Hoppsza, ez EVS!

Meglepő fordulat: 2018-ban is lesz EVS-hez hasonló pályázati lehetőség az Erasmus+ programban

2017. december 12. 11:40 - Mokos Béla

Az EVS Live eseményen, mint "breaking news" hangzott el a hír, miszerint késleltetve válnak pályázhatóvá az Európai Szolidaritási Testület tevékenységei.

l_hdoss_preparoimaan.jpg

EVS önkéntesek munka közben egy finn öko-farmon

 

A 2016. december 7-én az Európai Bizottság által elindított Európai Szolidaritási Testület  jogi kereteire, illetve megvalósításra, tevékenységi formákra vonatkozó tervezetét 2017. május 30-án tették közzé. A Nemzeti Irodák és az érintett szervezetek több problémás területet jelöltek meg, amelyek mentén a program tervezetének fejlesztése zajlott.

A jelenlegi állás szerint az Európai Bizottság által felterjesztett tervvel kapcsolatban az EU Tanácsának Ifjúsági munkacsoportja sikeresen alakított ki egységes álláspontot, az Európai Parlament Kultúra és oktatás, valamint Foglalkoztatás és szociális ügyek bizottságaiban azonban még tárgyalják, így a kétoldalú egyeztetések várhatóan csak 2018 elején tudnak megkezdődni.

A végleges jogszabály, illetve munkaterv hiányában az Európai Szolidaritási Testület tevékenységeinek támogatására az eredeti tervek helyett csak az év második felében lehet majd pályázatot benyújtani.

Az önkéntes tevékenységek folytatólagos megvalósulása érdekében az Európai Bizottság átmeneti intézkedések bevezetése mellett döntött:

Az Erasmus+ támogatási kereteit a lehetőségekhez mérten kiterjesztik az Európai Szolidaritási Testület önkéntes tevékenységeire is a 2018. februári illetve áprilisi beadási körökre.

Az Európai Bizottság 2017. december 15-ig közzéteszi a 2018-as évre vonatkozó jelenlegi pályázati útmutatójának átdolgozott változatát, kiterjesztve a KA1 keretében megvalósuló önkéntes projektek földrajzi hatályát az EU tagállamok között megvalósuló mobilitásokra is.

Ennek alapján az önkéntes mobilitások minden típusára – a 2017-es szabályoknak megfelelően -az Erasmus+ KA1 tevékenységek körében lehet majd pályázatot benyújtani 2018. februárjában és áprilisában

Szólj hozzá!

Itthon és otthon között

2017. november 20. 18:42 - Mokos Béla

Vékony Ramóna EVS önkéntes írása

Azt mondják, hogy ahelyett hogy otthon oldanánk meg a problémákat, inkább elmenekülünk külföldre. Viszont ők nem látják azt a rengeteg embert, akik küzdenek. Akik nem adják fel addig, amíg bele nem fáradnak vagy akik mások eredménytelen próbálkozásait látva egyszerűen a könnyebb utat választják mert van rá lehetőség. Miért olyan nagy probléma, ha ki akarjuk használni? Miért vagyok azért kevésbé magyar, ha visszatérve elkezdek új szavakat használni külföldön tartózkodásom miatt? És miért vagyok kevésbé egy csapat tagja ha nem beszélem azt az idegen nyelvet mint a többiek, de minden erőmmel azon vagyok, hogy azt megtanuljam?

 23669140_2027165034171487_6552800284269433835_o_1511173966.jpg

Évről évre felötlik bennem az a gondolat, hogy tanítani szeretnék viszont sosem voltam benne teljesen biztos, hogy a személyiségem hordozza-e azokat a tulajdonságokat amikkel egy tanárnak bírnia kell. Így tehát újra és újra elvetettem ezt az ötletet, magyar szakon tanultam az egyetemen, de a válaszom mindig nem volt arra a kérdésre, hogy tanár leszek –e.

De még ha ez a személyesebb ok meg is oldódna, van egy határozott véleményem a magyar oktatással kapcsolatban. Nem voltam vele megelégedve az általános iskolai éveim alatt, nem nyűgözött le gimiben, az egyetem elől pedig egyenesen elmenekültem, még a szakdogámat sem írtam meg. Egyrészt nem értem, hogy miért kell most eldöntenem, hogy milyen idős gyerekeket akarok tanítani, miért kellene a nyugdíjazásig újra és újra leadnom ugyanazt az anyagot, miért nem tudnak változtatni végre valamin ami nem jó? Másrészt a saját tovább tanulásommal is bajban vagyok amíg az ember nem azt kapja a felsőoktatástól amit vár, amíg nincs jó döntés, hogy melyik egyetemre megy tovább az ember tanulni a saját területén belül, mert valami mindenhol hiányzik.

Tehát nem, nem leszek tanár, és abban sem vagyok biztos, hogy ha hazamegyek nyolc hónap múlva, akkor folytatom tanulmányaimat. Viszont vannak terveim, de egyelöre nem tudom, hogy hol akarom megvalósítani öket.

Barcelonában megtapasztaltam, hogy van olyan ország ahol az öregeket nem teherként kezelik és gondos ápolásban részesülnek. Ahol a gyerekek nem csak azért fontosak mert hiánycikknek számítanak.

Mert van itt egy olyan hely számukra, ami otthon tudtommal nincs, vagy legalábbis nem bír olyan fontossággal mint itt. Youth Center a neve, magyarul ifjúsági központ. Ide a gyerekek ingyen jöhetnek, iskola után tanulni, együtt lenni, játszani, workshopokon részt venni. A helyi városi tanács a felelős ezekért a klubokért, de kellenek hozzá szponzorok, egy cég, szervezet aki az ott dolgozókat biztosítja, vagy esetemben az önkéntest és persze egy hely, ami egyaránt jó a gyerekeknek, és az épületben szintén helyet kapó könyvtárban olvasókat sem zavarja a szomszédból kiszűrődő ricsaj. (Érthetetlen, de megtörtént eset…)

Én két helyen dolgozom és azért vagyok ott, hogy jelenlétemmel segítsem az értük felelős személy tevékenységeit miközben nekem is meg van a saját feladatom, havonta két foglalkozással kell támogatnom a csapatot. Ami esetemben 1-1-et jelent, két helyen. Két különböző zónában (Barcelonában hat is van), két teljesen eltérő társadalmi és szociális háttérrel rendelkező gyerekek csoportjával. Amíg az egyik oldalon inkább tinédzserek vannak akik drogoznak, cigiznek, randiznak 13 évesen, nem törődnek velük a szüleik eleget és ezért sokszor bajba kerülnek, addig a másik oldalon gazdag családok kisebb gyerekei küzdenek olyan problémákkal, mint stressz, túlterheltség, depresszió. Ezért nehéz, de egyben nagyon motiváló is ez a feladat. Mostmár, hogy tudom mivel állok szemben és egyre jobban kezdem megismerni a gyerekeket is, a hátterüket, az igényeiket, kezd kibontakozni előttem, hogy miért is vagyok jó helye(ke)n.

Nem leszek tanár, de közöttük lehetek. Átadhatom nekik a tudást, amivel rendelkezem nem-formális keretek között. Engedhetem a kreatív részemnek, hogy érvényesüljön, az ötleteimnek, hogy felszínre jussanak.

Talán itt maradok, talán nem.

Ha találnék egy ilyen helyet Magyarországon, vagy ha sikerülne valahogy megvalósítani az elképzeléseimet, hazavinném ezt a tudást.

De közben bármi megtörténhet, szerelem ami itt tart, vagy az egyik kamasz üzenete: „Mi olyanok vagyunk mint egy nagy család és nem jöhet ide bárki csak úgy és lehet a legjobb. De te olyan cuki vagy és kedves, hogy mindenki csak jókat mond rólad, higgy nekem. Mostmár te is a család egyik tagja vagy.”

Így azt is el tudom képzelni, hogy itt maradok mert abban sincs semmi rossz. Mert hogy hol van az itthon és az otthon nem számít többé miután rájössz, hogy bárhol ahol szeretnek otthon vagy. És nekem tetszik az az ötlet, hogy több helyre menjek haza...

A bejegyzés eredetije itt található:

http://barcelonaevs.blog.hu/2017/11/20/itthon_es_otthon_kozott?utm_source=bloghu_megosztas&utm_medium=facebook_share&utm_campaign=blhshare

Vékony Ramóna Barcelonában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Bergen, Dina, Halloween

2017. november 13. 14:26 - Mokos Béla

Balla Tímea EVS önkéntes írása

A hétvégén Bergenbe utaztunk Laurine-nal, hogy kimenjünk a reptérre Dina elé, és Bergenben töltsük a hétvégét. (aki nem tudná, Dinával a gimiből ismerjük egymást). Valamint Halloween előtti hétvége révén csaptunk szombaton egy Halloween bulit is. Egész héten itt volt Dina, úgyhogy hiába igyekeztem, előbb nem sikerült befejeznem a blogot.

Hétfőn délelőtt voltam az oviban. Beszélgettem az egyik óvónővel, végigsorolta, hogy melyik gyerek milyen nemzetiségű eredetileg, és hát a csoport harmada nem norvég származású. Van egy lengyel kisfiú, három litván lányka, egy holland lányka, egy félig fülöp-szigeteki lány meg egy néger kisfiú. Egyébként fel sem tűnne, mert mindegyik gyerek anyanyelvi szinten beszél norvégul. Szerintem ez tök jó, mert ezekek a gyerekek felnőttként egyből 3 nyelvet fognak majdnem vagy teljesen anyanyelvi szinte beszélni, az anyanyelvüket, a norvégot meg az angolt, és akkor még tanulnak egy "második idegen nyelvet" is a gimiben.

