal lehet mozogni, munkába vagy boltba, vagy a saját környékeden sétálni egyedül, vagy sportolni, szintén kizárólag egyedül. Emberekkel nem szabad találkozni egyáltalán.

A valóság pedig? Az elején még óvatosak voltunk, mindig volt nálunk papír és tényleg csak célirányosan vagy egyedül léptünk ki az utcára, ha pedig valami illegálisat terveztünk, mindig volt a fejünkben valami alibi sztori, ha esetleg megállítanának. De minderre egyetlenegyszer sem volt szükség, az emberek továbbra is csoportokban üldögélnek a tengerparti sétányon, vagy a parkokban, a fő utca mindig tele van sétálgató emberekkel, és sehol nincs egy rendőr sem a láthatáron. Ha pedig van, akkor sem állítanak meg senkit, maximum a városhatárokon, de ott is kizárólag az autósokkal foglalkoznak (illetve ezen a héten - hétvégén jobban ellenőriznek, a Húsvétra tekintettel), a gyalogosoktól nem kérdez senki semmit.

Így néhány nap után már mi is hasonlóan kezdtünk élni mint korábban, és nagyon sok illegális dolgot csináltunk, ami addig az élet normális része volt, most egy kicsit kockázatosabb: sétákra mentünk, találkoztunk barátokkal, meghívtunk magunkhoz embereket ebédelni és vacsorázni, piknikeztünk és napoztunk a tengerparton, még egy olasz barátunk diplomaosztójára is elmentünk (ami persze online volt, szóval az ő házában ünnepeltünk). Illetve az egyik itteni baráti társasággal grillezni mentünk az egyik srác “vidéki” házába - ami nem vidéki ház igazából, az eredeti szó “campagna”, csak nincs erre magyar fogalom amire le tudnám fordítani jobban: egy kis ház egy kicsi földdel - ahol különböző dolgokat termesztenek, olajfák, gyümölcsfák vannak például -, éppen a város határán kívül; itt ez egy gyakori dolog, sok családnak van ilyen háza, akik a városon belül laknak egy lakásban, de van egy ilyen házuk, ahol időt tölteni vagy bulikat szervezni is szokás.

Szóval összességében, bármilyen jó volt a sárga zóna, és bármilyen jól kihasználtuk, nem sírom annyira vissza, mint gondoltam volna. Amíg megtehetjük azt, hogy találkozunk a barátainkkal, át tudunk egymáshoz menni, és kint tudunk lenni a szabadban, megenni egy-egy fagyit vagy meginni egy elvitel kávét, vagy csak sétálni és napozni, én nem fogok túl sokat panaszkodni. Főleg, hogy legalább is április végéig ez a helyzet szinte biztosan nem fog megváltozni. Így ahelyett hogy bezárkózva és szomorúan töltenénk az utolsó néhány hónapunkat, még ha nem is törvényesen, de ki tudjuk élvezni a maradék időnket.

Ilyenkor tudja igazán az ember, mit jelent a mának élni: amikor valamilyen szinten már érezzük, hogy meg vannak számlálva a napjaink itt, ezért megpróbáljuk kihozni a legtöbbet a mostból. Ez a sárga zónás heteinkre hatványozottan igaz volt: végül egy hónap volt, de minden egyes hét végén vártuk a hírt, hogy vége, átmegyünk narancssárga zónába, ezért minden napunkat telepakoltuk tervekkel. Sokat jártunk délelőttönként kávézókba, néha csak beszélgetni, időt tölteni, néha dolgozni vagy tanulni, időnként elfogyasztottunk együtt egy-egy spritzet, hétvégenként (de néha hétköznap is) mindig mentünk valahova. A lakótársaimmal egy-egy egynapos kirándulásra meglátogattuk Ostunit, a fehér várost, ahol egyszer már jártam, még októberben, de még mindig egészen gyönyörű, illetve Monopoliba is elmentük egy napra, amit most tudtunk igazán értékelni, mert nyáron egyszer strandolni voltunk ott, de akkor magát a várost nem néztük meg annyira. Ezen kívül többször is voltam Traniban azokban a hetekben, ami az egyik kedvenc városommá vált a környéken, néha csak egy-egy délutánra, néha egy egész napra, amit más és más emberekkel töltöttem, köztük egy új társasággal is, akikkel nemrég ismerkedtünk össze. Biscegliében is kétszer voltam, ami szomszédos város Molfettával, kicsi, de szép, egyszer egy délelőttre, máskor pedig ebédelni és délutánra voltam ott. Két spontán délutánt töltöttem Bariban is, a megyeszékhelyen, ami, bár nem a kedvenc helyem a környéken, mindig kellemes, egészen nagyvárosias hangulatú, szeretek ott sétálgatni.

