A második hónapot töltöm két másik önkéntes társaságában a norvégiai Sveióban, ahova a tavasz még nem érkezett meg (csak a hó), viszont mi elkezdtük a munkát. Heti öt napot dolgozunk, azonban a munkanapjainkat megoszthattuk két munkahely között, így én négy napot vagyok a helyi iskolában, míg egyet az önkéntes központban.

Opciók

A program általános leírásából már tudtuk milyen munkalehetőségek lesznek a faluban, azonban az újdonság volt, hogy mi választhattuk meg hogy melyik a legtesthezállóbb közülük és azt végezhetjük (legalább 3 hónapig). Akár egyet is nyomathatunk végig 10 hónapon keresztül, de úgy voltam vele hogy önkéntesek vagyunk és kóstoljunk bele több mindenbe. Legalábbis marketing szövegnek ez bőven jó, a realitásról pedig majd később. Az általam nem választott munkahelyek között szerepel az ovi, a fogyatékosokkal foglalkozó központ (ez nem volt opció tavaszra, mert tele vannak emberrel), az öregek otthon és a golfklub.

Tanárként adott volt, hogy az iskolát beválasztom első helyre, mivel érdekelt a helyszín, illetve kíváncsi voltam a híres skandináv modellre is. Érdekesebb ezt átélni, mint a statisztikai adatokat tanulmányozni, vagy olvasni róla hogy itt minden mennyire jól működik. Mint tudjuk a jóból is megárt a sok, és aki tanárként dolgozott már, az lehet hogy azért másra is vágyna egy önkéntes kiküldetés során. Az önkéntes központ péntekenként menekültekkel foglalkozik és tart nekik foglalkozásokat, amellyel közelebb hozza őket a norvég kultúrához és a nyelvhez is. Kihagyhatatlan lehetőségként tűnt mivel érdekel az ilyesmi és bele is egyeztek hogy ezen a napon besegítsek nekik.

Tíz év általános iskola

Szerencsére nem fogtak vissza senkit két évre, itt az első tíz osztályt végzik el egy helyen, majd mennek a hároméves középiskolába. Az általános suli is két részre van osztva, így 1-7. osztályig egy külön épületben vannak, majd az utolsó három osztályt már máshol kezdik. Az iskola vezetése ragaszkodott hozzá, hogy a 8. osztályt követve ismerjük meg a norvég oktatási kultúrát, így a „felső tagozat” legfiatalabb korosztályán keresztül néztük meg a rendszert. Ez egyébként nem tűnik rossz opciónak, mivel a 13-14 éves norvég diáktól elvárható hogy kommunikál angolul, míg tőlünk nem, hogy egy hónap elteltével tudunk nekik segíteni anyanyelvükön.

Az oktatási rendszer első meglepő részlete a tantárgyak felosztása volt. Nincs mindennapos testnevelés, mégis mozognak a gyerekek, míg itt is helyet kap az otthon sokat szidott hit ér erkölcstanhoz roppant mód hasonló vallás és kultúra óra. A tornatermet csak heti két alkalommal látogatják meg a gyerekek és abból is az egyik csak választható tantárgy. Ez azt jelenti, hogy valaki 45 percet tölt csak ott és lehet hogy azt is tánccal és nem a nagyon izgalmasnak tűnő gimnasztikával vagy talajgyakorlatokkal. Egyébként a szabadidő eltöltésére leginkább sportolási lehetőségek vannak kínálva a norvég vidéken, így este lehet hogy visszatérnek egy edzésre vagy esetleg valamelyik sportklub tagjai. A fiúk a szórásból úgyse maradnak ki, mivel a legtöbben 1-2 évet eltöltenek a katonaság kötelékében is, így pedig nem is terhelik túl az iskolát ezzel. Egyébként az egész rendszerre igaz, hogy nagyobb szabadságot kapnak a gyerekek, így ők döntik el hogy mennyire vesznek részt egy órán, illetve hogy a válaszható tantárgyak esetén mit szeretnének csinálni: testmozgás helyett van színjátszó kör és gyakorlati tanulmány (favágás, barkácsolás és minden ami egy tipikus norvégnak szükséges) is. A tanárok se szorítják nagyon keretek közé a diákokat, így ha valaki nem ír órán, akkor az nem ír. Szóban sincs megjegyezve, nem hogy érdemjegyben vagy extra házi feladatban. A rendszer szerint minden diák el tudja dönteni, hogy neki mennyire fontos a tanulás és ha nem tanul, akkor magára vessen. Puff. Ez persze szülhet vicces helyzeteket, így matek órán a feladatmegoldásnál néha az osztály egyharmada másolja a megoldásokat a feladatgyűjtemény hátuljából és tekinti ezt teljesen normális tevékenységnek. A tanár is azokhoz megy oda, akik segítséget kérnek, így tulajdonképpen ez a rövidítés akceptálva van. Talán csak engem zavart ez a teremben :)

De mi is az én feladatom? Ketten vagyunk önkéntesek az iskolában és mindketten kaptunk egy-egy osztályt, amit követnünk kell. Ez elég bután hangzik, de ennyi infót kaptunk az első nap és ezt próbáljuk a tudásunkhoz mérten megoldani. Természetesen a norvég órán nem én vagyok a diákok legnagyobb segítsége és nemcsak azért van, mivel nem beszélem a nyelvet. Majdnem minden órán két felnőtt van bent: egy szaktanár és egy (pedagógiai) asszisztens. Utóbbinak kell segítenie az oktató munkáját és foglalkozni a gyengébb képességű tanulókkal. Ez egy frontális óra tekintetében annyit tesz ki, hogy az órán kétszer vagy háromszor odamegy a három gyenge tanulóhoz és megkérdezi, hogy leírt-e mindent és kész. Nem akarod tudni hogy ezért mennyi pénzt kapnak… Az adott osztályban mi utánuk következünk és jórészt a lelkesedésünkre és találékonyságunkra van bízva hogy mennyire tudjuk a diákokat segíteni. Hasonló a helyzetünk mint a gyerekeknek: ha ülnénk vagy álldogálnánk csak egész órán, akkor se szólnának semmi rosszat és konkrét feladatot is csak ritkán adnak. Egyébként a két felnőtt se állandó, mert a necces osztályban ez három fő a legtöbb órán, míg adott esetben több. Vannak ebből vicces szituációk. A második héten egy projekt feladatuk volt, ami már magában is viccesnek tűnt elsőre (és másodjára is): az egész nap (6x45 perc) ráment arra hogy összerakjanak egy powerpoint előadást és felkészüljenek belőle a másnapi 2-3 perces prezentációra. A témák se voltak a világon a legérdekesebbek, de lelkesen csinálták. Segítséget is bőven kaptak, mivel összejött olyan abszurd szituáció is, hogy a 25 gyerekre - velem együtt - öt tanár jutott, amit már „kicsit” túlzónak érez az ember. Másrészt jobban belegondolva: kell 6x45 perc felkészülés az iskolai időben a három perces előadásra? :) A legfontosabb szempont hogy élvezték a munkát és jó volt nekik kiszakadni a hétköznapok nem annyira szürkeségéből és csak pár ember fejezte be idejekorán a munkáját. Látszott, hogy páran nagyon komolyan veszik a feladatot és másnap bizonyítani akarnak, hogy ők igenis nagyon ott vannak a toppon és ami jó volt, hogy elfogadták a segítségedet és nem kezdtek önálló partizán akciókba. Ami a legfontosabb, hogy a lexikális anyag és a házi feladat is jóval kevesebb mint Magyarországon, jobban rámennek a személyiségfejlesztésre (sikerélményt gyakrabban kapnak és különböző feladatokat), a tanulás legyen élvezetesebb és senkit nem tartanak vissza egy osztályban (bár számomra ez megkérdőjelezhetően okos döntés) .

