Azért szelektív szemétgyűjtésben még van hova fejlődnöm… egyik reggel komoly csatát vívtam Pasta no egg-gel, mert a telibe penészedett sajtkrémemet reggel 7-kor nem voltam hajlandó kikaparni a „mindenes” kukába, utána kimosni a dobozt és külön szemetesbe helyezni, hanem egyben kihajítottam… de azóta is bánom. Ezek azok a dolgok, amikre előtte sosem gondoltam, hogy majd ezen kell összevesznem valakivel.
Viszont, túl vagyunk a régen várt tréningen, amin minden önkéntesnek részt kell vennie. Délen voltunk egy kis faluban (otthoni viszonylatban metropolis), egy baromi jó helyen, nevezzük ifjúsági szállónak, de számomra egy magas tandíjú, magániskola kollégiumára emlékeztetett inkább (sosem jártam még ott, de így képzelem el), óriási kerttel és medencével.
A sok általános iskolai menzás élmény után az ember félve teszi be a lábát egy ilyen „ifjúsági szálló” közös vacsorájára, ahol előre rögzített menü van. Velem is így történt az első este, de még érkezés napján beálltam a „nem eszem disznóhúst” sorba, gondolva, ezzel bebiztosítom magam, hogy valami számomra gusztustalan húst tegyenek elém, más olyat meg nem kaphatok, amit ne bírnék valahogy sok baguette-tel megenni, csigát meg nem fognak egy ilyen helyen felszolgálni. Na de én ilyet még ezelőtt nem láttam… ahányan voltunk, annyiféle diéta, vegetáriánus, vegán, csak halat eszem, csak minden másnap eszem csirkét stb. (vallástól teljesen függetlenül) kérésekkel érkeztek a fiatalok, és volt is arcunk ezt leírni egy papírra. Magamban jót mosolyogtam, hogy hát persze, majd akkor esztek kenyeret egy hétig. Végül, számomra hihetetlen türelemmel, és emellett kedvességgel érkeztek a különböző kívánságoknak megfelelő ételek, mintha egy magas színvonalú étteremben ülnénk, ráadásul a konyhán dolgozó, illetve felszolgáló kollégák nem is rendes alkalmazottak voltak, hanem félig önkéntesek. Tényleg, ezek után sem múlik az emlék, amikor egy konyhás néni hozzád vágja a szétfőtt szafaládét, és még csak nem is mosolyog mellé. Első este azért még én is egy hasonló élményre számítottam, medence ide vagy oda, ezért előre megettem egy fél kosár baguette-t, hogy ne maradjak éhes. Ezek után felsorakozott 4 különböző fogás, mint saláta, fő étel, sajt és desszert, mindez bor kíséretében. Nem akartuk elhinni, hogy ilyen létezik…és ez így folytatódott a többi napon is.
Elnézést, hogy ilyen sokáig taglaltam az étkeztetést, de tényleg hihetetlen volt számomra.
Irtó jó öt napot töltöttünk ott együtt sorstársainkkal, akik főleg olasz, spanyol és német anyanyelvűek voltak. Első nap féltem, hogy nagy lesz a csoportosulás az azonos nemzetiségekkel, és akkor én elég rosszul járok, de szerencsére nem volt ilyen gond. Persze minden társagában akad egy angol anyanyelvű, aki nem beszél más nyelven, viszont neki természetes, hogy mindenki beszél angolul, és aki felülírja azt, hogy végre tanuljunk már egy kis franciát is, hát itt is így történt… Ami viszont érdekesebb, érkezett egy palesztin lány, illetve egy marokkói lány és fiú. Szerencsére velük csak franciául lehetett beszélni, úgyhogy ezt próbáltam is kihasználni, és őszintén szólva jobban is érdekeltek. Nagyon hamar feloldódtak, sokat meséltek a hazájukról, és tök jó volt látni, hogy milyen lelkesek, és mennyire örülnek, hogy itt lehetnek. Rengeteg jó feladat, érdekes eszmecserék, gondolatok, eltérő kultúrák, szokások maradtak mögöttünk. Egy felejthetetlen 5 napot töltöttünk együtt, és elvileg a következő tréning alkalmával fogunk még találkozni.
Szomorúan értünk haza a tréningről, és tök érdekes, most ide volt unalmas visszajönni. Annyira telhetetlenek vagyunk. Bár azért nem bántam utána azt a pár napot, amikor a nap 80%-át ágyban töltöttem.
Tegnap részt vettünk egy eseményen, ami arról szólt, hogy helyiek osztják meg egy étkezésüket a külföldiekkel. (Jelzem, nem kellett előtte kérdőívet tölteni a vallásomról és bőrszínemről, és fotót sem kértek). A lakótársammal szerencsés vagy szerencsétlen módon (sosem fog kiderülni), a helyi idősek otthonában látott minket vendégül az ottani animátor hölgy. Amikor ezt megtudtuk, természetesen érkeztek a poénok, hogy biztos zöldségpépet fogunk enni, mint helyi specialitás. Végül egy nagy terített asztal várt minket, kb. 15 bent lakó nénivel, valószínűleg casting is volt előtte, hogy ki vehet részt ezen a közös ebéden. Nagyon cukik voltak, és iszonyatosan örültek nekünk, végre láttak valaki mást is egymáson kívül, viszont sajnos minden információ elég hosszas időbe telt, mire mindenkihez eljutott, és ilyenkor nem illik nevetni, de hát tudjuk milyen négy asztalnyi 80 pluszos néni, aki egyszerre mindent tudni akar, viszont semmit nem jegyez meg. Így nagyjából hússzor meséltem el a gulyásleves összetevőit, illetve azt, hogy nem tanulni jöttem ide. A végén mindannyian sikeres tanévet kívántak :)