Kedden voltam délelőtt németen, eldöntötték, hogy Berlinbe mennek tanulmányi kirándulásra következő év november végén. Fogalmam nincs még, hol leszek én akkor, de mondtam nekik, hogy Berlinbe bármikor, bárhonnan szívesen átugrok, és elkísérem őket. Az angol órához továbbra sem tudok túl sokat hozzájárulni, de legalább bent ülök végig "munkaidőben", legalább is ez is beleszámít a heti 35 órámba (amit egyébként a kutya nem ellenőriz, hogy több-e vagy kevesebb), és én is olvasom a tankönyvet, hallgatom, hogy mit beszélgetnek, írkálom ki az ismeretlen szavakat a szótárba, úgyhogy szinte ugyan olyan, mint ha lenne angol órám. Elméletben minden héten átküldünk Astridnak ilyen heti áttekintést, hogy mit csináltunk éppen, de ezt a munkaidő dolgot abszolút nem veszik véresen komolyan. Egyedül nekem van meg szerintem a heti 35 óra, vagy néha több is, mert én beszerveztem magamnak mindent, ami érdekelt. A többiek inkább heti 25 órát vannak itt-ott.

Este 6-tól volt Språk Kafé a könyvtárban, írtam korábban, hogy "nyelv kávézó" néven fut, de ez is a menekülteknek van. Most kicsit különlegesebb volt a dolog, mert jött két vendég, akik előadást tartottak, az egyik szír, a másik szudáni. Mindketten sikereses írók, újságírók, közéleti személyiségek voltak a hazájukban, és mindketten menekültstátusszal élnek most Norvégiában. Egy éve érkeztek, de már viszonylag folyékonyan beszélnek mindketten norvégul, úgyhogy norvégul tartottak előadást a munkáságukról és a könyveikről. A szír író kezdte az előadást, ő egyébként jogot is végzett és ügyvédként is dolgozott Szíriában. Az egyik könyvében arról ír, hogy még a történelem előtti időkben jöttek földönkívüliek más bolygókról, és átadták a tudásukat az embereknek. Ezt nem csak ilyen sci-fiként írta, hanem komolyan hisz is benne. Levezette nekünk elég meggyőzően, hogy mire alapozza ezeket a gondolatait. Mutatott fotókat 5-10 ezer éves kőbe vésett egyiptomi, afrikai, maja rajzokról, amik konkrétan repülőket, űrhajókat, lámpákat ábrázoltak. Szerinte nem véletlen, hogy annyiszor leégtek a legnagyobb könyvtárak, Alexandriában, Mezopotámiában, Konstantinápolyban, a távol-keleten, hanem mert valaki mindig tudatosan el akarta törölni az összes létező tudást és a múltat, amikről ezek a könyvtárak tudósítottak. Szerinte mindegyik vallás szent könyveiben megtalálhatóak vagy konkrétan vagy valahogy szimbolikusan ősi, az embereknél nagyobb tudású és nemesebb lények, akik az égből jöttek. A kereszténységben például az angyalok. Hallottam már ilyen elméleteket korábban is, érdekes volt. Utána a másik író beszélt a könyveiről, aki Szudánból menekült el politikai okokból. Mutatott rengeteg képet tv-műsorokról, könyvbemutatókról, ahol szerepelt, szóval tényleg egy elismert és közismert szereplő volt a hazájában. Írt filozófiai értekezéseket, történelmi munkákat, verseket, novellákat, könyveket, amikben felszólalt a nők jogaiért, az egyenjogúságért. Szudánban például fizikai büntetést kaphatnak azok a nők, akik nadrágban mutatkoznak közterületen. Jelenleg ilyen borzasztóan konzervatív és vallásos kormány van hatalmon, akik nem igazán tolerálták a könyveit és a közéleti tevékenységét, úgyhogy elmenekült, mielőtt bebörtönözték volna. Sokan jöttek el az itt élő szír meg afrikai menekültek közül, és ők nagyon értékelték a két írót. Előadás után a legtöbben odamentek hozzájuk beszélgetni.Nagyon érdekes volt mindkét szerző, és olyan szívesen beszélgettem volna velük, de fogalmam nem volt, mit kérdezzek tőlük, mert szinte semmit nem tudok Szudánról és Szíriáról.

Akik nem rajonganak a menekültekért, azt hozzák fel mindig érvként, hogy elveszik a munkahelyet az ország állampolgárai elől. Hát ez úgy hülyeség, ahogy van. A kétfarkú kutyapártnak volt valami olyan plakátja, hogy ha egy menekült nyelvtudás és szaktudás nélkül el tudja venni a munkádat, akkor ott nem velük van a probléma... Itt például nem a norvégok munkáit veszik el, hanem a norvégok által be nem töltött állásokat kapják meg. Nem véletlenül vidékre telepítik le őket. A vidéki kisvárosból és falvakból érettségi után eltűnnek a fiatalok, elmennek a nagyvárosokba tanulni, dolgozni, ergó nincs elég utánpótlás bolti eladóból, buszsofőrből, pincérből a helyi éttermekbe és kávézókba, ápolóból az idősek otthonába... Ha falvakról beszélünk, akkor azokat pedig az elnéptelenedés veszélye is fenyegeti. Viszont ha letelepítesz menekülteket amúgy is üresen álló önkormányzati lakásokba, és elkezded őket tanítani, azzal munkahelyeket teremtesz tanult emberek számára, mert kellenek tanárok, szociális munkások, pszichológusok... Nyilván kell egy kis idő, amíg megtanulják a nyelvet és valami alapvető szakképesítést, de utána be tudják tölteni az üres állásokat, fellendítik a kultúrális életet, eljárnak a helyi sportklubba, ahol alig lézengene pár helyi lakos, "munkát" adnak a magukat amúgy halálra unó helyi nyugdíjasoknak, akik itt borzasztó lelkesen tanítgatják őket norvégul, meg kötni, meg kártyázni. Szóval mondhatni, hogy bizonyos alacsony lélekszámú régiókba vagy területbe újra életet lehetnek és felpörgetik a helyi gazdaságot. Nyilván először pénzbe kerül, hogy letelepítik őket és adnak nekik mindent, ami kell egy rendes életszínvonalhoz, de ezt fel lehet fogni egy befektetésként, ami egy idő után behozza a belefektetett pénzt és energiát.

Szerdán szülinapoztunk a kötőcsoportban. Mint múlt héten kiderült, az egyik lánynak pont most kedden volt a szülinapja, úgyhogy gondoltam, hogy tanítsuk meg nekik a norvégok kedvenc szülinapi dalát. Nem a Happy Birthdayt szokták énekelni angolul, vagy ugyan azzal a dallammal csak norvég szöveggel, mint ahogy mi csináljuk, hanem van egy saját norvég daluk, úgyhogy felírtam a szöveget a táblára, aztán énekeltünk. Open Skulében hamburgert csináltunk, amivel kb annyi munka volt, hogy felvágtuk a zöldségeket, meg betettük a húst a sütőbe, úgyhogy kb végig kötöttem.

Az iskolában egyáltalán nincs csengő. Nem tudom, hogy ez ilyen norvég sajátosság-e vagy csak a gimiben nincs, és az általános iskolában van. Szerintem ez is azzal függ össze, hogy sokkal lazábban veszik itt a dolgokat. Simán felállnak az óra közepén a diákok, kimennek mosdóba, kimnennek orrot fújni, kezet mosni. Vagy egy random valaki bejön, köszön és kiviszi a cuccait, amit ott hagyott, a tanár meg egy szót se szól rá. Az mondjuk a norvég nyelv sajátossága is, hogy nem használnak magázást, de a norvég kultúra sajátossága is, hogy simán letegezik a tanárokat, bármit meg mernek kérdezni tőlük, nem félnek a tanároktól. És ezt abszolút nem rossz értelemben mondom, hogy lazán veszik a dolgokat, hanem inkább követendő példának, mert így minden sokkal humánusabb meg barátságosabb. Sose voltam a legfélénkebb, legérzékenyebb, legértetlenebb és messze nem a legrosszabb gimnáziumba jártam, sőt... de azért rendszeresen volt, hogy gyomorgörccsel mentem oda valamelyik tanárhoz megkérdezni valamit, ha egyáltalán oda mertem menni vagy elmondani a véleményemet, pláne ha az nem egyezett a tanáréval. Azt sokszor kifejezetten támadásként fogták fel, és azzal a technikával reagáltak rá, amit az On-Arrival Trainingen tanultunk, hogy "mit tudsz te erről, túl fiatal vagy még, hogy releváns véleményed legyen, én vagyok a tanár, csak nekem lehet igazam...", és akkor tényleg azt gondoltam, hogy én milyen buta és éretlen vagyok még, és legközelebb inkább nem is mondom el, ha van véleményem, mert biztosan csak rossz lenne. Ha bent hagytam valamit egy terembe, és óra volt, akkor meg kellett várni az óra végét, és a következő szünetben tudtam csak kihozni, amit ott felejtettem. Az a gyomorgörcs pedig nem csak úgy magától volt, hanem attól, ahogyan a tanárok reagáltak bizonyoson dolgokra. Néha elég barátságtalanul válaszoltak, leszóltak valakit az egész osztály előtt, ránk hárították a felelősséget, hogy a mi hibánk, hogy nem tudjuk, nem értjük, nem jutott el hozzánk az infó... Azt se mondom, hogy sose volt igazuk, nyiván mi is lehettünk tényleg figyelmetlenek, de nem mindegy, hogyan reagál rá az ember, hogy barátságosan és türelmesen válaszol vagy az előtt említett módon. Gyerekként meg fiatalon, amikor még nem olyan magabiztos az ember pedig borzasztóan befolyásolja a személyiséget, hogy hogyan reagálnak rád a felnőttek, egy-egy negatív beszólás sokkal jobban bele tudott gázolni a lelkivilágunkba, mint ahogy azt a tanárok eredetileg szánták. Az aztán tényleg messze vezetne, ha elkezdeném most boncolgatni, hogy miért olyanok nálunk a tanárok, amilyenek, stressz, magánéleti problémák, túl sok munka... akkor már egyből eljutnánk oda, hogy mi kivetnivaló van az oktatási rendszerrel meg az egész oktatáspolitikával...