Éttermekbe is sokat jártunk ezekben a hetekben, és ezek során ettem sok finom helyi ételt, többek között életemben először kipróbáltam a tengeri sünt, amit helyi specialitásként tartanak számon. Meg kell mondanom, összességében mindezzel együtt többet költöttem, mint általában, de tekintve, hogy minden héten az enyhe korlátozások végét sejtettük, nem sajnáltunk költeni, hiszen tudtuk, hogy narancssárga vagy vörös zónában nem lesz lehetőségünk minderre és úgyse nagyon fogunk sok pénzt kiadni. Így is lett; annyi különbséggel, hogy hosszabb volt a sárga időszak, mint gondoltuk, de elérkezett a vége; a vörös zóna végét egyelőre pedig egyáltalán nem látni még.

Étterembe járás helyett mostanában pedig jó sokat főzünk itthon, bár ez mindig jellemző volt a lakásunkra: rám legkevésbé persze, de a többiek mind nagy szakácsok voltak kezdettől fogva. A heti vega vacsora hagyománya továbbra is él és virul, és az utóbbi időben szinte minden alkalommal hívtunk valamilyen vendéget is ezekre az alkalmakra, ami most már a hagyomány részévé vált szintén (arról nem is beszélve, hogy az elkövetkező néhány hét vendégei már mind be vannak tervezve). Ezen kívül is gyakran eszünk együtt, néha spontán módon, néha pedig azért, mert valamilyen helyi szokást próbálunk megismerni, mint például, tengap, nagypéntek alkalmából Molfettában egy “pizzarello” nevű kenyeret szokás enni tonhallal, kapribogyóval és szardíniával, így ezt mi is megkóstoltuk.

Én is egyre inkább megszeretem a főzést és már sokkal kevésbé stresszel ha másoknak kell főznöm, mint korábban. Persze azzal még mindig kicsit gond van, hogy, mint az életem minden más területén, a konyhában is elég lassú vagyok, és néha alábecsülöm az időt, amire szükségem van ahhoz, hogy elkészüljek. Viszont ezt leszámítva kezdek egyre inkább magabiztossá válni, illetve szeretek magamnak főzni. Hétköznap mondjuk sose receptből, és szinte sose tervezek előre, ami nem feltétlenül a legjobb módszer a fejlődésre, mert így kevésbé lépek ki a komfortzónámból, viszont így már könnyen tudok improvizálni elég sokféle ételt, hozzászoktam már ehhez, és a hónapok során pedig egyre bővül a repertoárja azoknak a dolgoknak, amiket enni szoktam. Legfőképp azt szeretem ebben, hogy így teljesen rajtam múlik, hogy mit és hogyan eszek: néha persze ez nem a legjobban sül el, de általában úgy érzem, hogy egészen kiegyensúlyozottan és egészségesen étkezem, tekintve, hogy továbbra is mindig a zöldségek képezik az étrendem alapját.

Azt hiszem, ez is a felnőttéválás egyik lépcsőfoka, amikor megtanulok gondoskodni saját magamról ebből a szempontból. Bár nem érzem magam igazán érettnek, vagy felnőttnek, az utóbbi időben viszont nem egyszer kényszerültem arra, hogy önállóan intézzek olyan dolgokat, amiket korábban sosem. Aki ismer, annak nem lesz meglepő, amit most fogok mesélni: az egyik nap, amikor jöttem haza Bitontóból, valószínűleg a buszon hagytam a pénztárcámat, természetesen benne minden fontossal, a személyimmel, az EU-s egészségbiztosítási kártyámmal, a buszbérletemmel és a bankkártyámmal együtt minden elveszett. Hiába hívogattam a busztársaságot, nem találták meg sosem, így muszáj volt intézkednem, mert így gyakorlatilag okmányok és pénz nélkül maradtam. Először ijesztő volt mindez, és bár a barátaim végig támogattak, végül csak én egyedül tudtam megoldani a helyzetet. A bankkártya ügye végül egész egyszerű volt, az első dolgom az volt, hogy elmenjek a bankba és letiltassam a kártyát, majd a rendőrségre mentem bejelentést tenni az eveszett pénztárca ügyéből kifolyólag és csak ezután tudtam új számlát nyitni a bankban. A rajta lévő pénzhez mondjuk csak napokkal később sikerült hozzáférnem mert néhány tranzakció még folyamatban volt, amikor letiltották, addig pedig a körülöttem lévők pénzéből éltem (ami azért nem volt az igazi), de végül megoldódott a dolog, csak várni kellett, és mostanra lassan már az adóságaimat is sikerült visszafizetni.

