Ezt az interjút csetelve készítettem Soltész Emesével, aki Norvégiában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával. Emese már majd' egy éve a norvég evangélikus egyház által Tønsberg-ben működtetett Quasimodo ifjúsági kávézóban segíti a fogadó közösség munkáját: főként a pultban dolgozik, de kiveszi a részét a szabadidős programok szervezéséből is.

Emese alig múlt el 19 éves, amikor először találkoztunk egy budapesti kávézóban. Egy általam szervezett és tartott, szokásos EVS tájékoztatón vett részt, mint annyian mások. Akkor még érettségi előtt állt, és mint utóbb kiderült nagyon sok félelemmel érkezett a tájékoztatóra a programmal kapcsolatban. Ez akkor nem látszott rajta, legalább is én nem vettem észre. Mosolygott akkor is, mint ahogy mindig mosolyog, és valami felfoghatatlan energia sugárzott a szemeiből.

Nagyon sokan keresnek fel bennünket Emeséhez hasonló fiatalok, akik az EVS program iránt érdeklődnek, így van összehasonlítási alapunk. Emesének könnyen ment a jelentkezés, viszonylag gyorsan felkérték interjúra, majd ezt az akadályt is jól teljesítette: kiválasztották őt Norvégiába. Csodálkoztam is volna, ha ez nem így történik, mert Emese kisugárzása mindenkit megragad.

Aztán következett a felkészítés, ahol ismét találkoztunk. Itt már kiderült, amit Emese addig jól leplezett, vagyis hogy tele van kérdésekkel, bizonytalansággal, félelemmel az egész EVS-t illetően. Próbáltuk őt megnyugtatni, válaszokat adni a kérdéseire, de az izgalom nem múlt el egy csapásra. Így szállt fel a repülőgépre, és így is szállt le róla Oslo-ban. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban feloszlott a köd, és elszállt minden kétkedés: egy mesevilágban találta magát, ahol, bátran fogalmazhatunk úgy, hogy már-már bosszantóan helyükön vannak a dolgok.

Most, hogy majdnem eltelt egy év, idejét láttam alaposan kifaggatni őt az ott szerzett élményeiről.

FIVE: Miben fejlődtél az elmúlt hónapok folyamán?

Emese: Kezdem a könnyű részével. Megtanultam különleges kávékat készíteni igazi kávégéppel és valódi olaszoktól tanultam pizzát sütni! Emellett számos receptet tanultam meg és persze sok-sok konyhai trükköt. De van teljesen más jellegű tapasztalatom is. Itt mindenki Apple gépeket használ. Nekem meg semmi közöm nem volt ehhez a gyártóhoz ezelőtt, de most már tudom kezelni az általuk gyártott TV-t, Iphone-t és nem érzem magam idegennek az operációs rendszerükben sem. Vagy megint más jellegű tudás az, hogy el tudok csevegni norvégul.

És akkor jöjjön a kissé összetettebb része a tanulásnak: az önállósodás. Ez az első alkalom az életemben, hogy nem otthon élem az életem a szüleim szárnyai alatt. Először nézek szembe olyan kérdésekkel, hogy be kell jelenteni magam a norvég adóhivatalban. Azt meg hogy kell csinálni? Kell-e nekem norvég bankkártya erre az évre, és ha igen hogyan nyissak fiókot? A telefonszámlám magam fizetem a programtól kapott zsebpénzemből. De melyik csomagot válasszam?

Aztán itt van a közös háztartás vezetése az önkéntes társaimmal. Vannak vicces emlékeim az együttélésről. Például amikor a lett és a felvidéki társam azzal ébresztettek, hogy a nappaliban, ami közvetlenül a szobám mellett van, összekötötték a házban fellelhető összes hangszórót, és maximum hangerőre tekerve táncoltak valami elektronikus dupstep-szerű zenére.

De az igazán értékes dolgok nem ezek. Fejlődtem abban, hogy hogyan fogadjam el a másságot; abban, hogy ne azt lássam, hogy éppen hol tart valaki, hanem hogy a képességei alapján hol tarthatna, ha lehetősége lenne rá, és hogy alapvetően milyen király személyiség.

FIVE: Ha ezt az egy évet nem Norvégiában, hanem itthon töltötted volna, valószínűleg itthon is megtanultál volna egy csomó mindent, ami az önállósodáshoz vezet. Vagy nem jól gondolom? Szerinted mi lett volna a különbség? A te szavaiddal élve, hol tartanál most, ha másképp alakul az életed, és itthon maradsz hazai viszonyok, hazai keretek között?

Emese: Itt Norvégiában teljesen más mentalitás jellemzi az embereket. Segítőkészek a hivatalokban és nem utasítanak el rögtön. Figyelnek rád és megpróbálnak megoldást találni még akkor is, ha te egy olyan nagyon extra eset vagy, hogy EVS-el vagy kint egy évig. Itt még nem mentem ki a hivatalok ajtaján úgy, hogy magamat tudatlannak éreztem volna. Ez segített abban, hogy ne féljek kérdezni, és ne féljek egyedül intézni hivatalos ügyeket. Persze igazad van, enélkül is meg kellett volna tanuljak ügyeket intézni otthon, de mekkora a különbség az emberre gyakorolt hatásban!

FIVE: Nem sokára haza települsz és biztosan fogsz majd hivatalos ügyeket is intézni. Nem félsz attól, hogy sokként fog érni téged, amit itthon tapasztalsz majd?

Emese: De igen. Ettől a sokktól félek előre, és már kaptam is egy kis ízelítőt a hazai oktatási rendszertől. Az történt, hogy nem érkezett ki időben a Neptun kódom, és ezért egy nappal lekéstem a kollégiumi jelentkezést. Pedig minden más iratom megvolt! Ezért most egy sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamaton kell túlessek. Az egyik, amit szeretek Norvégiában, hogy itt nem bonyolítják agyon a dolgokat.