+1

Péntekente az önkéntes központba segítek be, mivel akkor van a heti bevándorló gyűlés (biztos van szebb neve is). Igazából ezt nevezhetjük menekült találkozónak is, mivel a gazdasági bevándorlók nagy ritkán tűnnek fel, míg a menekülteknek kötelező a részvétel, köszönhetően hogy norvég óraként van elkönyvelve az esemény és ezek után pénzt kapnak. Egyébként elég lelkesek és ahhoz képest hogy csak két faluból jönnek, vannak vagy 30-an a frissen érkezők. A legtöbben Szíriából jöttek, azonban számos afrikai ország (pl.: Szomália, Szudán, Eritrea) is képviselteti magát, így egy igazán interkontinentális közeg jött össze. A leggyakrabban használt nyelv a gyűlésen a norvég, azonban ha a norvégokat nem könnyű így megérteni, akkor a bevándorlókat pláne nem, akik most kezdték tanulni a nyelvet. Egyébként nagyon lelkesek és jól lehet velük dolgozni. Mi (ketten az önkéntesek közül) és a norvég önkéntesek (főleg nyugdíjasok) próbálunk velük beszélgetni és őket jobban összehozni, csapattá kovácsolni. Különböző játékokat játszunk velük, vagy éppen quizeket töltetünk ki. Egyik kedvencem az arab-norvég társasjáték, ahol a kérdések előbbi nyelven vannak írva és fel kell őket olvasni, majd norvégul kell rá válaszolni. Hát mit mondjak, kell még csiszolni az arab kiejtésemen :)

– Szóval Cristinával találkoztok a városháza előtt, de addig együtt kell menned Marta-val, vagy Julieth-el, nem tudom melyikükkel. – miután ezeket elküldte, a FACEBOOK még mindig azt jelezte, hogy “Alba épp ír…” – Délelőtt nem érek rá, de miután regisztráltatok a lakcímmel, később esetleg!

– Oké, nem gond. Jó mentor vagy! – írtam és a teljesség kedvéért tettem hozzá egy vigyorgó emoji-t.

– Haha, köszönöm! – válaszolta, és egyre jobban frusztrált, hogy nem kérdezem meg, ami Spanyolországban az első reggelen a legjobban érdekel.

– Alba.

– Kristóf.

– Hogy mondjam azt spanyolul, hogy “hány órakor indulunk”?

– “A que hora vamos?”

– Á, köszönöm. Igazából már készen vagyok. Hallom, hogy Julieth is itt járkál a szobája meg a konyha között, de nem tudtam, hogy ezt, hogy kérdezzem tőle.

– De nada! Na, megkérdezted? – küldte a két üzenetet egy három perces különbséggel. Visszatértem a szobámba, felkaptam az új ágyam széléről a telefont, és örömteljesen beszámoltam a mentoromnak a legelső spanyolul folytatott beszélgetésemről.

– Igen! Most már megtudom kérdezni, hogy hány órakor indulunk.

– Na, és hánykor?

A sikerélményt ugyan nem veheti el senki, de Albának nem tudtam mit mondani, arra, hogy pontosan mikor megyünk, egyszerűen csak azért, mert a választ egyáltalán nem értettem Julieth-től. Azért továbbra is lelkes maradtam, elbúcsúztam Albától, és nagyon kitartóan elmondta még kétszer, hogy, ha ma nem is, de hamarosan találkozunk.

A kilátás a szobámból a lakóknak járó medencére nézett. Csóró magyar egyetemistaként lottónyertesnek éreztem magam, aki mostantól napsütötte pálmafák közt éli le az életét. Az otthon vásárolt TESCO-s fürdőköpeny helyett felvettem  egy vékony kék pólót, és egy világoskék hosszú nyári nadrágot. Mire a cipőre került sor, Julieth az ajtómon kopogott.

Kilépni a délelőtti forróságba olyan jelentős élményt nyújtott, hogy a gondolataim csak az EVS lottónyerteseknek járó medencéről szóltak. Mikor és meddig van nyitva napközben? Meddig lesz használható még a lakóknak? Tényleg nem álmodom? Ezek a kérdések, legfőképpen az utolsó repkedett a fejemben, miközben az utcán egyelőre némán haladtunk. Az egyetlen mondat, amiben biztos voltam spanyolul, a “hány órakor indulunk?”, és az első napsütötte séta közben megvártam, amíg inkább Julieth kezdeményez.

“Ehhez az EVS projekthez spanyol nyelvismeret nem feltétel, csak előny” – szólt a leírás online a majadahonda-i EVS-ről márciusban, hat hónapja. Aztán még őszintébb lett a szöveg az emlékezetemben. – “Két EVS önkéntest keresünk, a nemzetközi iroda részre egy magyart, akit úgy hívnak, hogy Szerencsés Kristóf, és egy szót sem beszél, vagy ért spanyolul, még a DUOLINGO első fejezeteinek szókincsét sem. No pasa nada, a projekt elején tényleg csak angoltudás szükséges. A CV-t és a motivációs levelet várjuk Cristina Sobrino-nak címezve” – hirtelen a medencéről és az EVS-ről cikázó gondolataimat Julieth szakította félbe.