Mióta bent ülök/segítek itt különböző órákon, egyszer nem fordult elő ilyesmi, hogy barátságtalanul válaszolt volna bármelyik tanár bárkinek vagy leszólt volna bármelyik diákot. Ebből nyilván nem következik, hogy akkor itt soha sehol senkivel nem fordul elő, de feltehetőleg elég ritkán. A lényeg, hogy minden mindennel összefügg, és amiket leírtam, hogy nincs magázás, hogy szinte bármit csinálhatnak az órán, egyáltalán nem a tisztelet hiányát eredményezi, sőt. Sokkal szerethetőbb egy olyan tanár, akihez bármikor fordulhatsz és partnerként, meg egyenrangú értelmes élőlényként kezel. Egyszerűen az egész légkör sokkal másabb, nyitottabb, barátságosabb, nyugodtabb itt az iskolában.

Csütörtökön elmentem a bankba bankszámlát nyitni, körülbelül 10 percembe került. Betoppantam, a kutya nem volt bent a bankban, egyből odajöttek, kérdezték mit szeretnék. Lefénymásolták az útlevelem, valami papírt az adóhivataltól, leírták a címem, e-mailcímem és körülbelül ennyi volt. Mondta a pasi, hogy jöjjek vissza hétfőn, addigra megcsinálja az összes papírt és nekem már csak alá kell írnom. Németországban ugyan ez úgy nézett ki, hogy időpontot kellett foglalni legalább egy héttel előre, hogy én bankszámlát akarok nyitni, aztán vagy egy óráig magyaráztak mindenféle papírokat meg törvényeket és vagy 10 fecnit alá kellett írkálnom, mindent kijelenteni, bejelenteni, tudomásul venni...

Jellemző a norvégokra, hogy az információáramlás nem nagyon működik. Már az operás héten is látszott, hogy valahol elvesznek az infók, mire eljutnának hozzánk, az iskolában is ugyan ez a helyzet. Politika után mentem angolra, hogy beszélgessek Emával meg a másik sráccal, és megint csak egy üres termet sikerült találnom már másodszorra. Mint utólag kiderült, csak az opera ideje alatt voltak abban a teremben, mert az eredeti termüket jelmezraktárnak használták, de most már visszaköltöztek az eredeti terembe, csak ezt velem nem sikerült közölniük.

Most már végképp ilyen esős, szutykos, taknyos, orrfújós idő van, ahogy mi mondanánk, nálunk ilyenkor mindenhol orrfújó embereket és széthagyott zsebkendőket látnál, hát itt nem. Mióta itt vagyok, nem láttam még senkit orrot fújni. Itt az a szokás, hogy orrot csak egyedül fújnak, amikor senki más nem látja. Társaságban az az udvarias, hogy így izomból visszaszívod a dolgot, vagy ha már nagyon folyik, akkor a pulóvered ujjába gyorsan beletörlöd...

International Kafén van egy eritreai pasi, aki állandóan kártyázni akar, pontosabban römmizni. Ezzel nem is lenne semmi probléma, mert engem anyukám már kicsiként megtanított kártyázni és tudtommal viszonylag jól is megy. Nyilván országonként eltérnek a szabályok, hogy hány lapot osztasz, mennyit kell kipakolni, egyéb dolgok, úgyhogy az elején meg kell egyezni valamiben, és kész. Amikor először játszottunk, közölték, hogy eritreai szabályokkal játszunk. Felőlem, legyen! Elmagyaráztak valami römmire hasonlító dolgot, de ilyen logikátlan szabályokkal. Játszottunk már több alkalommal, és azóta így rájöttünk Laurine-nal, hogy az az eritreai szabály, hogy nincs szabály. Amire az egyik körben közölte velem, hogy azt nem lehet, azt a másik körben ő halál simán megcsinálta. Aztán az egyik körben egyáltalán nem kevert jokert a pakliba, a másik körben volt egy csomó joker, a harmadik körben közölte, hogy a joker az nem joker, hanem egy lap, amit felcsap a pakliból a játék elején. Én meg ezen úgy fel tudom magam idegesíteni, ha valaki nem konzekvens, és semmi értelme az egésznek. Egyébként nem direkt csinálja, semmi rossz indulat nincs benne, halál cuki, mosolygós ember, de ha meg akarom őrizni a lelki békén, akkor én ezt inkább nem... Úgyhogy már egy pár alkalom óta mondtam az egyik afgán srácnak, hogy hozza nyugodtan a matekját, elmagyarázok én neki bármit, csak ne kelljen kártyáznom!!

Pénteken Tacot ettünk az oviban. Az ilyen tipik norvég dolognak tartják, hogy péntekenként tipik mexikó kaját esznek. Egyébként van egy olyan halvány sejtésem, hogy a mexióki kaja, amit ők esznek, pont annyira hasonlít az eredeti mexikói kajára, mint amennyire nálunk a kínai hasonlít az igazi kínai kajákra... Aki nem lenne képben, hogy mi az a Taco, mellesleg én sem voltam, annak mondom, hogy mindenféle zöldség meg darálthús pitába beleszórva és felterekerve. Nem rossz, de semmi extra. A lényeg, hogy ez is ilyen tipik norvég dolog. Ovi után hazarohantam a cuccaimért, aztán mentünk a buszmegállóba Laurine-nal. Akinek mondanak valamit a norvég városok, Ålesundből indul a busz Bergen felé, ergó nem innen tőlünk indult, hanem csak megállt itt, és már akkor majdnem tele volt, amikor még senki nem szállt fel. Viszont nekünk már ki volt fizetve a jegyünk, meg ott helyben is lehetett még jegyet venni, és olyan nincs, hogy valakit ott hagynak. Úgyhogy akik nem fértek bele a nagy buszba, beültették egy kisebb 15-20 fős buszba, és átfuvarozták a következő nagyobb állomásig, ahol sokan kiszálltak, és akiknek a helyére be tudtunk ülni. Hát nálunk erre a szituációra körülbelül kitárták volna a kezüket, és közölték volna, hogy majd jön a következő busz. A buszon végig kötöttem, mert úgy terveztem, hogy kész leszek a sállal következő kötő csoportig, hogy oda tudjam adni Dinának szülinapi ajándékként, de alábecsültem én ezt a sálat, úgyhogy karácsonyi ajándék lesz belőle...

Úgy voltam vele, hogy ha már a buszjegy egy vagyonba kerül a zsebpénzecskénkhez képest, akkor nehogy már még szállásra is fizessünk, keressünk Coachsurfingen szállást. Már két héttel előre kiírtam, hogy Bergenben töltenénk ezt a hétvégét valakinél. Egyből kaptam egy ajánlatot valami arab nevű, angolul elég törten és alapszinten kommunikáló pasitól. Volt kint csomó kép róla, a lakásáról, a címe is ott volt, fél órára lakott a belvárostól, meg egy csomó pozitív vélemény róla. Gondoltam, hogy ha nem találunk jobbat, akkor jó lesz, de azért inkább még keresgéltem. Kicsit később kaptam egy másik ajánlatot egy számomra fura nevű pasitől, aki angolul viszonylag jól kommunikált, de se kép, se cím, se vélemény nem volt róla kint. Na, gondoltam egyik jobb, mint a másik... Aztán belegondolok, hogy ha egy norvég vagy más európai hangzású nevűvel lenne ugyan ez a szituáció, akkor azokat sokkal kevésbé találnám furcsának vagy gyanúsnak. Menekültekkel dolgozok és abszolút szeretek velük dolgozni, találkoztam meg beszélgettem már mindenféle közel-keleti, afrikai, távolabb keletivel, vannak olyan ismerőseim, barátaim is, tanultam rengeteg féle dologról, kultúrák, történelem, nyelvek, reakciók más kultúrákra, előítéletek... teljesen empatikusnak és nyitottnak tartom magam mindenre. És mind ezeknek ellenére is ha meglátok egy arab, vagy számomra nagyon idegennek hangzó nevet, akkor reflexszerűen furcsán nézek, és hajlamosabb vagyok rosszat feltételezni valakiről, idegen névvel. Ha már gyerekkorodtól kezdve ismernél arabokat, indiaiakat, kínaiakat, együtt nőnél fel velük, akkor nem váltana ki egy idegenebb név egyből előítéleteket. De ez itt Európába belénk van szugerálva, hogy akinek fura neve van, az már mind gyanús, és már tudat alatt máshogy állunk egy ilyen személyhez. A lényeg, hogy ez nagyon nem jó így!! Nyilván, aki ebben nőtt fel, annak már kb mindegy, de pont ezért kell, hogy megismerjünk ilyen embereket, mert akkor ha nem is tűnnek el, de legalább csökkenek az előítéletek.

