Barcelonában bérchulera lettem

2016. június 29. 13:24 - Mokos Béla

Takács Panka írása

Ma rendezgettem az elkövetkezendő utazásaim repjegyeit és hirtelen felvillant egy nagy 30-as szám. Kereken 30 nap múlva már az otthoni ágyamban hajtom álomra a fejem. Napról napra egyre furább az érzés, hogy lassan vége ennek a 9 hónapos álomnak. Annyi minden történt velem, annyi új embert ismertem meg, jót is rosszat is… És annyi helyre eljutottam. És bizony én is sokat formálódtam, tanultam. Ha egy tanácsot adhatnék az emberiségnek, azt mondanám: Fogj egy nagy hátizsákot, pakolj bele annyi ruhát, amennyi szükséges (úgyis többet fogsz beletenni, mint amennyire szükséged van) és menj el önkéntesnek egy távoli országba! Egész biztosan megváltozik az életed. EU-s állampolgárként az EVS (European Voluntary Service) az egyik lehető legjobb, legszervezettebb lehetőség, és ezt a tapasztalatom mondatja velem. Habár még a legelején akartam erről egy egész bejegyzést írni, még a mai napig sem született meg ez a fejtágítás, de ami késik, nem múlik ;)

Akkor most hadd meséljek Barcelonáról is egy kicsit! Ez a hét tele volt jó emberekkel, csodálatos helyekkel és ezernyi, sőt milliónyi boldog pillanattal. Ez az út már nagyon régóta tervben volt. Anyukám kedvenc városáról van szó, sokat mesélt róla és mindig ott motoszkált a fejemben, hogy egyszer el kell oda mennem, de annak aztán tényleg nagyon jónak, különlegesnek kell lennie. Éppen ezért nagyon féltem ettől az úttól. Borzalmasan magasak voltak az elvárásaim és megtanultam az elmúlt évek során, hogy az sosem jó. Pláne egy utazás alkalmával. Ezért nem szeretem pontosan megtervezni az utazásaimat sem, mert sokkal kellemesebb úgy megélni az új élményeket, hogy random érkeznek az életedbe, mintha megtervezed őket, elvárásokkal tele odamész, megnézed, megcsinálod, aztán a végén nem is olyan, mint ahogy azt otthon a szobádban elképzelted. Hát persze, hogy nem! Nem is kell, hogy pont olyan legyen, de ezt az emberek nagy többsége csalódásként éli meg. Szóval amikor Spanyolországba költöztem 3 biztos úti célom volt: Marokkó, Portugália, Barcelona. Marokkó valahogy teljesen random jött. Az első trainingen beszéltünk róla páran, 1-1.5 hónap múlva elkezdtük tervezgetni és karácsony után máris a hajón ültünk Afrika irányába. Portugáliát már tudatosabban kezdtem el szervezni, de ott is véletlenül jött úgy ki, hogy Elisával egy időben terveztük majdnem ugyanazt. Szóval valahogy mindig pont jól alakult. Végül is a repjegyeket Barcelonába véletlenül találtam. Épp nézegettem néhány várost, hogy hova vannak olcsó járatok és találtam két nagyon olcsó jegyet oda-vissza. Megnéztem a naptáram, semmi dolgom nem volt abban az egy hétben, úgyhogy gyorsan meg is vettem a jegyeket. Aztán hónapokig nem foglalkoztam az úttal. Életemben most először ugyanis teljesen egyedül utaztam valahova. Oké, hogy már sokszor mentem valahova egyedül, de vagy valakihez mentem, vagy útközben találkoztam valakivel, szóval egy napnál többet sosem töltöttem egyedül egy út során. Most pedig hirtelen egy hét egyedül. Egyrészt nem akartam ezen rágódni, másrészt tartottam is a dologtól. Bíztam magamban és bíztam a Couchsurfingben. Úgy voltam vele, hogy a városnézés részét nem bánom egyedül sem, legalább azt csinálok, amit akarok, de azért egy esti sörözésre jó lenne legalább egy valaki. Szóval húztam az időt az utolsó pillanatig és kb. másfél héttel az utazás előtt elkezdtem szállást keresni. Először az EVS vonalon indultam el és megkérdeztem néhány ottani önkéntest, akik közül egy lány azonnal felajánlotta, hogy az első két éjszakámat náluk tölthetem. Éljen, még maradt 5! Innentől kezdve belevetettem magam a Couchsurfinges szálláskeresésbe. Most először nagyon figyelmesen választottam ki, kinek írok. Átbogarásztam a profilok legapróbb részleteit is, referenciákat, az otthonuk leírását, stílusokat, életfelfogásokat és csak olyanoknak írtam, akiket megbízhatónak éreztem és nem csak arra használják a CS-et, hogy csajozzanak. Habár szerintem nagyon jó üzeneteket írtam mindenkinek (értsd személyre szólót, de mégis magamat bemutatót), sajnos egy ideig csak elutasító választ kaptam. Vagy semmit… Aztán valaki felajánlotta, hogy elszállásolni bár nem tud, de szívesen találkozna velem. Ez jól esett, mert legalább már egy emberrel meg tudom inni azt a bizonyos sört, akit amúgy szimpatikusnak is találtam :) Aztán egy másvalaki elfogadta a felkérésem, hogy 3 éjszakát nála tölthessek. Ekkor már nagyon boldog voltam, mert ha mást nem is találok, az utolsó két éjszakámat egy hostelben is eltöltöm. Barcelona az eddigi Couchsurfing-es élményeimet abszolút felülmúlta, elképesztő magasra tette a lécet és a CS-be vetett hitem is visszaadta. Történt ugyanis, hogy egyből az első napomon elmentem egy CS-es ingyenes körsétára, ahova odaszerveztem a marokkói szállásadómat is, akiről kiderült időközben, hogy szintén Barcelonában van és megismerkedtem néhány fantasztikus emberkével. A gótikus negyedben tartott séta is érdekes volt, de aztán úgy döntöttünk, beülünk egy bambira valahova, aztán ott kitaláltuk, hogy felmegyünk a Parc Güellhez, hogy ott nézzük meg a naplementét. Közben megnéztük a Sagrada Familiát és vettünk 1-2 sörikét a naplementéhez. Annyit nevettünk, annyit hülyültünk, annyira jól éreztem magam! Elképesztően jó csapat jött össze és igen színes, már ami a nemzetiségeket illeti. Volt egy kanadai, egy francia, egy lengyel, egy indiai-kanadai, egy kínai-amerikai, egy marokkói, egy szlovák és egy magyar. Útközben összeszedtünk egy szíriai lányt is. Sajnos nekem aznap este 11-kor el kellett indulnom haza, mert elég messze volt a szállásom, de a többiek hajnalig együtt maradtak. Mentek a számcserék, couchsurfing üzenetek és onnantól kezdve mikor kivel, de együtt mozogtunk. Ezalatt az egyedül utazás alatt annyira nem voltam egyedül szinte soha, hogy néha már csak arra vágytam, hogy magam mehessek ide-oda :)

