A napokban ért véget egy éves EVS önkéntességem Lengyelországban. Tavaly döntöttem úgy, hogy kipróbálom magam egy másik országban, de mégsem egy túl távoli és extrém helyen, hiszen Lengyelország a középkorban egy nagy közös királyságot alkotott Magyarországgal, tehát egy magyar mindig otthon érzi magát lengyel fivéreinknél, ezt meg merem kockáztatni. Tehát a lényeg az, hogy a végzettségemnek megfelelő projektet kerestem, így kerültem Malborkba egy barátságos általános iskolába, ahol a testnevelés és angol órákon segítettem a tanároknak, legjobb tudásom szerint.
Az egész projekt eseményeit és folyamatát is hasznos lenne megosztani az olvasóval, ám inkább megpróbálom kiragadni a lényeges momentumokat, azok számára, akik vacilálnak vagy már majdnem egy kiutazás előtt állnak stb.
Az egész év olyan volt, mint amilyennek lennie kell. Kétszer is voltunk nemzetközi tréningen, ahol sokrétű és izgalmas feladatokon keresztül ismertük meg egymást és sajátítottunk el közösségépítő játékokat. Mint minden önkéntes én is tapasztaltam jót és rosszat, elkövettem hibákat és voltak kiváló húzásaim is, talán a program végére jobban látja magát az ember kívülről.
Most pedig megragadnám az alkalmat, hogy elmondjam miért érdemes EVS programra jelentkezni és kinek, kiknek ajánlom ezt a tevékenységet.
Talán ami a legfontosabb, el kell dönteni, milyen céllal jelentkezünk. Mit szeretnénk elérni és miért akarjuk elérni. Erre a kérdésre nem mindenki tud válaszolni. Kiválasztani az országot, utánanézni mégis mennyibe fáj ott a mindennapi élet. Döbbenet, hogy sok olyan önkéntes van, aki kimegy - nem ugranak a helyiek a nyakába egyből( vagy később sem) és hát ezért hazajön,aztán csak a rosszat írja le és mondja el a környezetének. Rosszul teszi.
Az EVS a sokat szidott Europai Unió egyik legnagyszerűbb lehetősége, népszerűsége és értéke mégsem olyan hazánkban, mint amilyennek lennie kéne. Nyilván, vannak szerencsétlen szituk, de ezzel foglalkozni nem túl célszerű. A pozitívumokra ildomos fókuszálni. Az a fiatal, aki meg akarja méretni magát, tágítani szeretné a világképét ( ami napjainkban ebben a végtelenül manipulált médiával van súlyosan mérgezve) és új: hús-vérismeretekkel a zsebében szeretne hazajönni, annak vállalnia kell ezeket a nehézségeket, amik bizony szembe fognak jönni vele, kikerülni őket nem lehet.
Van lehetőség rövid, középhosszú és egy teljes évre is menni, ez is rendkívül fontos, hogy ezt mérlegelje az ember. A végső konklúzió az, hogy milyen következtetéseket von majd le ebből, jót vagy rosszat-ugyanakkor az értékes dolgok sosincsenek ingyen, azt gondolom.
Egy szó mint száz, nincs még egy olyan lehetőség, hogy az ember elmegy gyakorlatilag bárhova, a szállását fizetik, az étkezésére is kap elegendő pénzt és még tanulhat is( ha akar-mert az önkéntes nem rabszolga, semmire sem kényszeríthető, a kezében van a lehetőség mit kezd az idejével), nettó jó biznisz, ha reálisan nézzük. Ellentmondásos is, mert bizony kellő elszántság és céltudat nélkül valóban időpocsékolás is lehet, lesz ( már akinek) Hangsúlyozom: az önkéntes nagyon sok feladatot kaphat és rajta áll, mennyit teljesít belőle. Nem fognak feláldozni a főtéren ha nem csinálod meg, de ha hazamész, jöhet a depresszió hogy milyen gyenge volt minden. Van, ahol zaklatni kell a vezetőséget, van ahol minden adott, változó, de ez rendkívül fontos eleme az önkéntességnek, hogy a jelentkezőnek kell proaktívnak lennie, az ő dolga, hogy beillessze magát a nagy képbe, ebben senki sem tud és fog segíteni. Ennek a minősége határozza meg a program sikerességét, vagy kudarcát. Rossz a koordinátor, nem segít stb, benne van a levesben, de minden követ meg kell mozgatni, hogy ezen változtasson.