Végül is a második fura nevű pasival telefonáltam, teljesen normális meg rendes volt a telefonban, és úgy már szívesen mentünk a lakására péntek éjjel. Indiából származik, de itt Norvégiában tanult valami mérnöki dolgot, aztán itt lakik Bergben már 7-8 éve. Megérkeztünk, egyből welcome drink, meséljünk magunkról, mit dolgozunk, mit csinálunk... úgyhogy hajnal fél 3-ig beszélgettünk vele, annak ellenére, hogy mindenki elég fáradt volt az egész napos utazás után.

Szombat reggel 9 körül felkeltünk, egyből csinált nekünk teát a vendéglátónk, nézett buszt, hogy mikor tudunk bemenni a belvárosba. Fél 12 körül beértünk a központba, és sütött a nap!!! Bergenben ez ritkaság. Egyből felmentünk a siklóval a hegyre, hogy még napsütésben tudjunk képeket csinálni a városról, megnéztük a Bryggét megint, az nem maradhat ki, aztán elmentünk a Maritime Museumbe. (tengerészeti múzeum) Gondoltuk ott lesznek a viking hajók, hát ott nem voltak, de attól még érdekes volt. Nálam a városnézésből a múzeum nem maradhat ki. Szinte mindegy, milyen, történelmi, festményes, akámilyen, csak múzeum legyen. Ezután kimentünk a külvárosba, mert ott volt egy fatemplom, amit meg akartam nézni. Még a középkorban építettek a norvégok fatemplomokat, amik ilyen tipikus norvég dolgok, de mivel fából voltak, a legtöbb már rég leégett, és csak néhány darab maradt fent belőlük, azért olyan érdekes. Szóval megnéztük a fatemplomot, de sajna csak kívülről tudtuk, mert ilyenkor október végén már nincs nyitva. Utána visszamentünk a központba vásárolni, aztán fél 7-re visszaértünk a szállásra.

Mivel Halloween előtti hétvége volt, és mindhárman szeretünk beöltözni, mindenképpen akartunk valami Halloweeni sminket. Találtam a dekortban ördög jelmezhet való szigonyt, és úgy megtetszett, hogy aztán ördögös sminket kerestem, mert ott legalább lehetett erőteljes színeket használni. Végre tudtam művészkedni meg kreatívkondni!! Aztán annyira belejöttem, hogy Laurine-nak, meg a hostunknak is én csináltam sminket. Sminkelés után iszogattunk, csináltunk vacsit, hallgattunk zenét meg táncoltunk, aztán bementünk a belvárosba bulizni.

Vasárnap reggel összeszedtük magunkat, elköszöntünk a Hostunktól, aztán bebuszoztunk a központba. Vasárnap nincsenek nyitva a boltok, úgyhogy beültünk a Burger Kingbe reggeli-ebédelni. "Gyorsétteremben" ennyit én még életember nem vártam. Általában a sor kiállásával együtt 5 perc alatt megkapja az ember, amit rendelt, ha nagyon nagy sor van, akkor legyen max 10 perc. Hát itt legalább 15 percig tartott, mire bármihez hozzájutottunk. Ez úgy jellemzi a norvég munkamorált, hogy még a gyorsétterembe is lassúak, mert nem hajtják túl magukat, semmi stressz, mert az árt az egészségnek, ha rossz a munka vagy rosszak munkakörülmények, akkor azt eleve el se vállalják. Utána felültünk a buszra és 7 órán kereszül utaztunk hazáig. Dina rácsodálkozott mindre, ami nekem már két hónap után fel se tűnik, úúú, hegy, szép hegy, magas hegy! Szikla, ott is szikla!! Nééézd, vízesés! Úúúú, fjord!! Hát az út végére már bőven elegünk volt mindenből és mindenkiből... Aztán még egy külön sport volt hazavonszolni a böröndöt fel az emelkedőn meg fel harmadik emeletre. Dina elhozott egy nagy bőröndöt, amit otthonról küldtek, téli cuccokkal és egyéb érdekességekkel megpakolva, úgyhogy egy élmény volt kibontani :D A lényeg a hótaposó, téli kabát meg a síoverál volt a bőröndben, mert semmi kedvem nem volt az egész kis pénzecskémet ezekre költeni itt kint. Kaptam még meleg harisnyákat, felsőket, hajszárítót, 3 üveg bort meg egy pálinkát az overálba bugyolálva, az év hátralévő részére elegendő csokit, a kedvenc piros magassarkúmat, ami nyáron már nem fért be a bőröndbe, füzeteket, részben saját használatra, részben elajándékozni... Kicsi húgom roppant fontosnak tartotta elküldeni a névre szóló Nemzeti Konzultációmat, nehogy már kimaradjak eme élményből, ha már ennyi pénzt költenek rá fölöslegesen... :D Kimentünk a konyhába vacsizni, épp ott volt Mykola, bemutattam neki Dinát, elkezdtek oroszul dumálni (Dina orosz-magyar tanárit csinál), aztán egy idő után én meguntam és bementem a szobába aludni, ők meg hajnalig dumáltak.

Azon kivételes esetek egyike forog fent, hogy csak egy napot kell várni a következő heti blogig, már aki várja :D Úgyhogy kalandjaim folytatódnak holnap... :D

 

A bejegyzés eredetije itt található:

http://fjordok-kozott9.webnode.hu/l/bergen-dina-halloween/

Balla Tímea Norvégiában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Gyors tájékoztatás a katalán helyzetről

2017. október 09. 15:34 - Mokos Béla

Vékony Ramóna EVS önkéntes írása

Este tíz óra van, amit két hete mióta itt élek Barcelonában anélkül tudok, hogy ránéznék az órára. A ma esti közösségi katalán csörömpölést kiegészítette egy tegnap bejelentett sztrájk, ami miatt ma nekem sem kellett dolgoznom, ráadásul még a Güell Parkba is bemehettem ingyen. De kezdjük az elején.

Már három éve tudom, hogy egyszer el szeretnék menni önkéntesnek az EVS által, csak mire tudomást szereztem erről a lehetőségről, már egyetemista voltam. Nem akartam emiatt csúszni, így tűkön ülve vártam, hogy eljöjjön az én időm. És el is jött.

Nem mondom, egy idő után már kezdtem kétségbe esni, miután elküldtem egy csomó jelentkezést és mindre nem volt a válasz, de sokan biztattak, hogy ne adjam fel, valahova sikerülni fog. És sikerült.

Júliusban, munka közben kaptam az e-mailt, miszerint örömmel értesítenek, jöhetek Barcelonába, vehetem is a repjegyet, kaptam infókat, hogy miket intézzek el, milyen dokumentumokat kell elküldenem, aztán a fogadó szervezetem augusztusra bezárt, így nem nagyon lehetett velük kommunikálni. (Nem mintha most nagyon tudnék, tekintetbe véve, hogy én nemhogy katalánul nem tudok, de spanyolul se, náluk meg két ember beszél csak angolul, a többiek alig, de azért igyekeznek.) Szerencsére kiderült, hogy nem én leszek az egyedüli magyar, Sárival gyorsan fel is vettük a kapcsolatot , együtt vettük meg a jegyet, aztán úgy jött ki, hogy egyszerre is mentünk Gödre a felkészítő tréningre a küldő szervezetünkhöz (Fiatalok a Vidékért Egyesület).

Majd ahogy közeledett az indulás napja, egyre jobban izgultam olyanok miatt, hogy mit hozzak, beleférek –e a súlykorlátozásba (abba simán, csak a bőröndbe nem, a megvett 32 kg helyett nekem 22 kg volt), rendben lesz –e a kézipoggyászom a becsekkolásnál, ugye nem robbantják fel alattam a gépet, mit fogunk dolgozni, milyenek lesznek a munkatársak, és a legfontosabb, amit még akkor sem tudtam amikor a lakásom felé tartottunk, hol és kivel/kikkel fogok én lakni.

Mikor megérkeztünk szeptember 20-án reggel 9 óra körül, senki nem tudott semmit. Délután négyig először az irodában ültünk, aztán mászkáltunk kicsit a környéken, de Sárival csak arra vártunk, hogy kipakolhassunk és aludhassunk végre (reggel 6:05-kor indult a gépünk). Én még szerencsés voltam, kaptam egy külön szobát és egy kedves hölgy lakótársat a macskájával (akivel van egy kis háborúnk. Ő mindenáron be akar jönni a szobámba, én meg minden egyes alkalommal kizavarom. Lehet, hogy ő is csak szavazni szeretne.). De másnak egy hostelben kellett aludnia pár napig, mert nem találtak időben elég szállást.

Aztán az első fél hét a La mercé fesztivál körül forgott, esténként mindenhol koncertek, ünneplő tömegek, szemét, majd gyors feltakarítás. Vasárnap volt a szent ünnepe, hétfőn emiatt munkaszüneti nap, aztán már nem is emlékszem hány nap múlva kellett bemennem az irodába tényleg dolgozni. A két városban még nem is voltam, ahova azért kell mennem, mert két Youth Centerben fogok fiatalokkal tevékenykedni ha épp nem az irodában vagy valamilyen fesztiválon leszek. Holnap lesz az első alkalom, hogy elmehetek végre egy ilyen ifjúsági központba, tehát erről még nem tudok részletesen beszámolni.