– Mucho calor, sí? – kérdezte, és azon tűnődtem, hogy vajon miről beszélhet. Annyit azért sikerült megértenem az ezután elhangzottakból, hogy az előző estéről kérdez. A pozitív hozzáállásom még mindig nem veszett el, nem pánikolok, de őszintén szólva, pár órával ezelőtt, kissé idegesen még a szótárakat bújtam. Még azt is elfelejtettem, hogy mit jelentenek az olyan bonyolult kifejezések, mint az, hogy “Hola!”,  “Buenos días, vagy noches!”

Hirtelen eszembe jutott az olasz “caldo” szó, ami forrót jelent. Így aztán biztos voltam, hogy megértettem a negyvenes évei végén járó Julieth-et, aki a másik, azonos korú kolumbiai nővel, Marta-val a lakásért felelős. Ők lesznek a lakótársaim a következő tíz hónapban. Reméltem, hogy a velem egyidős bolgár lány, aki két nappal később érkezik mellém EVS önkéntesnek, majd kisegít az ilyen helyzetekben.

– Sí, sí, mucho caldo, sí – válaszoltam, és Julieth arcára mintha egy másodperc alatt több ránc került volna. A caldo spanyolul levest jelent. Ehhez még mutogattam is, hogy milyen forró. Elmondta spanyolul újra, hogy ő mire gondolt, aztán egy ideig valószínűleg zavartan találgatta magában, hogy az időjárás helyett még miről beszélhetne.

Ha az első spanyolországi délelőtt egy tévés vetélkedő, akkor a legtöbb játékos nyelvtudás nélkül megáll a tíz eurós “mucho calor” kérdésnél. Nekem rögtön a fődíj kell.

– Mucho calor… – kezdtem neki többször is. A B terv többször is csődöt mondott, amikor kő-papír-ollóval próbáltam rávezetni és megkérdezni, hogy mi az olló, és az, hogy vágni spanyolul, mert azt akartam neki mondani, hogy “Olyan forróság van, hogy legszívesebben ollóval levágnám a nyári nadrágom felét, hogy helyette rövidnadrág legyen belőle.”

Mikor megérkeztünk, Julieth még mindig tele volt kérdésekkel. A majadahondai városháza előtti szökőkútnál állva felhagytam a magyarázattal, előszedtem a zsebemből a telefonom, és egy indokolatlan selfie-vel próbáltam csillapítani az értetlenségét, amit okoztam. Mikor Cristina megérkezett, kérésemre tolmácsként elmagyarázta a mondatom “Olyan forróság van, hogy legszívesebben ollóval levágnám a nyári nadrágom felét, hogy rövidnadrág legyen belőle.” Miután az egész városvezetés és az összes helyi lakos gratulált neki, amiért vállalta, hogy ezt nekiálljon lefordítani, Cristinával és Julieth-el regisztráltam az új spanyol lakcímem egy légkondicionált földszinti irodában. Julieth elindult vissza a lakásra, Cristinával pedig bejártuk fél Majadahondát – ami igazán nem nehéz, mert egy kis külvárosa Madridnak, a spanyol Beverly Hills, csak, hogy túlozzak.

Másfél órával később mi is visszamentünk a lakásba. Hárman a konyhában telefonszámokat cseréltünk, amikor Julieth-nek hirtelen eszébe jutott valami. Kilépett a konyhából, és mikor visszatért, kedvesen átadott egy zöld színű ollót, elégedett mosolya pedig azt sugallta, hogy teljesen komolyan vette, amit a városháza felé mondtam.

Minden EVS önkéntesnek kötelező rész tvenni négy szemináriumon. Ebből az elsőt a küldő szervezeted szervezi, míg van egy megérkező (három napos) és egy féléves összejövetel a munkahelyed országában, az én esetemben ezt Oslóban tartották meg. Zárásképpen van egy záró beszélgetés is, ami az anyaországodban van ha hazamész, illetve lehet az önkéntességedet végző országban is, ha kint maradsz esetleg.

A tréning

Többet vártam, ha röviden szeretnék fogalmazni. Oslóban voltunk, viszont a programok 98%-a egy termen belül zajlódtak, ami nem igazán nyerte el a tetszésemet. A fennmaradó 2%-ban elmentünk egy körre a motel körül, ahol előre megadott kérdéseket kellett megvitatnod a pároddal, akit korábban neked sorsoltak. Nagyon eredeti. Szóval maradt bennem hiányérzet, mivel voltak kicsit vicces feladatok is, de inkább csak azért mert a társaság jó volt. A kötelező programokat letudtuk (9-19 óra között), majd mehettünk be a városba egy kicsit bámészkodni is.

Oslo

Innentől már érdekesebb volt a dolog, mivel a csoport fele megérezte, hogy azért menni kéne a városba, míg a másik fele inkább a motelben maradt. Jókat és kötetlenül beszélgettünk, míg megnéztük a téli/esti nem túl nyüzsgő Oslót.

A nevezetességek egy részét (amelyek a belvárosban vannak) tudtuk csak az este kipipálni, azonban szerencsénkre nem tudtunk másnap páran hazamenni. Oslóból Sveioba eljutni nem egyszerű. Kimész a Gardermoen reptérre (40 km-re van a várostól), majd elrepülsz Haugesundbe. Ott vársz egy reptéri buszra, majd a belvárosban egy távolságira is. Jó esetben is félnapos program, így nem tudtuk volna megvalósítani péntek este. Helyette irány a város újból!

Ha Oslo, akkor nekem a sísánc jut először eszembe, míg másoknak az Operaház. Szerencsére az utóbbit kipipáltuk az esti sétával, így péntek késő délután nekivághattunk a Holmenkollenåsen-nek, ráadásul tiszta időben. Fontos ez, mivel szerda reggel már próbálkoztam vele egyszer, viszont a hegyen olyan köd volt, hogy az óriási sísáncot is alig találtam meg (utólag visszagondolva ez viccesnek és szinte elképzelhetetlennek tűnik). Pénteken már jobb volt a helyzet, így megcsodálhattuk a várost felülről és a norvégok szabadidős tevékenységeibe (sífutás, biathlon, snowboard) is bepillantást nyerhettünk.