FIVE: Szerinted mi lehet annak az oka, hogy Norvégiában türelmesebbek és segítőkészebbek az emberek, mint itthon?

Emese: Ez valahol a kultúrájukban lehet. A megértés. Ez egy másik mentalitás. Még a hivatalos ügyek intézése során is elég annyi, hogy csak elmondom , hogy mi történt velem, és elhiszik. Nem kell hivatalos papírokkal mindent alátámasztani. Ha látják, hogy valaki bajban van, akkor segítek neki, mert ha neki jobb lesz, akkor ez által mindenkinek jobb lesz. Szerintem otthon az emberek túl sokat stresszelnek, és félnek a mások ítéletétől, vagy attól, hogy a főnök mit fog szólni.

FIVE: Mégis, miért lesz jó hazajönni?

Emese: Mert láthatom a barátaimat és a családom. Aztán elkezdhetek egyetemre járni. Földrajz szakos leszek. Végre azt tanulhatom, ami valóban érdekel. Éveken át a természet kérdéseivel foglalkozhatok!

FIVE: Apropó barátok. Sikerült-e Norvégiában valódi norvég barátokat szerezned?

Emese: Lettek norvég haverjaim, de az igazi jó kapcsolatot a munkatársaimmal ápolom. Valójában ők nem is a barátaim, hanem inkább a testvéreim lettek. Ők nem norvégok, hanem egy olasz, egy felvidéki magyar, egy filippinó és egy nepáli. Sok norvég ismeretségnek is lett mélyebb gyökere, viszont nem mondanám, hogy életre szóló barátság.

FIVE: Itt érzek némi ellentmondást a norvégok nyitottságán, és nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek bele. Tehát, ha jól értem, a hivatalokban nagyon kedvesek, segítőkészek az emberek, de ha már komoly barátságról van szó, akkor valahogy ez nem épül ki. Jól érzékelem?

Emese: Tudatosan nem építettem tovább azokat a kapcsolataimat itt, akikkel lehettünk volna nagyon közeli barátok. Mert tudtam előre, hogy nem itt fogom leélni az életem. Ennek ellenére megmaradt a kommunikáció közöttünk, és a jó kapcsolat. Persze ezt az önkéntes társaimmal nem tudtam megállni, és ők nagyon-nagyon fognak hiányozni. Már most tervezgetjük, hogy hogyan tudunk majd újra találkozni a jövőben.

FIVE: Mit kezdesz később a megszerzett norvég és angol nyelvtudással?

Emese: Jó lenne letenni egy angol nyelvvizsgát minél hamarabb, de előbb le szeretnél tesztelni magam, hogy meg tudom-e csinálni a C1-et. A norvégot pedig online tervezem folytatni. Az tervezem, hogy ha majd Erasmus hallgatói ösztöndíjra kerül a sor az egyetemen, azt Norvégiában fogom tölteni. Ez persze változhat még. Tervbe vettem azt is, hogy kijönnék ide nyaranta dolgozni, így tanév közben nem kellene otthon dolgoznom. Itt ha valaki beszél norvégul, akkor szinte automatikusan megkapja a munkát, ha megvan minden egyéb képesítése.

FIVE: Mondhatjuk akkor, hogy az EVS önkéntesség arra is jó volt, hogy hídfőállást építs magadnak Norvégiában?

Emese: Igen, ezt kijelenthetjük.

FIVE: Ez az ötlet az EVS folyamán született, vagy már előtte is megvolt?

Emese: EVS közben született az ötlet. Előtte nem tudtam hogy itt ennyire jól keresnek az emberek és ilyen könnyen.

FIVE: És döbbentél, amikor megtudtad?

Emese: Igen. Ez elképesztő volt. Egyszer a vezetőnk elő állt azzal ötlettel, hogyan tudnánk megkeresni az árát egy csoportos izraeli nyaralásnak. 250 emberre sütöttünk sütit és készítettünk szendvicseket egy konferenciára 6 hétfőn keresztül. Ebből lefoglaltuk a szállást és megvettük a repülő jegyeket oda és vissza hat embernek. Ez számomra elképesztő volt. Hihetetlen, hogy nem kell Amerikáig repülni a jobb fizetésért.

FIVE: Azon túl, hogy ez elképesztő különbség, mást nem gondoltál vagy éreztél ezzel kapcsolatban?

Emese: Arra gondoltam, hogyan lehetnek ekkora különbségek a világban! Hogyan lehetséges az, hogy a nepáli társam a norvég zsebpénzéből templomokat tud építeni Nepálban, itt Norvégiában pedig a 20 éves fiataloknak már van egy  felszerelt háza és autója, és több ezer norvég koronája a bankszámláján. Ezt igazságtalannak éreztem, de egyben örültem is, mert mindennek a részese lehettem.

FIVE: Az EVS önkéntesek bizonyos értelemben különleges helyzetben vannak, mert látják ezeket a különbségeket. Jönnek és mennek a nagyvilágban, és viszik a híreket. A mai világban már nem lehet eltitkolni semmit. A világ tele van nemzetközi önkéntesekkel, akik nagyon fontos hírvivőkké váltak. Ők azok, akik belülről látnak egy másik társadalmat, amiben hónapokig, vagy akár évekig befogadott módon élnek. Betekintést nyernek olyasmibe, amit a turisták nem láthatnak, és az újságok sem írják meg.

Emese: Ez így igaz. Azt érzem, hogy az EVS-szel nem csak a saját kereteim közül léptem ki, hanem a nemzetem keretei közül is. Itt nem csak Emeseként nézhettem tükörbe, hanem mint magyar. Láthattam Magyarországot oly sok nemzet szemén keresztül akikkel itt találkoztam. És láthattam magamat is rengeteg aspektusban, amit otthon nem tudtam volna megtapasztalni.