És az itteni helyzetről sem. Mint említettem már korábban, nem beszélem a helyi nyelvet. Indulás előtt ez aggasztott a legjobban, és szerintem senki ne legyen ilyen hülye mint én, de mostmár kezdem látni az előnyeit is. Ha pl. nem akarok beszélgetni valakivel, ez eléggé jó kifogás. Viszont egyszer egy buliban nem jött be, sajnos a srác tudott angolul, bár a zene erőssége miatt semmit nem értettem a negyed órás beszélgetésből.

Szóval kommunikáció hiányában elég nehéz bármiről is tájékozódni. Azt látom, ami az otthoni hírekben megy. Persze a háttérinformációkat felerősíti néhány helyzeti előnyből szerzett impulzus: katalán és feliratos zászlók az erkélyekre erősítve, akár emberek hátán is köpenyként használva. Szavazásra buzdító szórólapok mindenütt, a már említett esti csörömpölések (lábason,serpenyőn, mindegy, csak jó hangos legyen), néha egy-egy ijesztő durranás, és a szavazás napján tett sétám alatt hallott kiabálások, tömeg az iskola előtt.

Egyéb, háborús övezetre utaló jeleket nem tapasztalok. A Tourist go home feliratok rosszul esnek, mert még annak érzem magam. Úgy érzem bárhova megyek, minden szem rám szegeződik. Meg se kell szólalnom, világos hajam és kék szemem rögtön elárulja, hogy nem ide valósi vagyok.  Kicsit be vagyok feszülve, kiköltözésem elején ahelyett, hogy a várost fedeztem volna fel, inkább a szobámban ültem és filmeket néztem. De azt hiszem ez kellett is. Ahogy ez az út is, annak ellenére, hogy ezt a döntést már többször megbántam az első pár napban. Régóta készültem erre, de ez mégis csak egy nagy váltás. Mindenki büszke rám, de én még nem tudom, hogy miért. Majd ha rájöttem, azt is megírom.

A bejegyzés eredetije itt található: http://barcelonaevs.blog.hu/

Vékony Ramóna Spanyolországban (Katalónia) EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

EVS – Öt és fél hónap mögöttem, három előttem

2017. október 08. 13:44 - Mokos Béla

Major Dóra EVS önkéntes írása

Amikor az idő múlásával szembesül az ember, s megáll az út peremén körbetekinteni, vegyes érzelmek kavarognak benne.
Ez nincsen másképpen velem sem. Annyi mindent éltem át az elmúlt öt és fél hónapban, hogy sokszor összegezni a gondolataimat is nehéz.
Egyes pillanatokat elfelejtünk, beszélgetésekre már nem emlékszünk tisztán, az arcok elhomályosulnak, és az érzelmek is. Van, hogy azok erősebbek, néha pedig már-már csak alig tudunk visszaemlékezni, hogy miért is éreztünk, akkor éppen úgy.
Ma döbbentem rá, hogy ha karácsony előtt hazamegyek, az azt jelenti, hogy három hónapom van itt Görögországban hátra.
Emlékszem, milyen érzés volt anno Helsinkiből hazaköltözni. Meg kell mondanom, hogy nem könnyű.
Én mindig azt mondom, az Erasmus+ egy biztonságos keretek között lezajló program, amellyel tud az ember tervezni. Tudja, hogy a szemeszter leteltével, vagy éppenséggel egy-egy projekt végeztével, haza kell menni. Most valahogy mégis azt érzem, hogy skatulya, és az idő szorít.
Kihasználod a helyzetet, a lehetőséget ennyi idő alatt, avagy sem.
Minden rajtad áll!
Az életkörülmények megszokása, az emberek megismerése, a motiváltság fenttartása.
Most, hogy már a szomorúságomat végképp nem tudom leplezni, hogy már csak három hónapot töltök itt, s tudatában annak, hogy az idő gyorsan repül, csak annyit tudok tenni, hogy élek minden lehetőséggel, amit kapok ez idő alatt.

 

A bejegyzés eredetije itt található: https://majordorablog.wordpress.com/2017/09/22/457/

Major Dóra Görögországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Ersamus + ifjúsági csereprogramon voltunk Spanyolországban

2017. október 08. 13:26 - Mokos Béla

Hubay Zsombor résztvevő beszámolója

Szeptember 18-a és 24-e között lehetőségem volt résztvenni Spanyolországban egy ERASMUS+ cserediák-programban. A “Breaking borders" nevezetű projektben négy ország (Spanyolország, Portugália, Franciaország, Magyarország) fiataljai vettek részt, országonként 10-10 fővel és egy csoportvetővel.


A program munkanyelve az angol volt. Az első pár napot Bechrulesben töltöttük, egy andaluziai civilizációtól elzárt hegyi táborban csodálatos kilátással a környező tájra. A program témái Orwell 1984 című könyvére és a muszlim kultúra megismerésére épültek. Csapatépítő programok mellett lehetőség nyílt túrázásra, sziklamászásra, íjászkodásra. Esténként a résztvevő országok bemutatkozására került sor. Kényelmes faházakban laktunk, az étkezéseken kipróbálhattuk a helyi falvak tradicionális ételeit (pl. paella). Élveztük a meleget időnként a tábor medencéjében hűsölve.
Az utolsó napokat Granadában töltöttük városnézéssel. Eljutottunk az Alhambrába és bejártuk a belvárost. Búcsúestével zártuk le a programot.
A projekt magyarországi szervezője a Fiatalok a Vidékért Egyesület volt.

Szólj hozzá!

Berlinben élni és dolgozni túl jó

2017. szeptember 14. 10:12 - Mokos Béla

Petrás Zsuzsa EVS önkéntes írása

Túl jó, mert szabad. Az Európai Bizottság Erasmus+ programja keretében egyéves európai önkéntes szolgálatot töltöttem a Sonntags-Club Női* részlegének gyakornokaként. Sokat tanultam ez alatt az idő alatt arról, milyen az élet egy német LMBTQ+ szervezetnél, és hogy milyen Berlinben élni és dolgozni.

berlin_cover_-1140x560.jpg

Mielőtt bárki azt hinné, hogy a cikk arról szól, hogy nyugaton minden jobb, vagy arról, hogy az a boldog, akinek a munkája a hobbija, leszögezem, hogy ez az írás egy szubjektív beszámoló. Leginkább a Sonntags-Clubról szól, ami egy több mint 40 éves múltra visszatekintő LMBTQ+ szervezet Berlinben, és ami a legtöbbet adta nekem, amit az önkéntes munka során eddig elérhettem.

Mi is a Sonntags-Club?

Egyedülálló hely Berlinben, és nemcsak évtizedes múltja miatt, hanem mert egy helyen található meg benne sok minden, amire az LMBTQ+ embereknek igényük lehet. Működik itt egy kávézó, ami minden nap 6-kor nyit, emellett teret ad a hely napközben egyéni vagy társas pszichoszociális tanácsadásoknak, a kávézó nyitvatartási idejében pedig önszerveződő csoporttalálkozóknak, amelyek nyitottak, így bárki bármikor csatlakozhat hozzájuk. Hétvégén workshopok, továbbképzések, koncertek és előadások színesítik a programkínálatot, sőt, péntekenként női* estet is tartanak: ilyenkor találkoznak a női csoportok - a szervező csoport, a Handwerkerinnen, vagyis mestermunkát végző nők csoportja és az egészségügyben dolgozó nők csoportja. Ezen a napon a Clubba csak nők léphetnek be, akár a csoporttalálkozókra akár privát találkozókra jönnek. Egyébként heterobarát a hely, és a szomszédban lakók igényeit is figyelembe veszik.

A Sonntags-Clubban fontos a diszkriminációmentesség, a szervezők egymás támogatásán és az LMBTQ+ láthatóságon túl azon dolgoznak, hogy az elfogadás mindenki számára természetes legyen. Talán ezért lehet, hogy a Club létezését a három állandó alkalmazott és több, mint félszáz önkéntes minimális állami támogatás mellett biztosítja.

Egy pici történelem és a név

44 évvel ezelőtt Kelet-Németországban (!) alakult egy társaság Homoszexuális Érdekközösség Berlin néven, aminek létjogosultsága felől nem volt kétsége az alapítóknak: a homoszexuális emancipáció része a sikeres szocializmusnak, csak a felelős személyek ezt még nem tudják. A társaság 1989. november 10-én – a fal leomlása után egy nappal – már Sonntags-Club néven írta hivatalos szabályzatát, és az azóta is közhasznú egyesületként működő információs, tanácsadóközpont és kávézó a berlini LMBTQ+ élet egy különleges színfoltja. A nevet egyébként a ‘80-as évektől használja a Club: vasárnaponként volt a legegyszerűbb üres helyet találni a társaság rendezvényeinek, valamint a név elég semleges ahhoz, hogy jó fedőnév legyen, ami egyszerűbbé tette a terembérlést azokban az időkben is.

Mit adott nekem a Sonntags-Club?

