Április 5 és 7: Rögtön megérkezésem utáni nap röpke körútra indultunk Rabatban, ami a legnagyobb települése Gozónak a majdnem hétezer lakosával, itt összpontosul minden, ami fontos, és amire van kereslet egy negyvenezres szigeten. Tapasztalatból mondom, hogy jóminőségű barna sörre nincs igényük, ezt mélységes szomorúsággal konstatáltam, de legalább étcsokis Kit-Katjük van, ami viszont otthon hiánycikk. A város fölé nyúló Citadella cuki, el lehet nézelődni, meg járkálni körös-körül. Sötétedésnél aztán kigyúlnak a karácsonyfa díszítésű templomok, olyan ez mint a Gyűrűk Urában a jelenet, mikor sorban meggyújtják a máglyákat a havas hegycsúcsokon.

Az angol nyelvem nem túl shakespeare-i, de nagyon igyekszem legalább drámai lenni (még több Rabat itt)

Április 6: Első bicajos tekerésem, és első érzésem, hogy tényleg nem vagyok normális (na jó, elég gyakran érzem ezt szerencsére). Xlendi ugyan nem egy vészes táv (kb. 3,5 km), de a biciklizés 8-10 évnyi önkéntes mellőzése után azért a fájdalom hamar felőrli a combjaidat. A következő napi program ilyen hegymászásszerűség volt, tudjátok a túra és a sziklamászás közötti keverék, mikoris kecskemódban ügetsz felfelé a lábad alatt porzó és elmozduló mindenféle földréteggel. Végülis kifulladtam a csúcsra, de akkor is megvolt, és így csodálhatjátok a fényképeket, melyek ott öltöttek formát!

Mert mindig formában kell tartani a polgárpukkasztó énemet  (még több Xlendi itt)

Április 8: Péntekre igazolást kértem a fárasztó biciklitúrák alól, lélekben már a hétvégére készültem Máltán, ahol is egyik barátom, Zoli két hétig látogatóban volt Buggibában. Szóval Għajn Tuffieħa volt az állomás, kettős kontingensünk kiegészült még egy magyar, ukrán és litván főből álló csapattal, tehát fél Európa önkéntesen vállalta a sziklák általi felnyársalást. Így jöhetett az első sziklamászásom Máltán, ami végül csak boulderezés lett, de még így is pöttyös volt a kezem a rengeteg szúrós szikla tapizásától. Tűéles sziklák, igen ehhez kell egy kis perverzitás. Egy kis koncentrációvesztés, és már defektes is vagy, már nem csak agyilag… A boulderezés szépsége hogy kötél nélkül csinálod, és csak rajtad múlik a magasság (na meg a sziklán), mit vállalsz be.

Rólam sajna nem készült ilyen menő kép (még több Għajn Tuffieħa itt)

Szóval jól mulattunk, a sziklák java részét ketten toltuk (majdnem napnyugtáig), de mindenkinek kijutott egy kis barlangászás.
Zoli szerint (aki másodjára volt Máltán), messze ez az egész szigetvilág legszebb helye.

Április 9: Valletta, kicsit csalódást okozott, de nagy nehezen túlélem valahogy. Zolival kutattuk a kézműves sörfesztet (nem egy olyan nagy város ez), de nem találtuk. Tényleg ki vagyok szomjazva a minőségi sörökre, és errefelé csak mutatóba találsz ilyet. Takaros kis város, amúgy nem túl olcsó, de a buszmegálló közelében (ahol a sofőrök kajálnak), jutányos áron meg lehet ebédelni, kb. 2,5 euróból sikerült eltelítődni. Emellett a mindig olcsó pastizzi volt a lembaszunk (ha valaki érti a LoTR poént). Utunkat szegélyezte egy húsvéti negyed, az ünnep minden vágóállatát benevezve (szegény nyuszi egyedül szomorkodott) a kastélykertbe, amúgy ez lehet a tyúkista Amszterdam.

…vajon a tyúkista Brüsszel a Soros?  (még több Valletta itt)

Eljutottunk a várba is (van pár errefelé), a kilátáson kívül sok csodát azért nem lelsz erre, az egy gyűrű biztosan nem itt nyugszik (habár sok errefelé a hobbit). Hangulatos, ha egy szóban összegeznem kell Vallettát, és szerintem ez a legtöbb amiben maradhatunk.

A hétvége eredménye 3 vízhólyag a lábamon és rengeteg érzékeny pötty a tenyeremen. Na meg számos élmény, mivel kell egy kis közhely is. 

Április 11: A nagy nap, D-Day, vagy ilyesmi. Életem egyik legdurvább bicajtúrája (ha jól emlékszem kb. 30 km volt a gyaloglással együtt). Utasaink kérem jól figyeljenek, ma a Marsalforn – Tas-Salvatur domb – Azúr Ablak állomásokon áll meg a járatunk! Mondjuk én máshol is megálltam, általában lihegve, aztán tolhattam a cangát hegynek felfelé.

Marsalfornt már ismeritek, itt készült a legendás kis sellő képem (mégegyszer nem teszem ki becsszó). Lelketlen pózolásunk és egy kis sziklaszörfözés után úgy döntöttünk ma nem fürdünk, mivel a víz nem csak látszólag volt hideg, hanem az elázott cipőmön keresztül is.

A póz már megvan, már csak haladni kellene valamerre (még több Marsalforn itt)

Aztán megérkeztünk tébolyultságunk vakmerő labirintusába. Mivel nem találtuk az utat egy majdnem teljes kör és az online térkép átnyálazása után sem a Megváltó szobrához, gondoltuk átvágunk a dzsungelen.

A Vietkongok körbevettek, segítség! (még több Tas-Salvatur domb itt)

Bár ne tettük volna… Na jó ez nem igaz, fajintos kis túra volt, habár a “dzsungel” rendesen megkarcolt mindenhol (de legalább kullancs nem volt). A fenti turisták eléggé meglepődtek bozótharcunk láttán, aztán már annyira nem bírták véres tortúránkat, hogy készségesen megmutatták a helyes utat. Így tehettünk még egy rohadt nagy kört az otthagyott biciklik felnyalábolásához.

A nap utolsó állomása a félig összedőlt Azúr Ablak volt. Tudjátok “rászállott a cinege, de hess le róla cinege, mert leszakad a teteje…” Most kivételesen a varjú szállt rá, becses személyemben és meg is gyaláztam a tájat “jobbnál jobb” szelfikkel.

Garantált sómérgezés (még több Azúr Ablak itt)

De akár az Elefánt zenekart is idézhetem: “ki vagyok törve mint az ablak, összehúzva mint a függöny.” Szerencsére itt nem engedték le végleg a függönyt, mert még így is csodás a táj, tessék nézegetni a képeimet, ha nem hisztek nekem!
Szóval ez a viccelődés az ablakkal igazából elnyomott keserűségem materializálódása, mivel hogy csak egy hónappal maradtam le az Azúr Ablak teljes pompájáról. Szipiszopi, de ez van.

Tehát ne feledjétek, likeolni, osztani a posztomat, ha szerettétek, ha nem, akkor szívesen várom az építő jellegű kritikákat is! Szép napot!