FIVE: Te mit tapasztaltál, hogyan látnak minket, magyarokat mások?

Emese: Nem hittem volna hogy Budapest ekkora úti cél a turistáknak. Nagyon sok norvég járt már Budapesten nem is egyszer, és azt mondják, hogy csodaszép város. A többi nemzetiségtől is azt kaptam meg, hogy gyönyörű fővárosunk van. Persze voltak negatív hangok is, mint amikor rögtön szeptemberben, nem sokkal a kiérkezésemet követően egy norvég azt kérdezte, hogy "Olyan szép Budapest, de miért olyan elégedetlenek a magyarok? Amikor nálunk járt, nem értett magyarul egy szót sem, de érezhetően benne volt a levegőben a stressz." Nem nagyon tudtam mit mondjak neki. Volt, hogy azt hallottam, nagyon befogadók vagyunk és segítőkészek. Volt, hogy azt mondták, hogy jó fesztiválszervezők vagyunk. Sokan kérdezgettek a migráns helyzetről, én meg nem szeretek politikával foglalkozni, szóval kicsit tudatlannak éreztem magam, de érdekes volt látni, hogy ők mit gondolnak erről. Nem értik, hogy miért nem segítünk nekik jobban. Egyszer egy spanyol azt mondta nekem, hogy "Amíg nem jártam Magyarországon, nem értettem, hogy miért ilyen elutasítóak a magyarok a bevándorlókkal szemben, míg rá kellett döbbenjek, hogy még magukon se nagyon tudnak segíteni, nem hogy a több ezer menekülten."

FIVE: Mennyire befolyásolja a jövőbeli pályád az EVS? Ha előre gondolsz mondjuk 10-20 évre, mit gondolsz erről?

Emese: Már az EVS előtt eldöntöttem, hogy földrajzot akarok tanulni. És azt is fogok. Szóval ebben nem változtatott semmi. Részben ezért is választottam Norvégiát. A természet itt csodaszép. Látni akartam ezt a különleges világot. A hozzáállásomban viszont nagyon sok minden változtatott. Sok döntést most már máshogy fogok meghozni csak azért mert itt voltam. Jobban sorrendbe tudom rakni, mi az, ami fontos, és mi az, ami valójában nem az. Már nem leszek ideges, ha valamit elhibázok. Jobban el tudom fogadni más ember hibáit és a magamét is. Jobban tudom tolerálni, ha valami másként alakul, mint ahogy azt vártam. Szerintem sokkal jobban tudok most csapatban működni mint azelőtt.

Sokat tanultam arról, hogyan kell pozitív és negatív visszajelzést adni a csapattársaknak és akár a vezetőnek is. Ezek az igazi értékei az EVS programnak szerintem. Úgy gondolom, hogy amikor majd  jövőben dolgozni fogok, akkor ez a tudás sokat fog jelenteni a szakmai tudás mellett.

FIVE: A beszélgetésünk végére tartogattam neked egy igazán nehéz kérdést. Ha csak egyetlen mondatot mondhatsz, akkor milyen tanácsot adsz a soron következő, épp kiutazás előtti álló EVS önkénteseknek?

Emese: Én nagyon sokat aggódtam a kiutazás előtt. Mindent el akartam intézni , és azt szerettem volna, hogy sehol se legyen egy kis hiba sem. Még azt is meg akartam szervezni, ami nem az én dolgom lett volna, ezért azt a mondatot adom útravalónak, hogy ne aggódjatok, ne szervezzétek túl, mert már eléggé meg van szervezve.

Soltész Emese Norvégiában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Amit rólam érdemes tudni, Eszternek hívnak, 24 éves vagyok, és az életem egy nagyon meghatározó részén vagyok túl. Kicsit több, mint egy éve olvastam arról a projektről, amire később jelentkeztem is, és amiről ez a beszámoló szólni fog. Nagyon érdekes volt a projektleírás, és mivel nagyon érdekelt és vonzott Svédország, gondoltam, belevágok. Így mikor elfogadtak, mint önkéntest és megvolt a projekt kezdő dátuma, elkezdtem tervezni az utam.

A projekt helyszíne egy nagyon kedves falu Stockholmtól északabbra, de ennek ellenére nem kellett jegesmedvékkel hadakoznom egyszer sem és nem is kutyaszánon érkeztem. Mindenesetre az ide vezető utam végtelen hosszúnak tűnt, bár ez talán inkább a stressznek volt betudható. Amikor megérkeztem – megérkeztünk, ugyanis útközben találkoztam egy önkéntes társammal – egy nagyon kedves hölgy fogadott, aki körbevezetett minket a Camphillen, és megmutatta, hogy hol fogunk lakni. A hely különböző lakóházakból és egységekből áll, van egy farm, ahol van két lakóház, és a kert, ahol krumplit, paradicsomot, és egyéb növényeket termesztenek, amik jól eléldegélnek akár 15-20 fokban is, illetve állatok laknak, mint tehén, malac. Ezenkívül van egy központi egység, ahol egy ácsműhely, egy szövöde és egy pékség található, illetve két lakóház. A harmadik egység a konyha és az azzal egybekötött lakóház.

A házakban mérettől függően 3-4-5 értelmi fogyatékos személy él, velük laktunk mi, önkéntesek is, illetve az itt dolgozók segítik a mindennapi életüket. Hétköznap napközben az itt lakókkal együtt szakemberek által vezetett workshop-okban dolgoztunk, úgy mint a pékség, farm, szövöde, ácsműhely és a konyha. Ezeken a helyeken vagy olyan munkát végeztünk, amit a lakók nem tudtak volna egyedül elvégezni, vagy előkészítettünk számukra munkaeszközöket, így könnyítve a szakemberek és az ő munkájukat is.