A másnapi 4.50-es kelés a régi időkre emlékeztet, de azért sikerült abszolválni most is. Egyébként az oslói központi pályaudvar és a reptér között az összeköttetés kiváló, így gyorsan és pontosan kint lehet lenni a reptéren. Összességében pozitívan zártam ezt a hetet: igaz a tréning nem volt egy nagy dobás, viszont úgy néztem meg a főváros azon nevezetességeit (Holmenkollen, Akershus) amelyek engem érdekeltek, hogy később visszatérítik az utazásom költségeit. Hát nem jó buli az EVS önkéntesség?  :)

Nagyon szégyellem magam, 3 hónapja semmit nem írtam. Ez azért is kár, mert közel sem tudom úgy leírni a dolgokat, ahogy megtörténtek, illetve a felére már szerintem nem is emlékszem. De most van egy szabad estém, holnap nem dolgozom, így gondoltam megpróbálom összefoglalni az elmúlt időt.

Decemberben voltam otthon 2 hetet, az olvasók közül gondolom majdnem mindenkivel találkoztam, tehát ez nem újdonság. A lényeg, hogy a szünet után nagyon jó volt visszajönni. Anno, december 31-én este 10-re estem haza, ami miatt nagyon szomorú voltam előtte, hogy itt kell töltenem a Szilveszter estét, ráadásul a feléről lekések, de a végén nagyon jól sikerült. Szerveztünk egy random házibulit, nagyjából 4 ember volt meghívva, mert mindenki más távol volt, így a végére lettünk kb. 14-en, tehát legalább 10 embert nem ismertünk azelőtt. Irtó jól sikerült az este, és új embereket ismertünk meg, tehát egyáltalán nem bántam meg, sőt. Utána teltek a hetek, hónapok, januárban volt egy hatalmas házibuli nálunk, amint a szülinapomra rendeztünk, iszonyat jól sikerült, és volt is meglepetésben bőven részem. Pl. a legjobb barátom a buli napján felbukkant a konyhánkban, amire olyannyira nem számítottam, hogy kis híján megállt a szívem is. Ezután teltek a hetek, hónapok, nem volt semmi különös, ami azt jelenti, hogy teljesen beilleszkedtem, és éltem az „átlagos” napokat. Közben volt egy 4 napos tréningünk, ami anno szeptemberben is, ahol találkozhattunk újra teljesen új emberekkel Európából szerte. Volt egy szlovák srác, akivel nagyon megörültünk egymásnak, például egész sokat emlegette a szalonnát, és halál vicces volt, amikor magyar dolgokról beszélt, illetve hozott magával hazai pálinkát, és véleménye szerint, ez főleg rám várt, amit nem nagyon értettem, hiszen én akkor iszom, amikor szeretnék, bezzeg a spanyolok, mégis rám erőszakolta…de túléltem.

Az első szomorú dolog az volt, amikor névnapomon senki nem köszöntött fel, de elég hamar túltettem rajta magam, mivel itt a „Dora” név a „Dóra, a felfedező” címen, itt különösen ismert rajzfilmre emlékezteti az embereket, vagy ha szerencsém van, akkor a Némó 2. részéből vagyok Senilla, aki franciául „Dory”, tehát ha bemutatkozom, ez már megszokott, hogy ezzel a két példával jövök. Előzőt, aki nem ismerné, érdemes megnéznie, ha már láttatok bugyuta rajzfilmet… nem véletlen, amikor a kisgyerekek a nevem hallatán nevetnek az iskolában a hátam mögött.

