Miután megérkeztünk Nápolyba, az állomáson búcsút vettünk azoktól, akik utaztak haza, mi pedig kis 9 fős csoportunkkal felkerekedtünk, hogy megtaláljuk a hostelünket. Az állomás épületéből kilépve azonnal tudtuk, hogy igen, ez az az Olaszország, amiről annyit hallottunk, ez a különbség Észak és Dél között, ez Nápoly, talán ez az, amire mindannyian vágy(t)unk, amikor Olaszországról beszélünk és ez a kép van előttünk… Az állomás előtt, jókedvűen, konkrétan az út közepén fociztak a fuvarra váró taxisok. A közlekedési lámpánál teljesen mindegy volt, hogy kinek volt piros, sárga, zöld. Rövid időn belül megtanultuk: egy szabály és cél van – túlélni mindent és mindenáron A hostelünk az óváros közepén volt – elég autentikus miliőben -, az állomástól 20 perc sétára, amit így első alkalommal, csomagokkal bő fél óra alatt sikerült is abszolválnunk. És rövid időn belül ez volt a második alkalom, amikor a praktikusság ellenére bántam a kis gurulós kézi poggyász használatát: a macskaköves utcákon nem a legkellemesebb útitárs (Nolában is a 15 perces útból 10 perc ilyen körülmények között zajlott) és sajnáltam is szegényt. Mentségére szóljon, hogy állta rendületlenül a strapát, és a fokozott igénybevétel ellenére semmi baja sem lett! Úgyhogy anyu innen is üzenem, hogy ez egy jó vétel volt. A hostelben mindenki nagyon kedves és segítőkész volt, bár mire mindent elintéztünk beletelt több, mint fél órába. Végül mi fiúk kerültünk 4en egy szobába, Beatriz és Silvia pedig külön. 15 eurót fizettünk egy éjszakára, ami teljesen rendben volt. Volt saját fürdőnk, illetve a reggeli tényleg bőséges volt: kenyér, keksz, kalács, tea, kávé, lekvár, margarin, sajt. Nem csak egy kávé meg croissant, ahogy több helyen írták. Az egyedüli negatívum az volt, hogy a szoba elég hideg volt és nem, hogy egy szekrény, még egy fogas, semmi sem volt az ágyakon kívül. Természetesen mondták, hogy ha van valamilyen értéktárgyunk, azt leadhatjuk a recepción. Miután letudtunk mindent, nekivágtunk a nagy kalandnak vagyis annak első állomásának: irány Pompei! Krystyna és Kinga is csatlakozott hozzánk, meg Filipe, a portugál srác, akivel együtt voltunk már az első tréningen is. Nápolyból Pompei vonattal kb. 45 perccel közelíthető meg. Eléggé heringjárat volt, de szerencsére a végére elfogytak az emberek, így Pompei bejáratánál sem kellett sokat várnunk. A bejárat után nem sokkal, kb 5 perc után galibába is keveredtünk. A lefelé vezető lépcsőről nem tudtuk, hogy kijárat és mi sétáltunk pár lépcsőfokot, illetve fotózgattunk.
Aztán amikor láttuk, hogy nincs semmi érdekes visszafordultunk. Erre megjelent egy nagydarab felbőszült jegyszedő, aki torkaszakadtából nekiállt üvölteni, hogy ez nem bejárat, mutassuk a jegyünket és azonnal forduljunk vissza, ne merészeljünk továbbmenni. Egy-két pillanatig elhittem, hogy mi most tényleg itt maradtunk és nincs menekvés. Nem igazán fogta fel és akarta megérteni, hogy csak az előbb kezdtük a túránkat és nem tudtuk, hogy ez kijárat. Már nem tudom, hogy hogyan menekültünk meg, de időközben belekötött több másik, idősebb turistába is, meg egy nagyobb csoport, pont akkor távozott, szal én szépen felsétáltam a lépcsőn és pont. Pompeiről annyit, hogy tényleg egy hatalmas nagy labirintus és nagyon egyszerű totálisan belekeveredni és eltévedni benne. Ami számomra a leglenyűgözőbb volt, az a Vezúv látványa: Pompei bármelyik részén álltam, ott magasodott előttem a vulkán és elképzeltem, ahogy anno képes volt elpusztítani ezt az egész (és több másik) várost nagyon rövid idő alatt. Azért is felfoghatatlan ez a hatalmas mértékű rombolás, mert a távolság azért elég jelentős. És mégis… A további csodálkozást kiváltó dolgok azok a falfestmények és mozaikok voltak, amik így közel 2000 év után is minden restauráció nélkül eredeti szépségükben megmaradtak.