Mindezeken túl volt egy projektünk, az úgynevezett „volunteer-café”, amikor különböző süteményeket készítettünk mindenkinek, kvázi mint egy kávézóban. Egész eddig többes számban írtam, de azt nem mondtam, hogy kik azok a „mi”. Ebben a projektben négyen vettünk részt önkéntesek, egy lány Németországból, egy lány Csehországból, egy fiú Romániából, és én. Nagyon jól kijöttünk már a legelejétől fogva, és azt gondolom, hogy több szempontból is nagyon jó, hogy ilyen sokan voltunk. Egyrészt így nem éreztük magunkat olyan egyedül, másrészt így nem csak a svéd kultúrát ismerhettük meg, hanem egymásét is. Úgy érzem, hogy ez az év nagyon tanulságos volt, nagyon sok mindent tanultam magamról, illetve másokról, más kultúrákról is. Egyszer feltették nekem a kérdést, hogy ha lenne egy varázspálcám, és újra végigcsinálhatnám-e ezt az évet, megtenném-e. Gondolkodás nélkül azt válaszoltam, hogy igen. Minden kihívásával együtt, úgy mint a nyelvtanulás, beilleszkedés, stb., életem egyik legjobb döntésének tartom, hogy eljöttem ide, és megismertem az itt élő és dolgozó csodálatos embereket. Ahhoz egy szakdolgozat hosszúságú beszámoló kellene, hogy elmondjam, mennyire hálás vagyok mindazért a szeretetért és kedvességért, amit tőlük kaptam. Semmit nem csinálnék másképp, és csak remélni tudom, hogy a következő önkéntes(ek) is annyira boldog(ok) lesz(nek) itt, amennyire én voltam, vagyok, és leszek mindig, amikor visszalátogatok.  

Jaj és majdnem kihagytam, a „fika” a legeslegjobb svéd szokás a földkerekségen! Kötelezővé kellene tenni mindenhol. Ez arról szól, hogy a svédek leülnek, isznak egy kávét, esznek valamit és beszélgetnek fél órán keresztül. Ez az idő kihagyhatatlan, szent és sérthetetlen.

2016.09.01.-jén kezdődött a projectem, Lengyelországban.
Elötte találkoztam csodálatos küldőszervezetemmel, ahol olyan embereket ismertem meg akik ugyanilyen programra jelentkeztek a világ egyes pontjain.

A küldőszervezetem alaposan felkészített a 11 hónap szépségeire, és nehézségeire is, ami sokat számított, illetve a projekt idején is rendszeresen érdeklődtek és ajánlották fel segítségüket, ha bármiben elbizonytalanodtam!
Szóval útra keltem két társammal, akikkel hamar megtaláltuk a közös hangot, ami a projekt végéig kitartott és most azon túl is szerencsére tart.

Amint megérkeztünk, várt ránk a fogadószervezetünk, és elvittek minket a lakásunkra.
Én 3 lánnyal éltem együtt. Egy olasszal, ukránnal és egy spanyollal, akik szintén akkor érkeztek amikor én, valamint ugyanakkor fejezték be a projektet, amikor én.
A spanyol lakótársammal hamar barátok, később pedig legjobb barátokká váltunk.

Mi óvodában dolgoztunk, ahol nagyon szerencsésnek érezhettem magam. 21 gyerek, egy óvónéni és egy óvóbácsi társaságában élvezhettem a mindennapokat. A munkatársaimmal is
hamar megtaláltuk a közös pontot, ami nagy biztonságot, és megnyugvást jelentett számomra.

Attól függetlenül, hogy mindenkit nagyon megszerettem, azonnal megtaláltam azokat akik számomra kicsit különlegesebbé váltak az idő múlásával.

Nagyon szerettem mindennap dolgozni, és nagyon sokat jelentett , hogy a gyerekeken és a szülőkön is azt láttam hogy egészen megkedveltek.

Természetesen nem csak a munkahelyemen, hanem a közösségi életben, és a nekünk szervezett programokon is barátokra leltem, akikkel egy idő után szinte heti rendszerességgel beszéltük és ünnepeltük meg a velünk történteket.

Abban biztos vagyok, hogy itt a mindennap élményeit nem tudom 100%- ban átadni, ezt személyesen kell megtapasztalnod neked is!

Sok szerencsét!

Szabó Dorottya Lengyelországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Régóta érik bennem az érzés, hogy leírjam a gondolataimat az egy éves olaszországi utazásomról. Nos, úgy érzem eljött az idő. Már csak két hét van hátra. Tényleg hihetetlen, hogy milyen gyorsan telik az idő. Az is hihetetlen, hogy mennyi minden fér bele 12 hónapba. De kezdjük a történetemet az elejéről.

Egy EVS projektet tejesítek, azaz Európai Önkéntes Szolgálatot Észak-Olaszországban, Trentoban egészen pontosan 11 hónapja és két hete.

Először is a történetem célja, hogy bátorítson másokat, hogy belevágjanak saját külföldi projektjükbe, másodszor pedig hogy népszerűsítsem egy kicsit ezt a programot és nem utolsó sorban öncélú szándékom, hogy összefoglaljam élményeimet és kiengedjem őket a cyber térbe és megmutassam őket a világnak.

Szóval az EVS egy ERASMUS+ program, melyet az Európai Unió szervez és finanszíroz. Bárki könnyen EVS önkéntessé válhat, amennyiben talál egy projektet, valamint egy itthoni küldő és egy külföldi fogadó szervezetet.