Február végén volt egy hosszabb szünetünk, amiből elég jól profitáltam. Az első részében meglátogattam egy barátomat Párizsban, és ott töltöttem néhány napot. A második részében a kedvenc lakótársammal, Pasta no egg-el utaztunk el együtt Barcelonába, mit sem sejtve. Azt már tudtam, hogy én ehhez öreg vagyok, és nagyon fogok sírni a végén, ugyanis busszal jöttünk-mentünk, és ezt mind éjszaka tettük meg. Tehát úgy nézett ki a 4 nap, hogy 2 éjszaka a buszon, és két éjszakát nem sokkal jobb körülmények között a legolcsóbb barcelonai hostelben töltünk a kedvenc lakótársammal. Megérkeztünk hát Barcelonába, ami nekem már nagyon régi álmom volt. Természetesen szakadt az eső, amikor leszálltunk a buszról, előtte egy hónapja már jó idő volt, meg utána is, de általában az időjárással nincs szerencsénk. Ezen hamar túltettük magunkat, és mivel (előre ezt nem tudtam) egy diktátorral utaztam együtt, nem volt más választásom, mint reggel 8-kor a buszos éjszaka után nyakunkba venni a várost az esőben pulira ázott külsővel, mivel esernyőm sem volt, mert a lakótársam az előző napokban már kiabált velem, hogy ne nézegessem az előrejelzést, úgyis változni fog. Egészen jól teljesítettem, ezzel nem is lett volna gond, de a kedves barátom nem egy könnyű természet. Már délelőtt gondolkoztam, hogy nem vagyok normális, hogy eljöttem vele kettesben, de most már mindegy. Ahogy már említettem, barátunk vegán, bár ez lett volna a legnagyobb gondja. Semmi sem volt jó, úgy ahogy volt. Ebben a hangulatban eltöltöttünk másfél napot, azután iszonyat nagy szerencsémre, amit azóta sem fogok fel, másnap reggel Barcelona legforgalmasabb kereszteződésnél a zebrán egyszer csak valaki elkezdte kiabálni a nevem francia akcentussal. Alapvetően eszembe sem jutna megfordulni, mert hát itt ez nem én vagyok, de ösztönösen hátra néztem, és hát ott állt egy ismerősünk, akit még az itt létem elején ismertem meg. Annyira sokkot kaptunk mindannyian, hogy megálltunk a zebra közepén hüledezni, de barátunk ezt a romantikus pillanatot is megszakította egy kiabálással, hogy menjünk már fel a járdára, mert elütnek. Na mindegy, a lényeg, hogy összefutottunk két ismerőssel Barcelona kellős közepén, egy spanyol lánnyal, aki már haza költözött, illetve egy sráccal, aki itt egy utcára lakik tőlünk. Ebben a pillanatban fellélegeztem, a hétvége megmentve. Innentől kezdve négyesben folytattuk a városnézést. Nagyon ijesztő dolgok ezek, mivel mi akkor, azért voltunk ott a haverommal, mert lekéstünk egy angol túravezetést a városban, már csak a spanyolt értük el, aminél úgy döntöttünk, hogy inkább leválunk, mert semmi értelme, ezért indultunk el a városba. Innentől kezdve, majdnem nagyon jól telt a hétvége. A két ismerősünk szintén a mi hostelünkben foglalt szállást a következő éjszakára, így sokat voltunk együtt. Pasta no egg-el 65 km-ert sétáltunk 2 és fél nap alatt a városban, tömegközlekedést nem ismerve, én mindig szorgalmasan loholtam utána. Este végére, azt hittem, hogy meghalok és nincs tovább, de azért kimentünk kicsit éjszakába, persze nem sok sikerrel, mert jobbról dőltünk balra…azután csak eltöltöttük az estét hajnali 4-ig, amikor én eldöntöttem, hogy lefekszem, mert végem van, és ott hagytam a többieket. Belépve a hostel szobába hajnalban, amikor már 6 ember egyszerre horkolt, gondoltam, megmosom a fogam, és csatlakozom hozzájuk. Belépve a fürdőszobába észleltem, hogy leomlott a fal, gondoltam ez engem most nem érdekel, reggel szólunk, bár azért furcsa, hogy 6 ember ezen így túltette magát, és nem szólt semmit. A lámpát felkapcsolva pár másodpercen belül el is ment az áram egy apró robbanás kíséretében, némi füst szaggal. Azt hittem, hogy itt a vége. Csöppet bepánikoltam, és pizsamában átrohantam a horkoló embereken, le a recepcióra, illetve szólni a többieknek, hogy van egy kis gond a szobánkban. A karbantartó emberke fel is ment, és visszatérve közölte, hogy „muchos problemas”. Ezután én visszatértem az ágyamhoz, és a „vészlámpával” álomba szenderültem, ami azt jelenti, hogy egész éjszaka égett az áramszünet esetén üzemelő lámpa, illetve félóránként bejött egy kantáros nadrágos ember a szobába szerelgetni valamit, és emellett még volt másik 6 ember körülöttem, aki horkolt. De még így is sikerült egy egész jó, 4 órát aludni, remélve, hogy reggel felkelek, és egy forró zuhany, illetve fogmosással távozhatunk a hostelből. Nem így történt. Reggel ugyanarra az állapotra keltem fel, leomlott faldarabok mindenhol, semmi áram, és szegény kantáros nadrágos emberünk azóta is az áramot szerelte a másodikon, nem sok sikerrel. Én kockáztattam, merthogy ezután 36 óra várt ránk szállás és minden nélkül, illetve egy éjszaka a buszon, tehát legalább egy zuhannyal akartam távozni a szállásról, úgyhogy bementem a háború sújtotta fürdőszobába, és 50-50 életben maradási eséllyel, de végül lezuhanyoztam. Reggel vártam valami kedvességet a hostel részéről, hogy kapunk reggelit ingyen, vagy valami a kellemetlenségekért cserébe, de a recepciós hölgy mosolyogva bocsánatot kért a történtekért, és utána elkért még 2 eurót csomagmegőrzésért. Kedves barátommal akkor eldöntöttünk, hogy írunk valami kedves visszajelzést róluk. Ezután a remek éjszaka után eltöltöttünk még egy teljes napot, és ahhoz képest, nem is voltam fáradt. Végül felszálltunk a buszra hazafelé, nagy reményekkel, hogy akkor alszunk egy jót. Egy „kedves” német sofőr bácsi erős orgánummal beparancsolt minket a wc melletti ülésre, ahol iszonyatos szag volt. Ezen még túltettem volna magam, de egy másik kedves néni előttem rám hajtotta ütközésig az ülését, így semmi helyem nem volt. Szépen megkértem, hogy kicsit menjen vissza, de iszonyatosan fel volt háborodva. Meglepetésemre, egy magyar férfi ült mögöttem (amúgy Barcelona volt az első hely fél év után, ahol magyar hangot hallottam), de amúgy még másik 3 nyelven beszélt telefonon fél óra alatt, viszont a 4 nyelv közül, biztosan nem a magyar volt, amit előzőleg megtanult. Két órát eltöltöttem ebben az állapotban, hogy a néni rajtam fekszik, és a wc-t szagolom, plusz még a kedves lakótársam morcos, mert hozzáért a párnám széle, aztán megelégeltem, és felköltöztem az emeletre, és onnantól nagyon jól aludtam a határellenőrzésig, ahol megint akadt egy kis problémám a remek személyigazolvány fotómmal, de végül hazaértünk. Nyilván most a viccesebb dolgokat írtam le, de mind ezt leszámítva nagyon jól éreztem magam, és irtó jó hely.

További kalandokkal jelentkezem később, a hétvégén nyakunkba vesszük Bordeaux-ot együtt a lakótársaimmal mind a négyen, ez lesz az első alkalom, hogy együtt utazunk.

Az eltévedések: voltak bővel az elmúlt majdnem 1 hónapban: megkeresni az InCo irodát, Teatro del Carro, Terlizzi szószerint körbejárása stb….

A templomok fontossága, vallás és tüzijáték: a templomok mind korszerűsítve vannak, a vallási ünnepek a legfontosabbak és reggel 8kor van tüzijáték, ágyúdörgés.

Egy hátizsák, egy bőrönd, kevés német tudás, és egy ismerősen csengő zeneszerző neve volt minden cuccom, mikor elindultam Budapestről Lipcsébe. A Google maps-en előre lecsekkoltam, hol fogok lakni, találgattam, honnan érkeznek majd a lakótársaim, és milyen lesz az új élet.

Arra azonban, ami itt várt rám nem voltam felkészülve. A szervezetünk mondta ugyan nekünk, hogy a nyelvi sokkra készülve erősítsük a nyelvtudásunk, hogy könnyebben áthidaljuk az első időszakot. Ezzel nem is volt baj, egy kedves német tanárral készültem a nagy útra. Mikor megérkeztem, magabiztosan beszéltem angolul, próbáltam németül is ugyanezt tenni –nem oly sikeresen - , majd ahogy teltek a hetek, a lakótársak valahogy nem akartak megtanulni magyarul. Én pedig, mivel egyre ismerősebbek lettek, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy magyarul beszéljek velük. Egész eddig az idegen nyelv használata átmeneti volt a számomra, eligazítottam egy-egy eltévedt turistát, merre találja a Parlamentet, vagy egy jó éttermet, illetve az angol gyakorlás esténként egy-egy érdekes cikk olvasására korlátozódott. Most pedig a mindennapi életem alapköve lett. Ráadásul kettő egyszerre!