Ami pedig a személyi igazolványt illeti, felhívtam a római konzulátust, és kiderült, hogy csak és kizárólag személyesen lehet új okmányt készíttetni, minden koronavírus-helyzet ellenére, így történt aztán, hogy múlt héten, a vörös zóna közepette tettem egy két napos kirándulást Rómába, egyedül. Egy egészen abszurd helyzet, de úgy döntöttem, hogy kihozom a legtöbbet belőle. Az időpontom a konzulátusnál péntek reggelre volt, úgyhogy tekintve, hogy a vonatút Molfettából Rómába minimum hat óra, mindenképpen ott kellett aludnom egy éjszakát. Úgyhogy csütörtökön kora reggel, a napfelkelte után felültem a vonatra, és délután egy órára már oda is értem ebbe az elképesztő városba. Ezelőtt sose voltam még itt, ezért igyekeztem a legjobban kihasználni azt a jónéhány órát, amit ez a kellemetlen helyzet ajándékozott nekem. Miután lepakoltam az airbnb szobámban, felkerekedtem, és elmentem felfedezni. Barátok javaslataiból volt a fejemben egy lista, hogy mik azok a helyek, amiket mindenképp meg kell néznem, és végül sokkal többmindent láttam, mint gondoltam volna, hogy lesz rá időm, nyilván amiatt is, hogy egyedül voltam és nem kellett senkire várnom, de igazából elég jól bejárható gyalog a városnak a turistásabb része, a látványosságok legtöbbje nem volt messze egymástól. (De azért lejártam a lábam alaposan így is.) Megnéztem a Trevi-szökőkutat, a Spanyol lépcsőket, a Tevere partján is sétáltam egy kicsit, felmentem az Angyal-hídra, majd a Piazza Navona következett, utána a Pantheon, majd a Vittorio Emmanuele emlékmű és természetesen az elmaradhatatlan Fórum, mögötte a Colosseum-mal. Mindeközben ámulva néztem minden egyes utcát, mert amire nem készítettek fel, mielőtt megérkeztem volna, hogy minden második utcában, szinte két lépésenként van valami, amit érdemes megnézni: egy-egy rom, egy templom, egy szobor, vagy dombormű, vagy egy szökőkút. Magamban pedig Rómát a szökőkutak városának kereszteltem el, mert a látványosságok fele vagy egy szökőkút, vagy egy tér amin van szökőkút. A második napon pedig, miután fél óra alatt elintéztem a személyit, újra sétáltam egy keveset, először a Villa Borghese-be mentem, ami egy hatalmas park, majd a Piazza del Popolo-t néztem meg, ahol meglepetésemre találtam egy kilátó-szerű helyet, ahonnan gyönyörű panoráma tárult elém, majd visszamentem, ismételten a Trevi-kút előtt elsétálva (ami őszintén, az egyik kedvencem lett a sok látnivaló közül), és egy véletlenszerű parkban fogyasztottam el az elvitel ebédemet, ami “csak egy park” volt, de az egy falromra épült, így onnan is szép volt a kilátás, el lehet látni majdnem a Fórumig onnan. Majd ezután lassan visszatértem a vonatállomásra, és búcsút intettem Rómának.