Az én küldő szervezetem a FIVE, vagyis a Fiatalok a Vidékért Egyesület. Akár jövőbeli magyar EVS önkéntes vagy, aki épp küldő szervezetet keres, akár egy európai egyesület, aki magyar partner szervezet után kutat, annyi bizonyos, hogy nehezen ajánlhatnék jobbat náluk.

Ebben a rövid összefoglalóban újra szeretném megköszönni a tőlük kapott támogatást, mert a kint töltött egy évem alatt végig maximális biztonságban éreztem magam és mindig tudtam, hogy van valaki otthon, aki tudja a választ a kérdéseimre és segítséget nyújt, amikor szükségem van rá.

A fogadó szervezetem a trentoi InCo Egyesület (Interculturalità e Comunicazione). Nagy örömömre róluk sem mondhatok kevésbé jót, amiért hálás vagyok. Lehetőséget nyújtottak nem csak a szakmai fejlődésem előmenetelében, de abban is, hogy önmagamat jobban megismerjem, új árnyalatait fedezhessem fel a személyiségemnek és hogy a képességeimet készségekké formálhassam.

A promóció után tehát itt vagyok hosszú utam végén, így szépen össze tudom foglalni élményeimet.

Ha motivációról beszélünk, azt hiszem, megegyezhetünk, hogy mindenkié más. Én azok közé az EVS önkéntesek közé tartozom, akik a 20-as éveik végén döntöttek úgy, hogy végigcsinálnak egy projektet már meglévő munkatapasztalattal, elhivatottsággal, felelősségtudattal és határozott elképzeléssel. Rendben, talán nem mindenkinek van meg mindez. És ha nem tévedek ezek a tulajdonságok magyarázatul szolgáltalak arra is, miért tartott olyan hosszú ideig megtalálnom az igazán nekem való projektet. Azonban visszatekintve egy percét sem bánom a hosszú keresésnek – még a kétségbeesett EVS projekt-keresős periódusok ellenére sem – mert végül megtaláltam az igazit, azt, amelyik leginkább passzolt hozzám. Persze néhány tökéletlenséggel, de hát kérem, ez a valóság ;)

Már volt tapasztalatom a civil szervezetek és az ifjúsági munka területén és ez alatt az idő alatt találkoztam az EVS programmal, továbbá külföldi EVS önkéntesekkel is együtt dolgoztam, amit igazán élveztem és magától értetődően egy bizonyos ponton magam is úgy döntöttem, hogy szeretnék egy projektet csinálni. Gondolom nem nagy meglepetés, ha azt mondom, hogy amikor elkezdtem EVS projektet keresni már pontosan és határozottan tudtam, hogy mit akarok és mit várok ettől a programtól.

Természetesen, mivel az élet furfangos így az EVS előtt még alkalmat kínált egy más típusú külföldi lehetőségre, melyről akkor még fogalmam sem volt, hogy mennyi magabiztosságot és önbizalmat fog adni a későbbi olasz projektemhez.

Végül megtaláltam az EVS projektem (vagy Ő találtam meg engem? már mindegy is, megtaláltuk egymást) és készen álltam, hogy meghódítsam Észak-Olaszországot.

Tavaly június első hetében megérkeztem Trentoba. Az EVS előtt Angliában éltem egy ideig, igen közel Londonhoz így az első benyomásom Trentoról a következő volt: „Te jó ég, mi a fenét fogok én csinálni egy teljes évig ebben a kis városban, mint Trento?” És már jól tudtam, hogy ha új helyre megyek bizony időbe telik jó szociális életet kialakítani és barátokat szerezni, de ennek a gondolata csak még türelmetlenebbé tett, nem pedig megnyugtatott. Ráadásul a helyzet nem csupán arról szólt, hogy új kultúrába és országba költöztem (egészen pontosan NULLA ismerőssel) de egy tök új idegen nyelvről is, amit akkor még nem beszéltem.

Azt hiszem ez az a rész (NYELV), amelytől mindenki a legjobban fél és a legnagyobb okot adja a hezitálásra, hogy bevállaljon-e egy külföldi tapasztalatot. Kérlek, ne tegyétek!

Rövid idő után a nyelvi nehézségek fokozatosan elmúlnak és a folyamat végén olyan sikerélményt értek el, ami ezerszer több boldogságot ad majd, mint amekkorák a félelmeitek voltak az elején.

És hiába volt nehéz a kezdet a motivációm a személyes fejlődésre és arra, hogy a legjobbat hozzam ki a projektemből, mindvégig elég erős volt ahhoz, hogy keresztülvigyen a nehéz periódusokon.

Majd a végén, mikor képes vagy visszatekinteni arra, hogy mit vittél véghez, na az egy nagyon nagyon király érzés. Ez alatt az egy év alatt részt vettem tucatnyi programon, eseményen és rendezvényen, melyet előtte nagyon szerettem volna kipróbálni. Jó néhányat közülük én magam szerveztem és kiviteleztem más EVS önkéntesekkel.

Részt vettem nemzetközi cseréken, láthattam hogyan dolgozik együtt egy seregnyi különböző országból jött fiatal srác és mennyi örömöt ad nekik más fiatalokkal találkozni a világ más kultúráiból. Különösen jó élmény volt a helyi fiataloknak bemutatni magam, rendszeresen prezentációt tartani és megosztani a tapasztalataimat velük támogatásul az ő jövőbeli önkéntes projektjükhöz.

Au Pair tapasztalataimnak és a gyerekek iránti szeretetemnek köszönhetően bevontak számos gyerekeknek szóló eseménybe, melyeknek szervezésében és megvalósításában is részt vettem, így rengeteget tanultam. Mivel a fogadó szervezetem külföldi Au Pair lányokat fogad és helyez el olasz családoknál így kipróbálhattam a mentorkodást is, és ebben a szerepben nemcsak mentorként fejlődtem, de újabb darabját fedezhettem fel a személyiségemnek.