Otthon, a WG-ben az angol, a Mendelssohn házban – az önkéntes helyemen – a német, és néha az angol, attól függően, milyen nyelvű látogató érkezik. Az első hónapokban sikeresen kevertem az összes lehetséges módon a nyelveket, hol az angolt a némettel, hol a magyart az idegennyelvekkel, néha csak szavakat cseréltem fel, vagy kedvesen az angol szó végére biggyesztettem a német ragozás megfelelő alakját. Az egyik legviccesebb eset a múzeumban történt, mikor egy izraeli csoport jött látogatóba,és negyven fő egyszerre akart kávézni. A múzeum shopban működik ugyanis egy kis kávézó is, ahol én is besegítek. Az egyik kollégámmal voltunk a pultban, ő németül beszélt hozzám, ezzel egy időben a vendégek angolul sorolták a kéréseiket – egy Latte Machiato, de külön szeretné a tejet és az eszpresszót, vagy csak félig kérné, mennyibe kerül ez a könyv, van-e a közelben étterem és így tovább. Próbáltam mindenkinek válaszolni és bevallom büszke is voltam magamra, hogy ilyen jól váltok a nyelvek között, miközben a vendégek és a kollégám furcsa tekintete egészen mást mondott. Ekkor vettem észre, hogy szisztematikusan válaszolok németül az angol kérdésre és angolul a német mondatokra. Ez utóbbi még nem is lett volna baj, hiszen Tina remekül beszél angolul, az előbbi azonban nagyobb fennakadásokat okozott. Az angolul beszélő vendégek tanácstalanul néztek hol rám, hol egymásra, míg nem sikerült a megfelelő nyelvet választanom, és elhárítani a krízist.

Azóta sokkal jobban figyelek rá, mikor, melyik nyelvet kell használni, és valljuk be nagyon jól esik, mikor egy fáradt nap után kivételesen választhatom a saját nyelvemet. Sose gondoltam, mennyire meghatároz minket a nyelv, amit beszélünk. Mikor Kosztolányi Dezső nyelvvel kapcsolatos írásiról tanultam, nem láttam igazán a jelentőségét: "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként." (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről), illetve „Szavakban gondolkozunk, s nemcsak a gondolkozás hat vissza a nyelvre, hanem a nyelvtudás is visszahat a gondolkodásra” (Kosztolányi Dezső: Kis Mezzofantik) . Általános igazságnak gondoltam, míg meg nem tapasztaltam, mennyire nem mindegy, miként gondolkodunk, miként fejezzük ki a dolgokat. A nyelv akarva, akaratlan meghatározza a világlátásunkat.

Egyszer az egyik vajdasági ismerőrsömet megkérték, hogy tolmácsoljon magyarról szerbre, és megdöbbenve mondta utána, hogy akkor jött rá, hogy hiába beszéli anyanyelvi szinten mindkét nyelvet, mennyire másként használja őket, mást enged meg az egyik és mást a másik. Valahogy ezt érzem egyre inkább én is, hogy ahhoz, hogy megtanuljak egy nyelvet, nem elég a magyart átfordítani, hanem a gondolkodásból kell valamit elcsenni.

Vagdalt Krisztina Németországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Küldő szervezete a Fiatalok a Vidékért Egyesület.

Kapitány Petra Pécsről jön, pontosabban Magyarországról. 23 éves, és 2016 szeptemberében érkezett Cremonaba, hogy az Európai Önkéntes Szolgálat keretében részt vegyen a School of Talents, rövidebb nevén SOFT projektben. Petra legfőbb motivációs olasz nyelvtudásának fejlesztése. 9 hónapig, amíg Cremona-ban tartózkodik, a Daniele Manin Gimnázium dolgozni, ahol részt vesz az órákon és az azokhoz kapcsolódó nem-formális foglalkozásokon, valamint a könyvtár munkájában, így például színházi programokat szervez, és különböző önkéntes szervezetek munkáját segíti. A gimnázium ezzel a projekttel tervezi az EVS népszerűsítését a helyi fiatalok számára.

Az alábbi interjú eredetije egy helyi Mondo Padano januári számában jelent meg olaszul. A fordítást maga Kapitány Petra készítette.

Mikor és hogyan döntötted el, hogy elindulsz Magyarországról?
Amikor először hallottam az EVS-ről, azonnal eldöntöttem, hogy én is jelentkezni fogok. Éltem már előtte Olaszországban, és szerettem volna visszajönni, nagyon megkedveltem ezt az országot.

Szóval ismerted már az olasz nyelvet.
Persze, 3 éve Sienaban voltam Erasmus ösztöndíjjal, és két nyáron keresztül au-pair voltam egy félig magyar, félig olasz családnál.

Miért éppen Cremona-t választottad?
Amikor elkezdtem EVS projekteket keresni Olaszországban, bármelyik város megfelelt volna számomra. Végül rátaláltam erre a projektre Cremona-ban, és meg kell mondjam, rögtön megtetszett. Így esett a választásom Cremona-ra, és most itt vagyok.

Mi az ami a legjobban tetszik neked Olaszországban, és melyek szerinted a legnagyobb különbségek Olaszország és Magyarország között?
Olaszországban és Cremona-ban az emberek szimpatikusabbak és nyitottabbak mint Magyarországon. Ez az egyik oka annak, hogy akkor is, ha messze vagyok az országomtól, mindig otthon érzem itt magam.

Amióta itt vagy Olaszországban, változtak a szokásaid?
Ami a legjobban megváltozott az az étkezésem, mert itt kicsit más mint Magyarországon. A termékek mások mint otthon, és amikor Olaszországban vagy, megtanulsz úgy enni, mint az olaszok.

Az EVS tapasztalat mennyire segített a felnőtté válásban?
Mivel a projektemben mindig fix beosztásom van, és elég sok mindenért vagyok felelős, ezért felnőttebbnek és komolyabbnak érzem magam. Még 5 hónapom van hátra, de már most sok mindent tanultam, amiért nagyon hálás vagyok.