Nem is kell mondanom, egészen beleszerettem ebbe a városba, és mindenképp szeretnék valamikor visszatérni, mert bár sokmindent láttam, csak rohanva és felszínes módon, és biztos vagyok benne, hogy rengeteg eldugottabb, kevésbé híres hely van, amit még érdemes lenne látnom. Így összességében elképesztően szerencsésnek érzem magam, hogy a szituáció ellenére sikerült eljutnom Rómába, mert régi vágyam volt, és terveztem ebben az évben is, de egyre inkább úgy érzem, hogy más módon nem lett volna rá lehetőségem valószínűleg. Így viszont, még ha az alaphelyzet nem is a legjobb volt, egy indokot és kifogást adott nekem arra, hogy megnézzem ezt a várost. Persze, az az igazság, hogy ez sem volt teljesen legális; mivel Róma szintén vörös zónában volt, ezért nem lett volna szabad a városban sétálgatnom, viszont őszintén, nem tudott volna kevésbé érdekelni, tekintve hogy fél óráért kellett kétszer hat és fél órát vonatoznom - nyilván meg fogom nézni a várost ha már ott vagyok. Egyébként furcsa volt ilyen üresen látni Rómát, annak ellenére, hogy nekem nem volt viszonyítási alapom, de az alapján amit mindenki mondott, mindig tele van emberekkel, főként turistákkal, viszont amikor én voltam, szinte pangott. Az autós forgalom se volt nagy, és bár voltak az utcán sétálgató, beszélgető emberek, nem kevesen, mégis éreztem hogy ez nem a normális helyzet. Ráadásul, Molfettával ellentétben Róma tele volt rendőrökkel, néha szinte úgy éreztem, több a rendőr, mint az ember. Mindennek ellenére csak egyetlenegyszer állítottak meg a kétnapos kalandom alatt (sehol előtte, vagy utána, a vonaton, vagy bármi; ha úgy vesszük szinte akár indok nélkül is mehettem volna), még pedig a Piazza della Spagna-n. Igazából a hibát én követtem el, fotóztam és lőttem néhány szelfit is, így nyilván elég egyérteműen nem tartottam sehová, a téren pedig állomásozott pár rendőr. Meg kell mondjam, egyébként, nem én voltam az egyetlen, aki szintén ott sétált, ült, vagy fotózkodott, de én voltam az egyetlen, akit megállítottak, talán mert nem voltam eléggé mozgásban. Megkérdezték, mit csinálok, van-e papírom, én a magyar nagykövetségre hivatkoztam, de mivel nem a környéken volt, ezért ez nem volt jó kifogás, végül csak azt mondtam, hogy hát csak sétálgattam, nem tudtam, hogy vörös zónában azt nem szabad, mire elmagyarázták nekem, hogy nem, csak okkal szabad menni bárhová, blablabla. Végül aztán mégse kértek tőlem papírt és nem adtak bírságot sem, szóval szerencsém volt. Ezután pedig folytattam a felfedezősétámat, csak ezentúl sokkal óvatosabb voltam, igyekeztem nem sok időre megállni egy-egy helyen, ha fotóztam, akkor csak gyorsan, több szelfit nem lőttem egyáltalán, és ha rendőröket vagy katonákat láttam, nem közelítettem meg őket, vagy útvonalat váltottam, és ezután nem volt már semmi. Talán ez a gyors tempó is engedte meg részben azt, hogy ennyi mindent meg tudjak nézni; a végére persze viszont elképesztően elfáradtam. Mindent összevetve ez egy jó élmény és tapasztalat volt; soha ezelőtt nem tuaztam még egyedül, most meg ugye rákényszerültem, és azt hiszem, egész jól intéztem mindent végül.

Mindenközben pedig egyre többet gondolkozik mindenki a jövőn, az önkéntes év utáni időszakon, és ezért egyre többször kerül is szóba közöttünk. Van, aki hamarabb hazament vagy megy, van aki pár hónappal meghosszabbította projektjét. Van, akinek már fix terve van a következő évre, van aki csak most keresgél munka- vagy tanulási lehetőségeket. Van aki, mint én, egyetemi felvétel eredményeire vár.

Nekem mindenesetre egyre inkább kirajzolódik a jövőkép. Még nem biztos, de elég valószínű (hivatalos eredmény két hét múlva várható), hogy fel fognak venni a malmöi egyetemre, Svédországba. Bár minden nap kicsit máshogy érzem magam ezzel kapcsolatban, mostanra azonban már szinte biztos vagyok abban, hogy hogyha bekerülök, akkor menni fogok. Ez persze nem azt jelenti, hogy nincsen ezer kétségem ezzel a döntéssel kapcsolatban, hiszen nem telik el néhány nap anélkül, hogy ne gondolkoznék ezeken. Egy évvel ezelőtt szerintem nem hezitáltam volna, hanem lelkesen belevágtam volna az életem ennek az új fejezetébe, mint ahogy tettem az önténtes évemmel itt Olaszországban. Viszont pont ez az egy év Olaszország az, ami miatt most ennyire tele vagyok kétségekkel, hiszen nagyon megszerettem ezt az országot mindennel együtt, és nagyon tetszik ez a mediterrán életstílus. Ha lenne rá jó opcióm, valószínűleg maradnék, még ha északabbra is költözve, vagy legalább is egy másik mediterrán országba mennék. Svédország viszont mindennek a szöges ellentéte, egy teljesen más világ, más életstílus.