Kíváncsian vártam a nagy színházat, ami picit csalódás volt: különösen, hogy egy mesterséges piramis volt a közepén… Viszont arra pont jó volt, hogy nekidőlve megpihenjünk, beszélgessünk és falatozzunk egy picit.
Gondoltuk… Pár perc elteltével egy, a korábbi pasihoz hasonlóan felbőszült nő kezdett el velünk ordítani, hogy „SORRY GUYS THIS IS NOT A PICNIC AREA!!!”
Szal továbbálltunk és arra a következtetésre jutottunk, hogy valami lehet ebben a pompei-i levegőben, mert az itt dolgozó emberek különösen idegesek. Rövid időn belül találkoztunk a harmadik személlyel is, aki éppen zárta be az egyik „házat” és a már megismert vehemenciával igyekezett kitessékelni a látogatókat. Amúgy ezt nem nagyon értettem, hogy bizonyos épületeket miért zártak be már 4 óra előtt. Amúgy sajna elég sok rész épp felújítás alatt volt vagy csak szimplán el volt zárva a látogatók elől. Különös érzés volt látni még azt a vitrint is, ahol olyan testek voltak, amelyeket eredeti helyzetükben találtak meg az adott helyen.
Láttunk még német régészeket, akik épp nekikezdtek valami új ásatásnak, illetve restaurátorokat is, akik egy mozaikos kis csatornát rakosgatttak – ekkor egy picit elgondolkodtam, hogy akkor vajon mégis mennyi az eredeti abból, amit látunk. Délután 5 körül fejeztük be Pompeit. Egy 4-5 órát alsóhangon mindenképp érdemes rászánni. Elég fárasztó, de megéri. És szerintem előtte készülni is. Sajnos nekem nem volt időm rá, de mindenképp utána fogok olvasni, mert így, hogy láttam élőben, még jobban érdekel, hogy mi is történt valójában. Hét körül, hulla fáradtan érkeztünk vissza a hostelba.
A tréning előtt többen is azt gondoltuk, hogy Nápolyra 1-2 nap bőven elég. Hát nem… nagyon nem: sokkal nagyobb, izgalmasabb és érdekesebb, mint amire számítottunk. Így biztos, hogy az EVS után mindenképp visszatérek majd. Azért is, mert sajnos a Vezúvra nem sikerült feljutnunk most Amúgy ha időben, nyitáskor elkezdi az ember a napot, akkor Pompei és Vezúv belefér egy napba. Ahogy írtam Capri számomra nem volt annyira lélegzetelállító, mint ahogy Beatriz beharangozta. Többen mondták, hogy Ischia kevésbé felkapott, ugyanakkor sokkal szebb. Ha egy napja van az embernek, talán érdemesebb azt választani. Amiben viszont nagyon egyetértettünk Beatriz-zel: hálásak lehetünk, hogy Silviával tudtuk tölteni ezt a 3 napot, mert ennyit egy huzamban már rég nevettünk Remélem hamarosan újra találkozunk!
Az utazásról készült galériát itt találjátok: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.1161692197177233.1073741839.100000093927788&type=1&l=1376445033
Forrás: https://azolaszmelo.wordpress.com/2016/04/07/this-is-not-italy/