Szeretnél végleg ideköltözni?
Talán nem pont Cremona-ba, de szeretnék Olaszországban maradni és dolgozni.

Lassan 1 hónapja jöttem haza a közel egy éves EVS projektemből Máltáról. Egy mentőszervezetnél töltöttem az elmúlt 11 hónapot. Beszámolóm emlékek és a Máltán készített feljegyzéseim alapján írom.

A Kezdetek…

Nem terveztem külföldre utazni hosszabb időre, nem hallottam az EVS-ről. Egy ismerőstől kaptam e-mailben a FIVE felhívását, hogy mentőszervezethez keresnek önkénteseket. Nem volt sok időm gondolkozni, 4 nap volt a határidőig, amit tudtam megírtam magamtól, majd az angol részhez egy kis segítséget kértem barátoktól, akik jobbak voltak a nyelvben.

Papírmunka, tájékoztató az EVS rendszerről, itthon mindent nagyon lelkiismeretesen elvégzett Eszter és Béla a FIVE-től. Decemberben jött az üzenet, hogy engem választottak ki, ezután 2-3 alkalommal megváltozott, hogy pontosan mikor is kell kiutaznom, majd Februárban kint találtam magam Máltán.

A szervezet…

Az egyetlen Gozo-i székhelyű és Gozo-n tevékenykedő EVS szervezet Máltán. Nagyrészt rendezvények biztosítást vállalják mentőautókkal, elsősegélynyújtókkal, nyáron a tevékenységük nagy százalékát a helyi strandok vízi mentőkkel történő biztosítása teszi ki, nagy erőkkel dolgoznak egy tűzoltó-és technikai mentőcsoport felállításán, illetve kötéltechnikai programok levezénylésével is foglalkoznak.

Mikor megérkeztem, egy nagy projektre készültek, az előkészületek utolsó 3 napjába csöppentem bele. Egy egész Máltát megmozgató, 3 éjszakás utcabál elsősegély biztosítását látták el. Ezen már én is részt vettem elsősegély nyújtóként.

Ezután 1-2 hetes üresjárat következett, ami jellemző volt a projektre: nincs ember, aki végig koordinálja az EVS önkénteseket. Ezt a német szobatáram is említette, aki ezért ezt a feladatot magáénak érezte, és rendszeresen intézett valami elfoglaltságot nekünk a bázison. Személy szerint én nem bántam az üres járatokat, a projekt elején azért nem, mert minden új volt, és volt időm felfedezni a szigetet (szigeteket), később pedig azért nem, mert az összes többi önkéntes akivel jóban voltam Máltán lakott, így volt időm átutazni oda. (Lehet, hogy Málta nem nagyobb mint Budapest, de előfordult, hogy 3-4 órát buszoztam 30-35 km-ért)

Az első hónap végén tartották a Máltán lévő új EVS önkéntesek 3 napos tréningjét. Itt megismerkedtünk a többi önkéntessel, mindenki bemutatta, hogy milyen szervezetnél és milyen projekten dolgozik. A trénerek sokat beszéltek magáról az EVS rendszerről és a nem formális tanulás fontosságáról. Sok újat nem mondtak, ez is az itthoni FIVE-től kapott felkészítést dicséri. Illetve elmondták, hogy hogyan kéne felépülni egy projekteket és önkénteseket koordináló rendszernek egy-egy szervezeten belül. Nem meglepő módon, nem csak a mi szervezetünk volt, ahol az egyes feltételek nem teljesültek. De ezek a dolgok nem zavaróak, ha az ember el tudja foglalni magát egy idegen országban.

Említést tettek már rá korábban, a szervezet részéről, de márciusban egyik pillanatról elkezdtek oktatni minket a nyári vízi mentő szezonra, elsősegély képzést kaptunk, melynek a 3. szintjét nem fejeztük be, illetve a vízi mentés elméletével is foglalkoztunk. Ezenkívül a bázison dolgoztunk egy-egy alkalommal, a mentőautók felszereléseit vettük leltárba, illetve raktárhelyiséget festettünk. Március közepére sikerült a végére érnem minden kinti papírmunkámnak, kaptam bankkártyát, illetve helyi lakcímkártyát is. Ezek beszerzésére szánni kell 2-3 hetet, és szerencsésnek kell lenni, mert a később érkező önkéntesektől olyan papírokat is kértek, amit tőlem nem.

Második hónapra megszokja az ember, hogy az előző önkéntesek, hazautaznak, újak jönnek. Rájössz, hogy az egész program él, folyamatosan dinamikusan változik, ez jó és rossz is egyben.

Áprilisban egy kanadai csapat látogatott meg minket, akiktől eltűnt személyek kutatásáról és mentéséről tanultunk. A spanyol önkéntessel kihagytunk 2 napot, mert egy úszó rendezvényt kellett biztosítanunk, illetve, az úszók frissítését kellett elvégeznünk. Erről persze csak az előző nap szóltak, de ezt is meg kell szokni, ha az ember Máltán van. Illetve néha kell nemet mondani.

Új helyre költöztünk, egy nagyobb lakásba, mert a többi önkéntes is megérkezett Magyarországról. Ebben a 4 és fél szobás lakásban laktunk a program végéig. A nyári főszezonban volt, hogy nyolcan osztoztunk az 1 fürdőszobán és 1 konyhán.

Ismét elkezdtük az elsősegélyt és a vízi mentést az újonnan érkezett önkéntesekkel, április végén már vízben is voltunk.

Május közepén elkezdődőt a szezon. Május elején még kétszer voltunk vízben, gyakorolni mentési szituációkat, illetve kicsit úszni, de alapvetően a fizikai felkészülést mindenkire ráhagyták. Ki-ki saját belátása szerint edzett a vízi mentő szezonra, szárazon és vízben.

Ami a lényeg és bennem júniusban fogalmazódott meg: alapvetően az itteni szervezetnek munkások kellenek nyárra. Olyanok, akik vízi mentőként dolgoznak egész szezonban. Erről beszéltünk is a vezetőséggel szezon előtt, hogy ha akarunk (és mi akartunk) dolgozhatunk vízi mentőként, de akkor ez jóval meg fogja haladni az EVS-ben leírt heti 35 óra munkát. Persze mondhattunk volna nemet, és akkor marad minden az eredeti felállásban. Néha segítünk a bázison, rendezvényeket biztosítunk elsősegély nyújtóként, és néha beülünk vízi mentőnek egy-egy napra. Ehhez társult volna a „máltai utolsó percben szólunk, hogy holnap mit kell csinálnod” stílusú munkaszervezés.