Persze, amire emlékeztetnem kell magamat, az az, hogy ez nem jelenti azt hogy az olasz életstílus vagy kultúra jobb lenne, mint a svéd. Tudom, hogy az északi országok rengeteg előnnyel bírnak a déliekhez képest. Szervezettségben például nyilvánvalóan ég és föld, és hát ez nem a kedvenc dolgaim egyike itt. Az életszínvonal is magasabb. És bár sokkal hidegebb van, Malmö Svédország legdélebbi részén van, ami azért nem a legrosszabb. Ráadásul fél órára van Koppenhágától, és a tenger mellé esik, szóval nem kellene újra visszaszokni a tenger nélküli élethez. Malmö ezenkívül egy egyetemi város, valószínűleg sok fiatal él ott, akik mind beszélnek angolul, és egész biztosan sok külföldi is, szóval a nemzetközi környezettől sem kellene elbúcsúznom. Az oktatás is szinte biztosan jó minőségű, fejlett, modern, mind felszereltségben és szemléletben, valószínűleg sokkal inkább, mint a magyar, vagy az olasz. Mindezek az érvek mondatják velem azt, hogy hülyeség lenne nem kipróbálni. Mert ha nem jön be, bármikor félbehagyhatom és hazamehetek.

Nyilván nem lesz a legegyszerűbb: lassan el kell majd kezdenem lakhatást keresni, és valószínűleg, ha hazatérek, nyáron célszerű lesz majd dolgoznom egy keveset, ha jót akarok magamnak, mert bár az egyetem maga nem fog semmibe kerülni, az élet magyar szemmel baromi drága, és ösztöndíj opcióim se lesznek. Így az első néhány hónap után muszáj lesz találnom magamnak munkát, ha nem akarok éhen halni, és ha szeretnék félig-meddig önálló lenni pénzügyileg. Mindezek a dolgok kicsit megrémítenek, az az igazság, de tudom, hogy ha nehéz is, nem lehetetlen, és valószínűleg hosszú távon meg fogja érni ez a döntés. Persze, addig, amíg oda nem megyek, úgysem fogom tudni, hogy milyen Svédország és hogy szeretni fogok-e ott élni. Három év sok idő, de nem végtelen, ráadásul a szakomból kifolyólag is (nemzetközi kapcsolatok), szinte biztosan lesz lehetőség egy félévet vagy egy évet külföldön tölteni majd, szóval, ha akarok, visszatérhetek a mediterrán környezetbe (Spanyolország a következő cél igazából). Összességében ez egy olyan lehetőség, amit szerintem bűn lenne nem megragadni, bármennyire félek is mindettől.

Mindaddig persze még itt leszek, igyekezve minél emlékezetesebbé tenni az utolsó kevesebb mint három hónapot, amit itt tölthetek. Aztán pedig, bár szomorú lesz itthagyni Molfettát és fájdalmas lesz elköszönni mindenkitől, akiket itt megismertem, jó lesz újra otthon is egy kis időre. Az is lehet, persze, hogy nem vesznek fel Svédországba vagy meggondolom magam végül, és Magyarországon maradok, ami szintén nem tűnik rossz opciónak egyáltalán.

Jó új helyeket megismerni, de én ezt nem azért teszem mert menekülnék az otthonomtól. Ismerek olyan embereket, akik dédelgetik magukban ezt a fantáziát, hogy egyszer felkerekednek és elköltöznek a nagybetűs “külföldre”, mindegy hova, csak el Magyarországról - mert Magyarország rossz, így meg úgy, akkor jársz a legjobban, ha elmész, és na majd akkor leszel boldog, ha külföldre mész. Bár én talán látszatra pont ezt az álláspontot erősítem, hiszen ebben a pillanatban is külföldön élek és a jövőben se feltétlenül tervezek visszatérni, illetve mindig is az álmom volt az, hogy külföldre megyek tanulni vagy élni, vagy bármi ilyesmi, egyáltalán nem értek egyet ezzel. Főleg miután már megtapasztaltam első kézből, milyen egy másik országban élni, az egyik fontos dolog, amit sikerült megértenem, az az, hogy minden helynek megvannak az előnyei és a hátrányai, az okok, ami miatt jó ott lenni, és ami miatt nem. Minden nézőpont kérdése, hogyha nagyon akarod, bárhova mész, találsz majd okot arra, hogy úgy szidd az országot, ahogy Magyarországot szoktad. Másik oldalról pedig, Magyaroszágot úgyanúgy lehet értékelni, és ugyanúgy tudsz boldog lenni, mint bárhol máshol lennél. Ez a hozzáállástól függ, és attól, hogy te hogy éled az életedet, ha olyan emberek vesznek körül, akiket szeretsz és értékelsz, és ha megtanulod értékelni a kis dolgokat, bárhol is vagy, jól fogod tudni magad érezni.