Sagrada Familia-s móka

Ez a kis piros már sok helyre elvitt. Park Güell.

Sajnos a pénzügyi kalandom miatt nem tudtam végül elmenni Andorrába, de minden jel arra mutatott, hogy ne menjek, úgyhogy hallgattam rájuk és maradtam Barcelonában, ahol a hetem nagyon kényelmesen és nagyon kellemesen telt. A CS hostom minden nap reggelivel várt és minden este együtt vacsoráztunk, amit hajnali 2-3-ig tartó beszélgetések követtek. Tippeket adott, hova és hogyan menjek, szinte nem is hagyta, hogy kaját vegyek, vagy elmosogassak, hiszen “én vagyok a vendég”. Pedig ő tett nekem óriási szívességet. És még azt is megengedte, hogy plusz egy éjszakát nála töltsek. Így boldogan ajánlottam fel, hogy az utolsó vacsorát én főzzem, ami kérem szépen a híres neves paprikás krumpli volt. Nem mondom, hogy nehéz dolgom volt vele, de a hostomnak annyira ízlett, hogy majdnem főzetett velem még egy adagot :D Közben a négy elnökjelölt vitáját hallgattuk a tv-ben (mert ezen a hétvégén újra választások lesznek, mivel december óta nem sikerült kormányt alakítaniuk…) és végre jobban beleláttam a spanyol politikába is. Alapvetően érdekel a politika, némileg szakmai ártalom is, vagy mi, de mivel nincs tv-nk, a neten pedig automatikus a magyar híreket olvasom elsősorban, kicsit lemaradtam ezzel a dologgal, de a hostom elég jól felvázolta nekem a helyzetet, úgyhogy bepótoltam a lemaradásom :)