Először is el kell mondanom, hogy a rengeteg program előkészítése folyamatos munkát igényel a szervezőktől, de nem csak a Clubhoz kapcsolódó programok megvalósítása, hanem a nemzetközi és a helyi kapcsolatépítés, a támogató munka és a Clubon kívüli eseményeken való megjelenés is a feladatok közé tartozik. A nonprofit szervezet napi munkájának megismerése, a szervezői és tervezői irodai munkában való részvétel, később a saját antidiszkriminációs projekt vezetése új értelmet adott a szociológus előadói diplomámnak. A feminizmus, gender és LMBTQ+ egyenlőség témák iránti érdeklődésemet akadémiai és civil környezetben egyaránt kiélhettem: hallgattam egyetemi előadókat, beszélgettem szociális munkásokkal és aktivistákkal egyaránt. Részt vettem szervezetek közötti együttműködésben, tréningeken, konferenciákon. Az azonos neműek házasságáról szóló törvényjavaslat elfogadását például a Bundestag Szivárványestjén ünnepeltem, ami hatalmas élmény volt.

Az alkalmi rendezvények mellett egyébként szép és állandó a kínálat a berlini LMBTQ+ szórakozást tekintve. A Schwules Museum* kiállításain és beszélgetésein, pár kocsma FLTI estjén (Frauen Lesben Trans* Inter, vagyis Nők, Leszbikusok, Transz nők/férfiak és Interszexuálisok) való megjelenéstől eltekintve azonban nekem elég volt a Sonntags-Clubban töltött idő. A szexista viccektől és az offenzív heteronormatív kérdésektől mentes munkakörnyzet, a kialakult baráti társaság és a klubban felfedezett teljes biztonság érzete hamar elfeledtette, hogy valaha éltem enélkül a tapasztalat nélkül.

Berlin vs Budapest (nem)

Szándékosan nem hasonlítom össze Berlint Budapesttel, mert ennek csak akkor van értelme, ha komolyan vesszük amit olykor hallani, hogy „Budapest a kis Berlin“ vagy „Budapest olyan, mint Berlin 15 évvel ezelőtt“. Ez ugyanis azt jelentené, hogy rövid időn belül Budapest egy színes, kényelmes, ember- és környezetbarát, gazdag város lesz együttműködő embertársakkal, naprakész programkínálattal, törvénybe foglalt és a gyakorlatban is komolyan vett antidiszkriminációs normákkal és vicces BKV Twitter fiókkal. Jó lenne, ha ezt komolyan lehetne venni,  de az is jó lenne, ha addigra már ezt is túlszárnyalnánk.

A bejegyzés eredetije itt található: http://qlit.hu/berlinben-elni-es-dolgozni-tul-jo/

Petrás Zsuzsa Berlinben EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Csinálok egy kis körutat, mielőtt hazajövök EVS-ről

2017. szeptember 13. 10:02 - Mokos Béla

Kéthely-Nagy Luca EVS önkéntes írása

Lassan el kell kezdenem készülődni a hazaútra (jegyvásárlás). Arra gondoltam, hogy nem megyek azonnal haza, hanem csinálok egy kis körutat, mivel az utazásra szánt EUs pénzből (275 euró) csak 92-t használtam el. Menő dolog lenne a maradékból utazni. 

Tehát azt találtam ki, hogy Turku-Stockholm-Oslo- Koppenhága- Berlin- Prága- Bp. Ez így ahogy van, kijönne nekem 150 euróból, ami nagyon baráti ár és a többit meg kipótolnám. Viszont a gond az, hogy van egy húsz kilós táskám és még egy másik bőrönd, amit nem nagyon tudom, hogy hová tehetnék, amikor várost nézek. 

Szóval a következő döntésre jutottam: novemberben hazamegyek repülővel, aztán majd talán januárban, amikor visszajövök a többiekhez, megcsinálom ezt a kis körutat. Addig úgyis kell valami pénzkereseti lehetőséget találnom. Lehetnék hörcsögtenyésztő. 

Ehhhhh túl nagy gondolatok, inkább menjünk bulizni! Először a szauna tetejére, mert az menő dolog. Vigyük az oroszt is, ha már meglátogatott minket. 

21291489_1597398416947689_2097974539_n.jpg

Ott lapul a kis huncut szemüvegben.

Aztán menjünk, vegyük magunkhoz a lapátot és a kenut, meg a kishajót. Nyamvadt kishajó, nem arra megy, amerre mi akarjuk. Nagyon nem.

Nem baj, nem kell szabályszerűen használni.

Miután túléltük, hazajutottunk (nem kis teljesítmény volt) elmentünk Vesilahtiba bulizni. Jó móka volt, mondjuk visszafelé biciklivel a sötétben nem szomjasan nem olyan egyszerű. Megoldottuk, nem gond. Mondjuk szerintem Izinyúl felverte a békésen alvó finneket a környéken quero cheirar teu bacalhau, Mariaaaaaaaaaaa Mariaaaaa című dalával. (Ő gépelte be, ne nézzetek így...)

Most csodaszép idő van...nem értem én ezt a finn nyarat. Vagy őszt. Vagymiez. 

Kéthely-Nagy Luca Finnországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Az eredeti bejegyzés itt található:http://lucafinnorszagban.blog.hu/2017/09/03/hazaut_672

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Utazásom, azaz hogyan kell egy bőröndöt professzionálisan tönkre tenni

2017. augusztus 22. 14:48 - Mokos Béla

Sipos Réka EVS önkéntes írása

Eljött a híres, neves, várt és nem várt 14-e! Na igen… Mit is kéne még csinálom?! Már az össze cucc a kocsiban van! De mégsem… Mit felejtettem még el? Mit fogok itthon hagyni? Ilyen kérdések cikáztak át az agyamon egész nap, és nem is véletlenül! Tényleg minden órában el kellett raknom még egy létfontosságú dolgot! Egy útlevelet, egy körömolló készletet, egy töltőt, egy pendrive-ot, stb…

Aztán ott van, hogy ennivalót kell vennem. Hát felmentem Vácra és a kedvenc pékemnél vettem rengeteg péksütit! Természetesen mindenkinek vettem, így a nagy része otthon maradt! Nem mondom hogy a tesóim nem néztek hülyének, hogy csak a péksüti miatt megyek fel Vácra… De mikor nem néztük egymást hülyének?

Aztán átmentem mamáékhoz, visszavittem kölcsönvett könyveket, melyek már négy éve nálam voltak! De hát a szobám kupiját és így a benne lévő cuccok számát redukálnom kellett, így nem volt kérdés hogy mi lesz annak a cuccnak a sorsa ami nem az enyém!

Így már mamáéktól is elbúcsúztam! Végül is csak eljött a hat óra, és elindultunk! Persze nem mentünk egyenesen, hisz az egyetlen tesómat aki kikísért fel kellett vennünk! Majd apát is felvettük Pesten, ahol kormányt is cseréltünk szerencsére, mivel én a Keletinél tuti eltévedtem volna!

Egy kis lézengés, egy kis apai jó tanács (talán kicsit több a kelleténél…). Majd apát felfogadtan hordárnak. Ő vitte a bőröndöt illetve az oldaltáskát! A bőrönd már akkor fekete csíkot húzott maga után…

Feltettük a dolgaimat a kupéba, majd elkezdődött a kínos búcsúzkodás, hisz fél órán keresztül szerintem legalábbis nem lehet búcsúzkodni, hisz a búcsú egy jó kívánságból, illetve egy elköszönésből áll!

Egészkor felszálltam a vonatra. A kupéban már ott volt a két útitársam. Majd még öt perc az ablakon keresztül! Ez volt a legrosszabb, mivel nem bírom ha valaki sír! Nem mert idegesít, hanem mert nem szeretek az embereknek fájdalmat okozni!

Magyarországon átutazva végig a folyosón álltam, mivel utolsó ajándékként a szobi vonalon ment a vonat, így el tudtam búcsúzni szinte minden fontosabb helytől magamban. Mikor átléptük a határt bementem, és főleg politikáról beszélgetve (amiről túl sokat nem tudok), eltöltöttük az időt éjfélig (ennek köszönhetően többet tudok a mostani lengyel politikáról, mint a magyarról, bár úgy vettem észre hasonló a helyzetük, csak rosszabb).

Meglepően jól aludtam öt órát, majd azt a két órát zenehallgatással és a táj nézésével töltöttem. A varsói vasútállomás nagyon hasonlít a Puskás Ferenc metró állomáshoz, viszont a felső szint már a Ferihegyre hajaz! Szerencsére Łukasz már várt rám, így nem egyedül kellett felvinnem az össze cuccot, és nem is én vettem meg a jegyet sem ennek köszönhetően. És míg Łukasz azokat az ügyeket intézte amit nekem kellett volna, rádöbbentem, hogy az egyik kerék hiányzik és ezért ilyen nehéz a bőröndöt húzni. Majd a csomagmegőrzőben hagyva a nagy táskákat elmentünk várost nézni.

Varsóhoz hasonló várost még soha nem láttam… Minden új volt! A felhőkarcolók, az úgynevezett Peking, a széles utak, az óriási terek, a monumentális épületek. Nekem túl hideg volt! Nem éreztem azt, hogy én nekem itt kéne lennem! Majd végre átértük az “óvárosba”. Az már sokkal kellemesebb volt, végre egymás mellé szorosan épített házak, kicsit rendezetlenebb utcák, nem nyílegyenes, háromsávos utak… Nem tudom hogy csinálták, de tényleg úgy tűnt, mintha két, háromszáz évesek lennénk.

A város tele volt rendőrrel és katonával, meg diplomata autókkal, hisz természetesen mikor máskor tudtam kimenni, mint az egyik legnagyobb nemzeti ünnepen?!