Ezen kívül a projektem része volt egy öregek otthonában való heti besegítés is, mely felfedte egy addig szintén ismeretlen oldalamat, hogy örömet nyújt idősekkel dolgozni, melyről fogalmam sem volt az EVS-em előtt.

Egy év alatt rengeteg barátságot kötöttem, szó szerint a világ minden tájáról vannak barátaim, mely kinyitotta a szívemet más kultúrák elfogadására és még inkább megerősítette bennem, hogy mennyire csodálatos és fontos a különbözőség és a sokszínűség a világunkban.

Rengeteget utaztam és ugyanennyi örömben volt részem miután a szociális életem is fokozatosan elkezdett kibontakozni.

Egy év természetesen helyet és időt ad a mélypontoknak is és annak, hogy egy bizonyos ponton megkérdezd magadtól: „miért is csinálom ezt? Nem kellene kiszállnom és csinálnom valami mást, mert ez úgy tűnik, nem arra megy, amerre én akarom?” De minden alkalommal, amikor ehhez a ponthoz érkeztem azt is mondtam magamnak: „nem kérdezném-e meg magamtól ugyanezeket a dolgokat, ha éppen mást csinálnék az életben, máshol, egy átlagos munkát?” Vagy még jobb: „nem kérdeztem-e már meg magamtól ugyanezt bármit csináltam is előtte az életemben?” És akkor rájöttem, hogy ez a tapasztalat pont olyan, mint az élet. Egy folyamat, még akkor is, ha pontosan tudod, mikor van vége. Az élet lényege és esszenciája egy évben minden boldogságával és nehézségével. Ez az EVS.

És tudom jól, hogy ha nem jöttem volna ide és vállaltam volna el ezt az élményt minden kockázatával és hullámaival, akkor a szívem két darabja nem lenne most Mexikóban és Brazíliában, melyet a két csodálatos barátnőm vitt magával, akikkel Olaszországban találkoztam és nem tudnám azt, hogy mennyire hasonló lehet két teljesen eltérő kultúrából jött ember és azt sem fedeztem volna fel, hogy egy rakás teljesen más kulturális háttérrel rendelkező,  különböző országból érkezett fiatal srác hogyan alkot egy családot. Továbbá nem tudnám azt sem, hogy a legfinomabb forró csokit a veronai vasútállomáson lehet kapni (ezt jegyezzétek meg, nem viccelek, mennyei!!)

De egyszerre tudom, hogy az is rendben van, hogy mindennek vége van, mert az EVS arra is tanít, hogy elfogadjuk, hogy az élet változik és rugalmasnak kell lennünk, hogy alkalmazkodjunk a változásokhoz.

A szívem mélyén valószínűleg mindig is tudtam, hogy a multikulturalitás és a sokszínűség továbbá, hogy hasznos szerepet töltsek be a társadalomban nagyon fontos dolgok számomra, habár jóllehet még nem tudtam, hogyan öntsem mindezt formába úgy, hogy valóban boldoggá tegyen. Mostanra az EVS még közelebb hozott ahhoz, hogy biztosan tudjam, hogy tudatosan és határozottan a saját utamon haladok.

No niin.

A finneknél ez a két szó elég mindenhez. Menjünk. No niin. Csináld. No niin. Kész van. No niin. Együnk. No niin. 

Ari, akivel a farm munkálatokat csináljuk, mindig ezt mondogatja, kiegészítve azzal, hogy very good. Mindezt iszonyatosan gyorsan, mivel egy kicsit hadar. Nem egyszerű megérteni a feladatokat, amiket ad nekünk.

De very good no niin.

Ma reggel meleg öntöttünk meleg vizet az állatok itatójába és adtunk nekik enni. Utána ketten dolgoztunk Arthur-ral, aki folyton azon nevet, hogy nem tudom kimondani a nevét. Artúr. Nesze. Hihetetlen ez a francia nyelv, olyan mintha nem is emberi lenne. De gondolom, ők is ezt gondolják az enyémről. 

Szóval a traktor mögé csatlakoztattunk egy óriási trélert, ami kb. 5X6-os volt. (Ha ügyesek lesztek a dolgozattal, holnap lefotózom.)

Szóval felmásztunk a tetejére és utaztunk vele egy keveset egy zárt akolig, ahol már voltunk egyszer. Ari beparkolt a tragaccsal és elkezdték felhányni a szénát, míg én a tréleren rendezgettem a füvet. Fújt a szél, az orromba, a nyakamba, szemembe és a dekoltázsomba is ment. Jött a tanács: ne lélegezz. Oké. :D 

Mikor azt hittem, elég, akkor még raktak a trélerre jó sokat, minek következtében igen magasra kerültem. Nem félek a magasságtól, de mivel eléggé inogott alattam a boglya, furán éreztem magam. Aztán az jutott eszembe, hogyha onnan leesem, nem gond, hiszen puha alattam a széna. Aztán lapult békásat játszottunk, hogy kiférjünk az ajtón, mert fölül bevertük volna a derekunkat, szóval rá kellett feküdni a boglyára. A visszaút igen szórakoztató volt, pláne, mikor a dombon mentünk felfelé. De megúsztuk lepottyanás nélkül. 

Utána én fentről elkezdtem leküzdeni a boglya tetejét, hogy Arthur az állatoknak adhassa. Szerinte gyenge vagyok. Szerintem meg...nem írom le, mit gondolok! :D :D

Ari utána megengedte, hogy cumisüveggel "megszoptassam" a kis birkákat. Egyszerűen tündériek, de nagyon hevesek. Nem szeretnék szoptatós birkamama lenni. Szerencsére ez még nem áll fenn, de ha továbbra is ennyi füvet eszünk...