Bár talán mielőtt Olaszországba jöttem volna, lehet, hogy nekem is voltak hasonló illúzióim, és én is vágytam arra, hogy kiszabaduljak a normális közegemből, az ittlét egy teljesen más perspektívát adott. Ide se azért jöttem, persze, mert utálnám az országomat, hanem mert új tapasztalatokat akartam szerezni. Viszont itt döbbentem rá, hogy tud hiányozni az otthon és mennyi minden érték van ott, amit itt nem találok meg. Bárhova is megyek, mindig is magyar maradok, és erre mindig is büszke leszek, bárkikkel is találkozom, bármennyiszer titulálnak kelet-európainak (legyen az jó- vagy rosszindulattal), bármennyiszer emlékeztetnek a jelenlegi politikai helyzet nem ideális voltára vagy más szociális problémákra. Nem mintha más országoknak nem lennének ilyen problémái, és ettől még nem lesz egy ország, egy kultúra jobb vagy rosszabb a másiknál.

Talán sokan azt gondolják, ha elmész külföldre, elszakadsz a saját országodtól és nemzeti öntudatodtól, de én pont az ellenkezőjét tapasztaltam. Ahogy sok más európai országból érkezett emberekkel és persze olaszokkal is találkoztam, sokkal jobban tudatosult bennem a nemzeti identitásom. Megértettem, hogy mennyire befolyásol minket az, hogy hol nőttünk fel, mennyire mások tudunk lenni, és közben viszont olyan hatalmas különbség valójában mégsincs. Mondjuk az általánosításokból és a sztereotípiákból van elég ezekben a közegekben, és időnként ki kell állnom magamért: amikor valaki olyat állít az országomról, a limitált látogatások és ismeretségek, vagy hallomások alapján, amik nem igazak. Legfőképpen, amikor engem magyarként egy kalap alá vesznek az összes környező országgal, mondván: ugyanazok vagyunk, amikor valójában a kultúrát illetően alig lehetnénk még inkább különbözőek; és azt, hogy a történelmünk összefonódik, úgy értelmezik, hogy akkor nincs is különbség közöttünk. Ezek a kommentek néha tudnak fájni, mert azok az emberek, akik ezt állítják, általában meg vannak győződve a saját igazukról, mert hogy ők voltak már ott (néhány napra?). Viszont azt is hamar meg kellett értenem, hogy néha nincs értelme ezeket a vitákat lefolytatni, úgysem fognak feltétlenül megérteni. Számomra elég volt rájönni, hogy miért zavar, ha ilyen dolgokat mondanak, és kritikusan szemlélni a saját kultúrámat, mi az igazság abban, amit mások állítanak, és mi az, ami egyáltalán nincs így. Mert ahhoz, hogy fogadni tudjam ezeket a beszólásokat, tisztába kell tennem magamban a dolgokat.

Mindenesetre a külföldön élés sok mindent megtanított Magyarországról is és sok mindent megtanultam jobban értékelni, mint korábban. Emiatt mindenkinek javasolnám hogy menjen és ismerjen meg új helyeket, de sose abból a motivációból mert nem érzed jól magad ott ahol élsz, mert sosem ez a megoldás. Viszont ha elmész, egész biztosan olyan dolgokat fogsz tapasztalni, amit korábban nem és új perspektívákat fogsz megismerni. Azt hiszem, ez az egyik dolog, amit a legtöbbször mondanak, unásig ismételnek mindig, de talán az egyik legigazabb az összes közül. Mindenképpen az egyik dolog, amiért leginkább hálás vagyok az ittlétem során.

A bejegyzés írója, Fábián Flóra az Európai Szolidaritási Testület önkéntesek Olaszországban.

Az eredeti blogbejegyzés itt található: https://florealise.tumblr.com/