Mielőtt felszálltam volna a lengyel Tzsv-re Łukasz adott nekem cukrot és bögrét! Nagyon kedves volt tőle, de legszívesebben hozzávágtam volna, hisz még két cuccal több amit vinnem kell!

Több, mint két órát utaztam, úgy hogy a vonat csak kétszer állt meg és legalább 140km/h-val száguldott. Még nem teljesen tudom felfogni a távolságokat, de majd talán egyszer…

Tíz percem volt átérni Malborgban a másik vonathoz! Természetesen a bőröndömről most az egyik teljes kerék letört! Nem baj! Gyorsan lecipeltem, lerángattam a bőröndöt a lépcsőn, de már a felvivéshez egy új hordárt fogadtam, bár szerintem nem ismerte a heavy szó értelmét, mert kicsit meglepődött annak súlyát megtapasztalva! Mindegy felhozta én megköszöntem, de a bőrönd viszont feladta a fogóját is! Egyszerűen leszakadt! Mindegy fenn voltam az utolsó vonaton!

Varsóban ide nem adtak jegyet, így a kalauztól kellett megvennem, aki nem csak a jegyet adta oda, de volt olyan kedves és azt is megmutatta, hogy hanyadik megállónál kell majd leszállnom! Az első állomás enyhén nem kerekesszékeseknek lett megépítve, mivel a peron és a vonat között jó egy méter szintkülönbség volt! A többi megállót pedig nem értettem, mert jó ha két ház volt a közelben. Mindegy…, lényeg hogy eltaláltam, hogy hol kell leszállnom, és Sanyi már várt rám!

A szállásom a harmadik emeleten van, vagy ahogy a lengyelek mondják a negyediken, mivel nekik már a földszint az első emelet. Na mindegy, nem értem őket! Sanyi hozta fel nekem a bőröndöt a fején, mint az indiaiak a vizeskancsót, bár ez legalább 40 kg volt.

A lakás nem túl nagy. Van benne három szoba, és az enyém a legnagyobb! Van két lakótársam is, bár Nana jövőhéten utazik haza Örményországba. Lena pedig már lassan öt éve itt lakik, és Ukrajnából jött.

Szerencsésen megérkeztem, lefürödtem, kipakoltam, kicsit beszélgettünk, bár érdekes lesz a kommunikáció, mivel ök oroszul beszélnek egymáshoz, szóval nem is tudom melyik szláv nyelvet kéne megtanulnom pontosan, vagy melyiket fogom könnyebben. Estére Annaékat meghívtam vacsorára, ami finom is volt, meg érdekes és izgalmas, a gyerekek miatt!

Remélem gyorsan megtanulok alap szinten lengyelül, mivel akkor be tudok kapcsolódni a három nyelvű beszélgetéseikbe! Vacsora után elmentünk kicsit biciklizni, illetve a cél a játszótér volt, de természetesen nem a leggyorsabb utat választottuk. Onnan hazajőve elpakoltam tényleg mindent, berendezkedtem, és most végre így másnap reggel már az összes ruhámat kivasalva, azt tudom mondani, hogy megérkeztem és itt vagyok!

 

Sipos Réka Lengyelországban EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!

Van fantázia abban, hogy norvégul tanulj

2017. augusztus 18. 07:48 - Mokos Béla

Interjú Soltész Emese, EVS önkéntessel

Ezt az interjút csetelve készítettem Soltész Emesével, aki Norvégiában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával. Emese már majd' egy éve a norvég evangélikus egyház által Tønsberg-ben működtetett Quasimodo ifjúsági kávézóban segíti a fogadó közösség munkáját: főként a pultban dolgozik, de kiveszi a részét a szabadidős programok szervezéséből is.

Emese alig múlt el 19 éves, amikor először találkoztunk egy budapesti kávézóban. Egy általam szervezett és tartott, szokásos EVS tájékoztatón vett részt, mint annyian mások. Akkor még érettségi előtt állt, és mint utóbb kiderült nagyon sok félelemmel érkezett a tájékoztatóra a programmal kapcsolatban. Ez akkor nem látszott rajta, legalább is én nem vettem észre. Mosolygott akkor is, mint ahogy mindig mosolyog, és valami felfoghatatlan energia sugárzott a szemeiből.

Nagyon sokan keresnek fel bennünket Emeséhez hasonló fiatalok, akik az EVS program iránt érdeklődnek, így van összehasonlítási alapunk. Emesének könnyen ment a jelentkezés, viszonylag gyorsan felkérték interjúra, majd ezt az akadályt is jól teljesítette: kiválasztották őt Norvégiába. Csodálkoztam is volna, ha ez nem így történik, mert Emese kisugárzása mindenkit megragad.

Aztán következett a felkészítés, ahol ismét találkoztunk. Itt már kiderült, amit Emese addig jól leplezett, vagyis hogy tele van kérdésekkel, bizonytalansággal, félelemmel az egész EVS-t illetően. Próbáltuk őt megnyugtatni, válaszokat adni a kérdéseire, de az izgalom nem múlt el egy csapásra. Így szállt fel a repülőgépre, és így is szállt le róla Oslo-ban. Aztán ahogy teltek a napok egyre jobban feloszlott a köd, és elszállt minden kétkedés: egy mesevilágban találta magát, ahol, bátran fogalmazhatunk úgy, hogy már-már bosszantóan helyükön vannak a dolgok.

Most, hogy majdnem eltelt egy év, idejét láttam alaposan kifaggatni őt az ott szerzett élményeiről.

img_1760.JPG

FIVE: Miben fejlődtél az elmúlt hónapok folyamán?

Emese: Kezdem a könnyű részével. Megtanultam különleges kávékat készíteni igazi kávégéppel és valódi olaszoktól tanultam pizzát sütni! Emellett számos receptet tanultam meg és persze sok-sok konyhai trükköt. De van teljesen más jellegű tapasztalatom is. Itt mindenki Apple gépeket használ. Nekem meg semmi közöm nem volt ehhez a gyártóhoz ezelőtt, de most már tudom kezelni az általuk gyártott TV-t, Iphone-t és nem érzem magam idegennek az operációs rendszerükben sem. Vagy megint más jellegű tudás az, hogy el tudok csevegni norvégul.

És akkor jöjjön a kissé összetettebb része a tanulásnak: az önállósodás. Ez az első alkalom az életemben, hogy nem otthon élem az életem a szüleim szárnyai alatt. Először nézek szembe olyan kérdésekkel, hogy be kell jelenteni magam a norvég adóhivatalban. Azt meg hogy kell csinálni? Kell-e nekem norvég bankkártya erre az évre, és ha igen hogyan nyissak fiókot? A telefonszámlám magam fizetem a programtól kapott zsebpénzemből. De melyik csomagot válasszam?

Aztán itt van a közös háztartás vezetése az önkéntes társaimmal. Vannak vicces emlékeim az együttélésről. Például amikor a lett és a felvidéki társam azzal ébresztettek, hogy a nappaliban, ami közvetlenül a szobám mellett van, összekötötték a házban fellelhető összes hangszórót, és maximum hangerőre tekerve táncoltak valami elektronikus dupstep-szerű zenére.

De az igazán értékes dolgok nem ezek. Fejlődtem abban, hogy hogyan fogadjam el a másságot; abban, hogy ne azt lássam, hogy éppen hol tart valaki, hanem hogy a képességei alapján hol tarthatna, ha lehetősége lenne rá, és hogy alapvetően milyen király személyiség.

FIVE: Ha ezt az egy évet nem Norvégiában, hanem itthon töltötted volna, valószínűleg itthon is megtanultál volna egy csomó mindent, ami az önállósodáshoz vezet. Vagy nem jól gondolom? Szerinted mi lett volna a különbség? A te szavaiddal élve, hol tartanál most, ha másképp alakul az életed, és itthon maradsz hazai viszonyok, hazai keretek között?

Emese: Itt Norvégiában teljesen más mentalitás jellemzi az embereket. Segítőkészek a hivatalokban és nem utasítanak el rögtön. Figyelnek rád és megpróbálnak megoldást találni még akkor is, ha te egy olyan nagyon extra eset vagy, hogy EVS-el vagy kint egy évig. Itt még nem mentem ki a hivatalok ajtaján úgy, hogy magamat tudatlannak éreztem volna. Ez segített abban, hogy ne féljek kérdezni, és ne féljek egyedül intézni hivatalos ügyeket. Persze igazad van, enélkül is meg kellett volna tanuljak ügyeket intézni otthon, de mekkora a különbség az emberre gyakorolt hatásban!

FIVE: Nem sokára haza települsz és biztosan fogsz majd hivatalos ügyeket is intézni. Nem félsz attól, hogy sokként fog érni téged, amit itthon tapasztalsz majd?

Emese: De igen. Ettől a sokktól félek előre, és már kaptam is egy kis ízelítőt a hazai oktatási rendszertől. Az történt, hogy nem érkezett ki időben a Neptun kódom, és ezért egy nappal lekéstem a kollégiumi jelentkezést. Pedig minden más iratom megvolt! Ezért most egy sokkal hosszabb és bonyolultabb folyamaton kell túlessek. Az egyik, amit szeretek Norvégiában, hogy itt nem bonyolítják agyon a dolgokat.

FIVE: Szerinted mi lehet annak az oka, hogy Norvégiában türelmesebbek és segítőkészebbek az emberek, mint itthon?