Délután mindenki az "individual work" feladatot látta volna el, de mivel még nem beszéltem Satuval és Salla-val (szabadságon vannak) én elvállaltam a vízmelegítést, és mivel ott voltam, kitakarítottam a szaunát és hordtam be fát is. 

Hopp. Előtte volt egy feladatom: kitakarítani a dry toilet-et. Nnnna. Az vicces. Tegye fel a kezét, akit érdekelnek a részletek! No niin. 

Akkor csak óvatosan. Szilárdat a komposztálóba, folyékonyat (itt aztán tényleg értelmet nyert a "ne lélegezz" tanács) pedig egy nagy tárolóba. Olyan nagy volt, hogy fel kellett másznom rá, mert nem bírtam el a kis kézikannát (40 literes, csak annak, aki lekvárnak tart). Miközben fent voltam, azon agyaltam, milyen lehet beleesni a tárolóba...de aztán rájöttem, hogy inkább nem akarok belegondolni. 

Sajnálom, hogy a melóról nincsenek képeim, de furán érezném magam, ha kiadnának egy feladatot és én nekiállnék fotózni. Minden a kedves olvasó képzeletére van bízva. :) 

Hamarosan összeállítok egy szódolgozatot, remélem mindenki sokat tanult mostanában!!!! :) 

Gondolom, mindenkinek az az első kérdése, hogy pontosan hogy is zajlik itt egy nap, és mit is kell csinálnom. Három napja vagyok csak itt, szóval eddig limitáltak a tapasztalataim, de azokat most megosztom.

Reggel negyed kilenckor van a reggeli, ami péksütemény,kávé és tea szokott lenni. Ilyenkor mindenki az ebédlőben van, és általában ugyanoda ül, ahova szokott. Itt nem
vettem észre eddig semmi különöset, kivéve hogy páran a kávéban puhítják a süteményt, hogy jobban meg tudják rágni. Ebédnél és vacsoránál vannak saját igények, amiket Nicolo már teljesen vág – tudja ki eszik paradicsomot, ki csak salátát, mivel.

Utána két itteni lakó takarítja fel az étkezés utáni maradékokat. Nekünk, önkénteseknek ekkor jön el a nap legnehezebb része: A fürdetés, és a szobák rendben tartása. Körül-belül húsz ember lakik itt, ebből hatan nem tudnak egyedül mosdani, őket az itt dolgozó férfiak fürdetik, de Nicolo is, aki ugye szintén EVS-es. Egy nő van, aki nehezen mozog, neki ma én segítettem teljesen átöltözni és hajat csinálni. Nem volt megterhelő, de a férfiak mozgatása elég nagy fizikai erőt igényel, és egyelőre még nem döntöttem el, hogy belefér-e egy zuhanyoztatás a komfortzónámba. Szerencsére nem erőltetnek rám semmit, mindig mondják, hogy ha valamit kellemetlennek érzek, ne csináljam.

A szobákat teljesen le kell fertőtleníteni, tisztára olyan mint valami jóféle magánkórház – otthonos, mindenkinek ott vannak a szekrényében a saját ruhái, fotók lógnak a falakon a családjukról, korábbi életükről. Persze még mindig nem tudom, ki miért került ide, csak egy-két történetet hallottam.

A legsúlyosabb beteg egy DJ volt, de most már nem tud beszélni, mozogni, csak szemmel kommunikál, ráadásul enni sem tud, csak egy gyomorszondával. Általában undorodok a kórházi dolgoktól, a saját vérvételeimnél mindig elájulok, de ezt ma kipróbáltam: gyógyszert és nutridrinket nyomtam a csőbe- életem egyik legfelelősségteljesebb dolgának éreztem. Ezt olvasva biztos nagyon szomorúnak tűnik, de ez a férfi folyamatosan mosolyog és a szemével nagyon sok mindent ki tud fejezni.

Általában is elmondható, hogy az itt lakók vidámak, látszik rajtuk, hogy szeretik a közösséget, és nem akarnak balhét, legalábbis velünk nem. Köztük vannak néha viták, de súlyosat még nem tapasztaltam.

Fél tizenegyre ezzel végzünk, ilyenkor mindenki azt csinálja amit tud: vannak akik barkácsolnak, mások az ebédet készítik elő:

Ők például kívülről egészségesnek tűnnek, még nem derítettem ki, miért vannak itt, valószínűleg a drogfüggőség miatt.

Közben készül az ebéd is, sokféle zöldségből, mindig rákérdezgetek a spanyol nevükre.

Fél 12-kor megint kajálás van, gyümölcs volt tegnap, de én kévét szoktam tolni, a nyolcas ébredés nekem még mindig korai 

Most éppen mindenki összegyűlt a konyha-nappaliban, megy a beszélgetés, próbálom magamba szívnia a nyelvet. 

Délután különböző foglalkozások vannak, tegnap egy helyi fiatal srác jött, aki írni, számolni segít azoknak, akik ezt igénylik, de én például egy aranyos bácsikával sakkoztam. Igen, szégyentelenül megvert benne, de már rég játszottam, és néhány szabályról el is feledkeztem 

Illetve vannak akik dolgoznak- egyszerű barkácsolás általában, például raklapokat raknak össze, ebből egy kis pénz is folyik be a szervezetnek eladás után.

Tegnap este nyolckor spanyol órám volt a helyi esti gimnáziumban – egy szintén ide tartozó önkéntes hozott-vitt így még gyalogolnom sem kellett, és egyedül voltam egy tanárral, elég hasznos volt. Már sokkal több mindent megértek, mint első nap, és néha két mondatot is össze tudok rakni!