Például elvitt engem egy castellers bemutatóra is. Van ott egy olyan szokás, hogy emberi tornyokat építenek és versengenek, melyik magasabb. Amikor először hallottam róla, úgy voltam vele, hogy hát oké, biztos jó, de ebben nem értem, mi lehet olyan érdekes. Nem sűrűn vannak ilyen bemutatók, úgyhogy nagy szerencsém volt, hogy az egyik csapatnak a 45. évfordulóját ünnepelték és néhány barcelonai téren “építkeztek”. Annyira lenyűgöző volt az egész, hogy 2.5 órán keresztül szájtátva néztem őket, ahogy egyre többen, egyre magasabbra jutnak. Ez nem egy egyszerű felmászok a válladra és hű de menők vagyunk dolog, hanem kőkemény fizikai teljesítmény, tervezés, óriási csapatmunka. Pontosan ki van találva, kinek hol kell állnia, hol kell megfognia a másikat, hogy megtartsa. Az alapja az úgy nevezett piña (azaz ananász, mert olyan rétegesen állnak, mint az ananász borítása) és erre építkezik a torony, ahol az első néhány emeletnek elképesztő munkát kell végeznie. Szerintem nekik van a legnehezebb dolguk, mert minden alkalommal őket láttam majd’ összeomlani. A torony ahogy nő, egyre kisebb és könnyebb emberek kerülnek felülre és a tetejére mindig egy 5 év körüli kisgyerek mászik fel, felnyújtja a karját és akkor bonthatják le a tornyot, megint csak egyesével, és akkor érvényes a torony, ha le is épül összeomlás nélkül. Óriási csapatmunka. Néhány méterről nézve még az arcukon is láttam az elképesztő koncentrációt. A sok-sok torony közül végül csak egy omlott össze, de nem sérült meg senkit. Ki van ez találva :)