Elismerem, mindenki más és más, de ha egy önkéntes úgy jön vissza, hogy azt mondja, hát nem döglöttem bele a munkába, senkit nem érdekelt mit csinálok, jókat buliztam és megismertem új embereket-az nem teljesítmény. Ezzel nem lesz beljebb. Pálcát törni nem szeretnék, de én ezt így látom. A saját elvárásoknak kell megfelelni. Nem szeretnék túl sokat okoskodni, pedig büszke vagyok arra, hogy a saját környezetemet és a folyamatokat már jobban átlátom az EVS miatt. Sokkal több kérdésemre tudom a választ. Az új emberek miatt, a történetek miatt, amiket hallottam, amiket átéltem, és amik még mindig folyamatban vannak, vagy örökké tartanak.
Végezetül megosztom az olvasóval a saját történetemet, hogy valami konkrétummal is szolgáljak. Az egész malborki élethez hozzátartozik, hogy mindannyiunknak volt egy közös mentora, aki minden hónapba elvitt minket kirándulni, közös ebédre, sütögetni, múzeumba stb. Ha ő nincs, minden más lett volna, gyakorlatilag mindenki anyukája volt. Ami engem illet én szakmailag akartam fejlődni, a tanítás mindig is kedves volt számomra, a gyerekekkel való foglalkozás abszolút közel áll hozzám. Ezzel párhuzamosan viszont a fejembe vettem, hogy a lengyelt, mint idegen nyelvet elsajátítom és egy év után úgy jövök majd haza, hogy kényelmesen tudjak egy lengyellel beszélgetni. Abban a balga tévedésben éltem, hogy ha mindenki lengyelül beszél hozzám és szépen járok az órákra, minden majd jön magától, egész nap azt hallod belejössz, rádragad. Hát ez nem igazán jött össze, a kezdeti lelkesedés hamar frusztráltsággá alakult, 4-5 hónap után sem léptem előre semmit, a kérdésekre bólogattam, hogy hamarabb kikerüljek belőlük, nem volt jó, nem ízlett. Szerencsémre a koordinátorom ezt jól látta és január végén leült velem beszélgetni. A felénél jártunk akkor. Kristóf, klassz srác vagy, de hadd legyek őszinte: nem fejlődsz. Hol vannak a nagy célkitűzéseid? Mi lenne, ha belehúznál. Ezen erősen elgondolkoztam, tudtam, hogy igaza van de fogalmam sem volt, mégis mi lenne a megoldás. Bár az erős kritika valamiért eddig ismeretlen erőket mozgatott meg bennem. Lehetőséget kaptam( eddig is megvolt de nem éltem vele), hogy beüljek még plusz órákra, amik elindítottak bennem valamit, de az áttörés még mindig váratott magára.
Aztán február közepén, már nem is tudom hogyan és hol, de találtam lengyel hanganyagokat, történeteket egy oldalon. Podcasteket kezdtem hallgatni, megtetszett az előadó hangja, stílusa és a kezdeti rövid hallgatások kezdtek elhúzódni, 30 percekből lettek órák, egy-két óra, majd 4-5 óra is. Különböző történeteken keresztül sok ismétléssel hallgatni, majd jegyzetelni kezdtem és a fejlődésem nagyon felgyorsult. Elkezdtem bátrabban megszólalni, az utasításokat is megértettem, hiszen a hanganyagokban visszahallottam őket, mint a puzzle kezdtem egymásra rakni a darabokat. Nem tudom meghatározni és őszintén szólva nem is érdekel, hogy most pontosan melyik szinten vagyok, a napokban több lengyel interjún is voltam, ahol mindenre lengyelül kellett válaszolni és a kiejtésemre stb nem volt panasz, nekem ez már óriási előrelépés, mégis tisztán tudom melyek azok a dolgok amiket még fejleszteni kell, az út adott. Eljutottam arra a szintre, hogy megszerettem azt a nyelvet, ami korábban csak bosszúságot okozott és amit nem tudtam megízlelni sem.
Ez az én történetem, nem kell mindenkinek megtanulni a célország nyelvét, de az én példám talán jó lehet arra, miért is jó egy ilyen program. Elnézést kérek mindenkitől, aki túl nyersnek tartja az írásomat, félreértés ne essék, nem gondolom azt, hogy én voltam az év önkéntese. Hálás vagyok a programnak, az embereknek akikkel megismerkedtem és akik egész évben elviselték a sokszor túl kritikus hozzáállásomat. Óriási öröm számomra, hogy sikerült nagyon közel kerülni a kitűzött célokhoz és megerősödve folytatom tovább az utamat. A sorsom úgy alakult, hogy kint maradok, meglátjuk, hogy tudok majd megfelelni a kihívásoknak.
Ha újra jelentkezhetnék, egy percig sem haboznék, kívánom mindenkinek, hogy éljen a lehetőséggel és sok sikert hozzá!!!
