Egy hátizsák, egy bőrönd, kevés német tudás, és egy ismerősen csengő zeneszerző neve volt minden cuccom, mikor elindultam Budapestről Lipcsébe. A Google maps-en előre lecsekkoltam, hol fogok lakni, találgattam, honnan érkeznek majd a lakótársaim, és milyen lesz az új élet.

Arra azonban, ami itt várt rám nem voltam felkészülve. A szervezetünk mondta ugyan nekünk, hogy a nyelvi sokkra készülve erősítsük a nyelvtudásunk, hogy könnyebben áthidaljuk az első időszakot. Ezzel nem is volt baj, egy kedves német tanárral készültem a nagy útra. Mikor megérkeztem, magabiztosan beszéltem angolul, próbáltam németül is ugyanezt tenni –nem oly sikeresen - , majd ahogy teltek a hetek, a lakótársak valahogy nem akartak megtanulni magyarul. Én pedig, mivel egyre ismerősebbek lettek, egyre nagyobb késztetést éreztem arra, hogy magyarul beszéljek velük. Egész eddig az idegen nyelv használata átmeneti volt a számomra, eligazítottam egy-egy eltévedt turistát, merre találja a Parlamentet, vagy egy jó éttermet, illetve az angol gyakorlás esténként egy-egy érdekes cikk olvasására korlátozódott. Most pedig a mindennapi életem alapköve lett. Ráadásul kettő egyszerre!

Otthon, a WG-ben az angol, a Mendelssohn házban – az önkéntes helyemen – a német, és néha az angol, attól függően, milyen nyelvű látogató érkezik. Az első hónapokban sikeresen kevertem az összes lehetséges módon a nyelveket, hol az angolt a némettel, hol a magyart az idegennyelvekkel, néha csak szavakat cseréltem fel, vagy kedvesen az angol szó végére biggyesztettem a német ragozás megfelelő alakját. Az egyik legviccesebb eset a múzeumban történt, mikor egy izraeli csoport jött látogatóba,és negyven fő egyszerre akart kávézni. A múzeum shopban működik ugyanis egy kis kávézó is, ahol én is besegítek. Az egyik kollégámmal voltunk a pultban, ő németül beszélt hozzám, ezzel egy időben a vendégek angolul sorolták a kéréseiket – egy Latte Machiato, de külön szeretné a tejet és az eszpresszót, vagy csak félig kérné, mennyibe kerül ez a könyv, van-e a közelben étterem és így tovább. Próbáltam mindenkinek válaszolni és bevallom büszke is voltam magamra, hogy ilyen jól váltok a nyelvek között, miközben a vendégek és a kollégám furcsa tekintete egészen mást mondott. Ekkor vettem észre, hogy szisztematikusan válaszolok németül az angol kérdésre és angolul a német mondatokra. Ez utóbbi még nem is lett volna baj, hiszen Tina remekül beszél angolul, az előbbi azonban nagyobb fennakadásokat okozott. Az angolul beszélő vendégek tanácstalanul néztek hol rám, hol egymásra, míg nem sikerült a megfelelő nyelvet választanom, és elhárítani a krízist.

Azóta sokkal jobban figyelek rá, mikor, melyik nyelvet kell használni, és valljuk be nagyon jól esik, mikor egy fáradt nap után kivételesen választhatom a saját nyelvemet. Sose gondoltam, mennyire meghatároz minket a nyelv, amit beszélünk. Mikor Kosztolányi Dezső nyelvvel kapcsolatos írásiról tanultam, nem láttam igazán a jelentőségét: "Az a tény, hogy anyanyelvem magyar, és magyarul beszélek, gondolkozom, írok, életem legnagyobb eseménye, melyhez nincs fogható. Nem külsőséges valami, mint a kabátom, még olyan sem, mint a testem. Mélyen bennem van, vérem csöppjeiben, idegeim dúcában, metafizikai rejtélyként." (Kosztolányi Dezső: Ábécé a nyelvről és lélekről), illetve „Szavakban gondolkozunk, s nemcsak a gondolkozás hat vissza a nyelvre, hanem a nyelvtudás is visszahat a gondolkodásra” (Kosztolányi Dezső: Kis Mezzofantik) . Általános igazságnak gondoltam, míg meg nem tapasztaltam, mennyire nem mindegy, miként gondolkodunk, miként fejezzük ki a dolgokat. A nyelv akarva, akaratlan meghatározza a világlátásunkat.

Egyszer az egyik vajdasági ismerőrsömet megkérték, hogy tolmácsoljon magyarról szerbre, és megdöbbenve mondta utána, hogy akkor jött rá, hogy hiába beszéli anyanyelvi szinten mindkét nyelvet, mennyire másként használja őket, mást enged meg az egyik és mást a másik. Valahogy ezt érzem egyre inkább én is, hogy ahhoz, hogy megtanuljak egy nyelvet, nem elég a magyart átfordítani, hanem a gondolkodásból kell valamit elcsenni.

Vagdalt Krisztina Németországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Küldő szervezete a Fiatalok a Vidékért Egyesület.