Ezek az emberek annyira feltöltöttek, Barcelona annyira elvarázsolt, hogy haza sem akartam jönni. Imádtam, hogy mindenkinek volt egy története és azokból inspirálódhattam. A legtöbben nagy utazók, például többen is éppen több hónapos körutazásukat csinálják és mivel ez egy óriási álmom nekem is, nagy motivációt jelent ilyen utazókkal beszélgetni. Emellett nagyon jó volt az a szabadságérzés, amit az adott, hogy nem voltak terveim. Azzal és azt csináltam, amit akartam. Nem mondta meg egy utazási iroda, vagy útikönyv sem, hogy mit csináljak. Éppen ezért végtelenül dühített, amit egyes turisták műveltek szervezett utazási keretek között. Csak azért, hogy egy szelfit csináljanak 1-1 látványossággal a háttérben, bármire képesek, de az távol áll tőlük, hogy tiszteletben tartsák a többi embert, a szabályokat (amik nem véletlenül lettek kitalálva) vagy, hogy egyáltalán érdekelje őket egy kicsit is az adott hely vagy látványosság története. Rád állok, ellöklek, hangosan beszélem meg a tegnapi húsleves receptjét egy templomban, eldobom a kólás üveget, kattan a fényképezőgép, megvan a szelfi, elcsörtetek. Valamiért csoportosan elmegy az emberek esze és birkamódra kapcsol.Szóval Barcelona nagyon sokat adott. Magasak voltak az elvárásaim, de BCN még annál is többet nyújtott, mint amit el tudtam volna képzelni. Sokat beszélgettem spanyolul is és az is jól esett, hogy értettem az embereket és nem idegesítem magam emiatt. Ja igen, az utolsó egy hónapomra jutottam el oda, hogy úgy igazán tényleg zavarjon az andalúzok beszédstílusa. Talán már említettem, de ha nem, akkor most mondom, hogy NAGYON NEHÉZ ITT! Legalábbis spanyolul tanulni. Spanyolország ezen régiójában, az ‘sz’-ket csak hírből ismerik, elharapják a szavak végét, gyorsabban beszélnek, mint akárhol máshol és van egy rakás kifejezésük, amit még az országban sem ért senki, csak az andalúzok. Nem egy ember mondta már, aki spanyol anyanyelvű, de nem andalúz, hogy még neki is nehéz néha megérteni, amit mondanak. Akkor képzeljük el a kis magyar Pankácskát, mennyi küzdelemmel jár, hogy a legalapvetőbb dolgokat megértse… Ez lehet, hogy írásban nem jön át, pláne annak, aki nem beszél spanyolul, de itt egy példa. Ha azt akarom mondani, hogy “Nem ettünk halat”, az spanyolul így hangzik: “No hemos comido pescado” Ezzel szemben az andalúzok szájából valami ilyesmit hallasz: “No hemo comio pekao”.Vagy a kedvencem, ha elköszönsz, minden rendes spanyol azt mondaná: “Hasta luego”. Itt ennyit hallasz: “talugo”, jó esetben “taluego”. Szóval eddig küzdöttem az elemekkel, vagyis az andalúz dialektus rövidített, elharapott, eszetlen, vagy inkább esztelen, borzalmasan elhadart mivolta ellen, most már inkább csak néha rászólok az emberekre, hogy nem értem őket, vagy ha 100x is vissza kell kérdeznem, akkor 100x kérdezek vissza, hogy miről beszélnek. Szerencsére viszonylag türelmesek és nagyon biztatóak, de volt már rá példa, hogy láttam egy nő arcán, hogy teljesen hülyének néz, mert nem értem, amit elhadart nekem 3x. Szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy amúgy ő hány nyelven beszél, mert nekem ez már harmadik… Arra is volt már példa, hogy azon szórakoztak jót, hogy nem értettem pontosan egy szóviccet. Megkérdeztem az ifjúsági cserén a konyhában, hogy miben tudok segíteni, amikor az egyik lány mondta, hogy keressem meg az ikszipszilont. Nem értettem a szót, visszakérdeztem, megint elmondta és elkezdett valamit magyarázni róla, hogy nagyon fontos, keressem meg, talán az egyik lánynál van, aki fent van a szobájában. Felmentem a lányért, hogy jöjjön, mert valamit keresnek, ami nála lehet, de nem értem, mit. Amikor lejött, kiderült, hogy a “banán magozót” keresték. Mármint, tök poén, ha ezt egy kisgyerekkel eljátszod, aki nem tudja, hogy ilyen nem is létezik és elkezdi keresni, de nem poén egy külföldivel, aki épp csak most tanulja a nyelvet és nem azért nem érti a poént, mert hülye. Mióta itt vagyok, mindig azt hallom, “ha minket megértesz, akkor minden spanyolt meg fogsz érteni”. Ez részben igaznak bizonyult. Éppen ezért marhára zavar, amikor utazok, értem az embereket, rájövök, hogy te jó ég, én tudok spanyolul kommunikálni, aztán visszajövök Andalúziába és még a beszélgetések 70%-át is csak nagyjából szedem össze (a maradék 30%-ban amúgy biztos vagyok, hogy nem is szavakat mondanak, csak hangokat adnak ki) és emiatt olyan frusztrált vagyok, hogy még amit tudok, sem tudom rendesen elmondani, mert én is gyorsabban akarok beszélni, de persze nem tudok és emiatt felidegesítem magam akarva akaratlanul. Szóval igazságtalan az élet, mert itt vagyok Spanyolország egyik legszebb, ha nem a legszebb régiójában, de csak részben értem az embereket, ezért sokkal nehezebb a spanyolt elsajátítanom. Valamit valamiért.Aztán itt vannak ezek a személyes kapcsolatok is. Az utóbbi időben állt bennem össze az a kép, amit eddig nem értettem. Habár itt délen mindenki nagyon kedves, mosolygós és 5 perc beszélgetés után úgy érzed, mintha ezer éve ismernétek egymást, hosszú távon (legalábbis az én tapasztalatom alapján) kiderül, hogy ez csak a látszat. Hosszú távon nem érzem, hogy megbízhatok a másikban, sokat pletykálnak és a mentorom elmondása alapján is az a normális, hogy ha nem kedvelsz valakit, akkor is a szemében kedves vagy vele, majd ha elment, kibeszélheted mással. Ez nekem nagyon fura. Nem szeretem ezeket a hazugságokon alapuló kapcsolatokat. Az elmúlt 25 évem alatt nem találkoztam annyi megcsalással, mint itt 9 hónap alatt. Ne értsetek félre, nem azt mondom, hogy itt mindenki ilyen, de nagyon sok ilyet látok és a beszélgetések is ezt erősítik meg, amiket helyiekkel folytattam. Szóval itt sem minden fenékig tejfel. Minden országnak, kultúrának megvannak a maga sajátos kis dolgai, de ennek ellenére, ha egy mérlegen felsorakoztatnám a negatív és pozitív dolgokat, a pozitív irányba húzna le a mérleg nyelve. És remélem, egyszer megismerkedek egy olyan andalúzzal, aki megváltoztatja a véleményem :)Azért mondok egy kis viccest itt a végére :) Ahol az ifjúsági cseréket szoktuk tartani, és most a családokkal voltunk két napot a hegyekben, Bérchules-ben van egy szokás, hogy aki elkezd náluk dolgozni, azaz a csapat tagjává válik, azt mondhatni felavatják, pontosabban megkeresztelik. Most, hogy ott voltunk, miután elmentek a családok aludni, a csapat (ott dolgozók, segítők, szervezők) ott maradt még sörözni, beszélgetni, ahol én balga, elejtettem, hogy most vagyok itt utoljára. A hely tulaja azonnal el is mondta, hogy érezzem magam itthon és itt mindig szeretettel várnak, ha bármikor visszajövök, aztán kicsivel később mondtam, hogy akkor én megyek is aludni, mert még zuhanyoznom is kell. Ekkor aztán felpattantak, elkaptak…a cipőmet és a mellényemet még levehettem…és beledobtak a medencébe. Megkereszteltek :D Másnap mikor elköszöntem tőlük, mindenki elmondta, hogy öröm volt velem együtt dolgozni és tényleg bármikor visszajövök, itt tárt karokkal várnak. Elvégre akkor éjszaka egy bérchulesi lánnyá kereszteltek. Azaz bérchulera lettem :)

Forrás:http://panka91.tumblr.com/

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.