Emese: Ez valahol a kultúrájukban lehet. A megértés. Ez egy másik mentalitás. Még a hivatalos ügyek intézése során is elég annyi, hogy csak elmondom , hogy mi történt velem, és elhiszik. Nem kell hivatalos papírokkal mindent alátámasztani. Ha látják, hogy valaki bajban van, akkor segítek neki, mert ha neki jobb lesz, akkor ez által mindenkinek jobb lesz. Szerintem otthon az emberek túl sokat stresszelnek, és félnek a mások ítéletétől, vagy attól, hogy a főnök mit fog szólni.

 img_1800_2.jpg

FIVE: Mégis, miért lesz jó hazajönni?

Emese: Mert láthatom a barátaimat és a családom. Aztán elkezdhetek egyetemre járni. Földrajz szakos leszek. Végre azt tanulhatom, ami valóban érdekel. Éveken át a természet kérdéseivel foglalkozhatok!

FIVE: Apropó barátok. Sikerült-e Norvégiában valódi norvég barátokat szerezned?

Emese: Lettek norvég haverjaim, de az igazi jó kapcsolatot a munkatársaimmal ápolom. Valójában ők nem is a barátaim, hanem inkább a testvéreim lettek. Ők nem norvégok, hanem egy olasz, egy felvidéki magyar, egy filippinó és egy nepáli. Sok norvég ismeretségnek is lett mélyebb gyökere, viszont nem mondanám, hogy életre szóló barátság.

FIVE: Itt érzek némi ellentmondást a norvégok nyitottságán, és nem bírom megállni, hogy ne kérdezzek bele. Tehát, ha jól értem, a hivatalokban nagyon kedvesek, segítőkészek az emberek, de ha már komoly barátságról van szó, akkor valahogy ez nem épül ki. Jól érzékelem?

Emese: Tudatosan nem építettem tovább azokat a kapcsolataimat itt, akikkel lehettünk volna nagyon közeli barátok. Mert tudtam előre, hogy nem itt fogom leélni az életem. Ennek ellenére megmaradt a kommunikáció közöttünk, és a jó kapcsolat. Persze ezt az önkéntes társaimmal nem tudtam megállni, és ők nagyon-nagyon fognak hiányozni. Már most tervezgetjük, hogy hogyan tudunk majd újra találkozni a jövőben.

FIVE: Mit kezdesz később a megszerzett norvég és angol nyelvtudással?

Emese: Jó lenne letenni egy angol nyelvvizsgát minél hamarabb, de előbb le szeretnél tesztelni magam, hogy meg tudom-e csinálni a C1-et. A norvégot pedig online tervezem folytatni. Az tervezem, hogy ha majd Erasmus hallgatói ösztöndíjra kerül a sor az egyetemen, azt Norvégiában fogom tölteni. Ez persze változhat még. Tervbe vettem azt is, hogy kijönnék ide nyaranta dolgozni, így tanév közben nem kellene otthon dolgoznom. Itt ha valaki beszél norvégul, akkor szinte automatikusan megkapja a munkát, ha megvan minden egyéb képesítése.

FIVE: Mondhatjuk akkor, hogy az EVS önkéntesség arra is jó volt, hogy hídfőállást építs magadnak Norvégiában?

Emese: Igen, ezt kijelenthetjük.

FIVE: Ez az ötlet az EVS folyamán született, vagy már előtte is megvolt?

Emese: EVS közben született az ötlet. Előtte nem tudtam hogy itt ennyire jól keresnek az emberek és ilyen könnyen.

20431495_839070632927024_4842008953117519846_n.jpg

FIVE: És döbbentél, amikor megtudtad?

Emese: Igen. Ez elképesztő volt. Egyszer a vezetőnk elő állt azzal ötlettel, hogyan tudnánk megkeresni az árát egy csoportos izraeli nyaralásnak. 250 emberre sütöttünk sütit és készítettünk szendvicseket egy konferenciára 6 hétfőn keresztül. Ebből lefoglaltuk a szállást és megvettük a repülő jegyeket oda és vissza hat embernek. Ez számomra elképesztő volt. Hihetetlen, hogy nem kell Amerikáig repülni a jobb fizetésért.

FIVE: Azon túl, hogy ez elképesztő különbség, mást nem gondoltál vagy éreztél ezzel kapcsolatban?

Emese: Arra gondoltam, hogyan lehetnek ekkora különbségek a világban! Hogyan lehetséges az, hogy a nepáli társam a norvég zsebpénzéből templomokat tud építeni Nepálban, itt Norvégiában pedig a 20 éves fiataloknak már van egy  felszerelt háza és autója, és több ezer norvég koronája a bankszámláján. Ezt igazságtalannak éreztem, de egyben örültem is, mert mindennek a részese lehettem.

FIVE: Az EVS önkéntesek bizonyos értelemben különleges helyzetben vannak, mert látják ezeket a különbségeket. Jönnek és mennek a nagyvilágban, és viszik a híreket. A mai világban már nem lehet eltitkolni semmit. A világ tele van nemzetközi önkéntesekkel, akik nagyon fontos hírvivőkké váltak. Ők azok, akik belülről látnak egy másik társadalmat, amiben hónapokig, vagy akár évekig befogadott módon élnek. Betekintést nyernek olyasmibe, amit a turisták nem láthatnak, és az újságok sem írják meg.

Emese: Ez így igaz. Azt érzem, hogy az EVS-szel nem csak a saját kereteim közül léptem ki, hanem a nemzetem keretei közül is. Itt nem csak Emeseként nézhettem tükörbe, hanem mint magyar. Láthattam Magyarországot oly sok nemzet szemén keresztül akikkel itt találkoztam. És láthattam magamat is rengeteg aspektusban, amit otthon nem tudtam volna megtapasztalni.

FIVE: Te mit tapasztaltál, hogyan látnak minket, magyarokat mások?

Emese: Nem hittem volna hogy Budapest ekkora úti cél a turistáknak. Nagyon sok norvég járt már Budapesten nem is egyszer, és azt mondják, hogy csodaszép város. A többi nemzetiségtől is azt kaptam meg, hogy gyönyörű fővárosunk van. Persze voltak negatív hangok is, mint amikor rögtön szeptemberben, nem sokkal a kiérkezésemet követően egy norvég azt kérdezte, hogy "Olyan szép Budapest, de miért olyan elégedetlenek a magyarok? Amikor nálunk járt, nem értett magyarul egy szót sem, de érezhetően benne volt a levegőben a stressz." Nem nagyon tudtam mit mondjak neki. Volt, hogy azt hallottam, nagyon befogadók vagyunk és segítőkészek. Volt, hogy azt mondták, hogy jó fesztiválszervezők vagyunk. Sokan kérdezgettek a migráns helyzetről, én meg nem szeretek politikával foglalkozni, szóval kicsit tudatlannak éreztem magam, de érdekes volt látni, hogy ők mit gondolnak erről. Nem értik, hogy miért nem segítünk nekik jobban. Egyszer egy spanyol azt mondta nekem, hogy "Amíg nem jártam Magyarországon, nem értettem, hogy miért ilyen elutasítóak a magyarok a bevándorlókkal szemben, míg rá kellett döbbenjek, hogy még magukon se nagyon tudnak segíteni, nem hogy a több ezer menekülten."

FIVE: Mennyire befolyásolja a jövőbeli pályád az EVS? Ha előre gondolsz mondjuk 10-20 évre, mit gondolsz erről?

Emese: Már az EVS előtt eldöntöttem, hogy földrajzot akarok tanulni. És azt is fogok. Szóval ebben nem változtatott semmi. Részben ezért is választottam Norvégiát. A természet itt csodaszép. Látni akartam ezt a különleges világot. A hozzáállásomban viszont nagyon sok minden változtatott. Sok döntést most már máshogy fogok meghozni csak azért mert itt voltam. Jobban sorrendbe tudom rakni, mi az, ami fontos, és mi az, ami valójában nem az. Már nem leszek ideges, ha valamit elhibázok. Jobban el tudom fogadni más ember hibáit és a magamét is. Jobban tudom tolerálni, ha valami másként alakul, mint ahogy azt vártam. Szerintem sokkal jobban tudok most csapatban működni mint azelőtt.

Sokat tanultam arról, hogyan kell pozitív és negatív visszajelzést adni a csapattársaknak és akár a vezetőnek is. Ezek az igazi értékei az EVS programnak szerintem. Úgy gondolom, hogy amikor majd  jövőben dolgozni fogok, akkor ez a tudás sokat fog jelenteni a szakmai tudás mellett.

img_1761.JPG

FIVE: A beszélgetésünk végére tartogattam neked egy igazán nehéz kérdést. Ha csak egyetlen mondatot mondhatsz, akkor milyen tanácsot adsz a soron következő, épp kiutazás előtti álló EVS önkénteseknek?

Emese: Én nagyon sokat aggódtam a kiutazás előtt. Mindent el akartam intézni , és azt szerettem volna, hogy sehol se legyen egy kis hiba sem. Még azt is meg akartam szervezni, ami nem az én dolgom lett volna, ezért azt a mondatot adom útravalónak, hogy ne aggódjatok, ne szervezzétek túl, mert már eléggé meg van szervezve.

 

Soltész Emese Norvégiában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.

Ha szeretnél te is EVS önkéntes lenni, az itt található jelentkezési lap kitöltésével tudod elindítani a folyamatot.

Az Európai Önkéntes Szolgálatról itt találsz részleteket.

Szólj hozzá!