Május 15-től október 15-ig tartott a vízi mentő szezon, a legtöbb nap egyformán telt: dolgoztunk a strandokon. A legtöbb strandon nem történt sok eset, jobbára csak karcolásokat kellett ellátni. Egy strand volt ahol a vízből-mentések is mindennaposak voltak és heti szinten voltak komoly sérülések.

A vízi mentő szezonban hatalmas pozitívum volt, hogy már vasárnap megkaptuk a következő heti beosztásunkat. Bár általában 5-6 napot dolgoztunk, de legalább előre tudtuk, hogy mikor vagyunk szabadok, és a cseréket is könnyebben meg tudtuk oldani. Így is volt, egy-két eset, amikor még elsősegélynyújtónak is el akartak vinni minket különböző rendezvényekre a szabadnapjainkon kisebb-nagyobb sikerrel.

Vízi mentő szezon után ismét visszatértünk az utolsó pillanatban szólunk, hogy mit és mikor kell csinálniuk az önkénteseknek rendszerhez. A bázison építettünk könnyű fémszerkezetes tetőt az udvar fölé. Ekkora már megszoktuk, hogy nyugodtan mondhatunk nemet, úgysem lesz semminek semmi következménye, előbb utóbb úgyis elkészül a munka.

Hatalmas élmény és tapasztalás volt számomra ez a projekt, még ha nem is a klasszikus önkéntes munkát végeztem. Talán ennek is köszönhető, hogy csak a projekt végére jöttek ki a konfliktusok, amikor már a vízi mentős munka koordinátoraink nem irányítottak minket. Rengeteget tanultunk, és ezekről végzetséget igazoló papírokat is kaptunk, tudom ez nem 100%-osan a nem formális tanulás, amit az EVS célul tűz ki, és még a Youthpass tanúsítványunkat is a fogadó szervezet írta meg. De minden értelemben pozitívan fogok visszagondolni erre a kalandra. Életem egyik fontos mérföldköve volt, és befolyásolni fogja azt, hogy a jövőben mit és hogyan valósítok meg.

Móritz Márton Máltán, Gozo szigetén volt EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Fogadó szervezete: Emergency Response and Rescue Corps

Küldő szervezet: Fiatalok a Vidékért Egyesület

Az utazásra a felkészülés sem volt egyszerű! Mit vigyek, milyen idő lesz, egy év alatt mire lehet szükségem... Hasonló kérdések futottak végig a fejemen! Az se sokat segített, hogy rövid volt a határidő indulásig és december végén a hivatalos ügyek intézése sem egyszerű. Január 5-én meg indulás! De szerencsére sikerült időben mindent elintézni. Irány Németország! Utazáshoz a vonatot választottam, mivel 2 bőrönddel, 1 sporttáskával jöttem el otthonról. 1 év az sok idő! Ki tudja mire lesz szükségem. Mivel az utazásra keretösszeg van meghatározva, ezért ez tűnt a legjobb megoldásnak. A repülővel ellentétben itt nincs súlyhatár megszabva a bőröndre. Az út kicsit hosszú volt, de gyorsan eltelt. Annyira kizökkentem a mindennapjaimból, hogy észre se vettem, és már itt voltam! Hát az is igaz, hogy az a 2-3 film is rásegített amit útközben megnéztem.

Hallo Berlin!

Az esti órákban  érkeztem meg Berlinbe a Hauptbahnhofra. Az egyik útitársam akivel Pesten ismerkedtem meg segített a csomagjaimat leadni. Ő meg ment tovább. Egy kis várakozás után jött értem a Németországi projektfelelős. A várakozási időt kihasználva megvacsoráztam a közeli döneresnél míg ő odaért. Késett a vonatja.

Első napok:

A szállás ahol vagyok egy 4. emeleti tetőtéri lakás, ahol öten vagyunk egyszemélyes szobákban. Az első 2-3 napban csak a fehérorosz lakótársam volt még itt, de nem sokat találkoztam vele, mivel a megérkezésemet követő napon mentünk a városházára bejelentkezni majd a bankba bankszámlát nyitni. Ezután ami még pozitívan érintet, hogy a fogadó szervezet koordinátora meghívott ebédre. Az első napok nagyon lefárasztottak új hely, új nyel, ,új emberek... Az agyfagyás már itt elkezdődött ! A nap végére a fejem már nagyon megfájdult, de a következő napok sem voltak egyszerűek. Szerencsére jött a hétvége, de még így is annyi volt az újdonság, hogy nap végére ismételten kidőltem :) Vasárnap elmentem megismerni jobban a környéket. Elmentem a közeli parkba, ami nagyon tetszett .

A séta segített kikapcsolni. Vasárnap megérkezett a többi lakótársam is egy orosz, egy spanyol és egy osztrák. Kedden elmentünk megnézni a leendő munkahelyemet, majd másnap már mentem is. Az első nap nagyon fárasztó volt az agyfagyás is folytatódott! Annyi volt az újdonság, az új szavak, új kollégák plusz a 18 új gyerek, hogy fel sem tudtam fogni. Próbáltam megjegyezni az új szavakat, az új neveket, de nem ment. Nagyon kellet koncentrálnom a folyamatos németre. A gyerekek gyorsan befogadtak. Megszánkóztattam őket az óvoda udvarán. Nagyon élvezték. A következő 2 nap már könnyebb volt, de nem sokkal ! Egyszerűbb volt, mivel az előző napok tapasztalatait már fel tudtam használni. A sok nehézség ellenére minden nap 3-4 órát minimum rászánok a tanulásra különböző formában, ami már kezd látszódni, kezdenek visszajönni a már régen megtanult szavak is. Munka után kb 18:30-22:00-ig ami a csövön kifér! Ha már annyira fáradt vagyok, hogy az új szavak tanulása már nem megy, akkor jön a német videónézés.

Sipos Ferenc Németországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

A bejegyzés eredetije itt található: http://feri-potsdam.blog.hu/

Fogadó szervezete: Kindergarten Storchennest, Potsdam, http://www.kita-storchennest.de/ 

Küldő szervezet: Fiatalok a Vidékért Egyesület