Nagyon különböző szinten vannak mentálisan az itt lakók, azt hiszem azt lesz a legnehezebb megtanulnom, hogy kitől mit várjak el, mit tud egyedül csinálni, mi az amiben tényleg segítenem kell és nem csak a figyelmemet akarják. Ez személyes határok megszabásával jár, ami elég nehéz lesz úgy érzem, de legalább van benne kihívás.

No mindjárt uzsonna, még egy csomó mindenről akarok írni, de nem akarom hogy én legyek a lány aki a gép előtt ül kajálás közben is  Talán délután folytatom.

1. Az egész ország nagyon katolikus, Gozo még inkább, megkockáztatom, hogy az egy máltaira eső templomok számában ők a világelsők.
2. A vallásosságukhoz tartozik az a furcsa szokás, hogy az utcákon mindenhol világító keresztek voltak kirakva hetekkel Húsvét előtt. Valamint az összes templom fel volt vértezve „karácsonyi díszekkel”. Az én ízlésemnek kicsit csicsás, de ha ennyire szeretik a Karácsonyt… 
   

   Is-Salvatur Ta’ Ghawdex

3. Egy buszjegy másfél euróba kerül, és két órán át felhasználhatod bármennyi utazásra. A buszok kb. mindenhová elvisznek az országban. Csak rohadt lassan. Arról nem is beszélve, hogy elég pontatlanok.
4. Sok a medúza elvileg, szerencsére még egy ilyen ős ellenségembe se futottam bele, mindenesetre lehet kapni patikákban medúzariasztó naptejet. A patikák itt félig drogériák, szóval DM és Rossmann nem nagyon lesz a környéken.
5. A Pastizzi nagyon népszerű kaja itt. Rétestészta sajttal, borsóval vagy hússal töltve. 30-40 euró cent körül mozog egy ilyennek az ára. Ha az éhínség kerülget, ajánlom figyelmedbe!
6. Mindenki tud angolul, mivel a máltai nyelv mellett kiskoruktól tanulják, ugyanakkor az akcentusuk kicsit nehézkes a számomra. Mondjuk vagyok még így pár akcentussal…
7. Amikor mindenki beöltözik ókori jelmezekbe és a papok súlyosnak tűnő, Jézussal kapcsolatos jeleneteket ábrázoló „vállszekereket” hordoznak, na azt nevezik itt fesztiválnak. Csak én söröztem a tömegben egyedül, súlyos pillantásokat elviselve becstelen bűnöm miatt. De hát mindenkinek mást jelent a fesztivál…
8. Sokan megszóltak, hogy minek viszek ki kabátot, meg hasonló téli baromságokat, hiszen ez egy mediterrán ország! Ja, meg egy kis sziget a nagy tenger közepén, ahol rohadt erős a szél ilyentájt.
9. Elmesélések alapján megkockáztatom, hogy itt a tavasz messze a legkellemesebb évszak, minden zöld (ja vannak fák is), kék és sárgás fehér. Elvileg nyáron a zöld szín az enyészetbe múlik.
   
10. Működik még a csekkfüzetes rendszer. Mi a munkáltatótól csekken kapjuk meg a jussunkat, amit a bankokban be lehet váltani. Ha jól értettem, csak délelőtt 8 és délután 2 között fizetnek ki, szóval munka mellett (is) nehéz pénzhez jutni itt. xD

Ma kiosztottuk a munkákat, ami hetente változik, hogy mindenki sorra kerüljön. Én voltam a leggyorsabb, ezért én vállaltam a következő heti konyhafőnökséget, mivel ez az egyik legnehezebb feladatunk. Meg kell tanulnunk körülbelül 40 emberre főzni, ugyanis nyáron azok a családok is itt tartózkodnak, akik most Vesilahtiban vagy Tamperében élnek. 

Nem egyszerű dolog a főzés, mivel gondolni kell a vegákra, a gluténos bandára, illetve az egyéni "nem szeretem" kívánságokra. Van egy lista arról, hogy kinek van speciális diétája. Itt jegyezném meg azoknak, (főleg Zemberemnek és Jóapámnak) akik piszkáltak a halevéssel (nem szeretem), hogy állandóan azt fogok enni, még akkor is, amikor nem akarok, hogy felírtam magam a listára. Tehát nem KELL halat ennem. :D Persze mondtam, hogy megkóstolom mindig, de az a helyzet, hogy akárhányszor megkóstolom, mindig rájövök, hogy nem tetszik. Ez volt tegnap is, de jó képet vágtam hozzá és megettem. De azt hiszem, annyi dolog van itt, amihez hozzá kell szoknom, hogy a halat nem kell ezek közé sorolnom.

Szóval, íme azok a munkák, amiket hetente vagy naponta meg kell csinálnunk. (Nem bajlódom a fordítással, épp gitároznak a többiek és baromira mennék énekelni...)

És ezen a táblán osztjuk be, hogy ki, mikor csinálja ezeket:

És ilyen az okos táblánk,amin minden rajta van:

A zöld valami egy versike, amit minden nap ebéd előtt elmondunk.

Valami olyan jelentése van, hogy köszönjük a földnek ezeket a finomságokat, amit eszünk és szép az élet. :) Mondjuk úgy hangzik, mint egy szekta-ima, de mivel semmi ártalmas nincs benne, nem látom akadályát, hogy elmondjam ebéd előtt. Enni szeretek, az élet meg tényleg szép! :) 

Persze, ha majd elkezdődnek a föld-munkálatok, kiegészítik a fentieket. 

A festett kép a verssel a nappalinkban van.

És itt van egy kép, amit már régen szerettem volna feltenni ide:

A madarak, amik itt vékonynak és kecsesnek tűnnek, valójában nagyon kövérek és nagyon-nagyon zajosak. Találkoztam velük a tavon. Nem mentem közel, nem szeretném ha hiányozna valamim.

Finnül kurki, de nem hiszem, hogy ilyen van nekünk otthon.