Napra pontosan egy éve, hogy Édesanya születésnapja alkalmából (Boldog Születésnapot Anya!), búcsút intettem Magyarországnak és 2 bőrönddel felszálltam a repülőre, mondván: „lássuk, mire megyek 9 hónap alatt Spanyolországban”. Ha röviden kellene leírnom, hogyan is sikerült az EVS-em, csak azt mondanám, hogy azóta itt élek és dolgozok, mert ez mindent megmagyaráz; (– elég jól sikerült).
Emlékszem, pár hónappal előtte, (mikor még fogalmam sem volt mit jelent az Európai Önkéntes Szolgálat,) az iskolában egy bizonyos etika órán papírlapra kellett leírnunk, mik a terveink a jövőre nézve, 2 éven, 5 éven vagy 10 éven belül. Mindenki sikert, családot, jól menő üzleteket remélt magának; én csak annyit írtam: Spanyolországban szeretnék élni. Padtársam rendesen ki is nevetett, hogy tényleg ennyire céltalan az életem, és lám… ki nevet a végén? Én nevetek és nem is akárhol: Granadában nevetek.

   A köszönet persze elsősorban a Fiatalok a Vidékért Egyesület EVS koordinátorait és az egyesületüket illeti, másodsorban Anyát és a családot, akik velem örültek a lehetőségnek és végig támogattak, majd végül Istent, vagy a sorsot, (ki minek nevezi), hogy ilyen jó helyre kerültem, és ilyen csodás emberekkel találkoztam.
   Sajnos hosszú lenne részletesen leírnom, mi mindenben volt részem, de röviden igyekszem összegezni a lényeget, akár kedvcsinálóként is.

Az EVS alapjában egy óriási lehetőség.
Szállást kapsz (kis szerencsével nagyon jót, Sierra Nevadára néző terasszal), zsebpénzt (ami mindenre elég és ha ügyes az ember félre is lehet rakni utazgatásra belőle), és egy interkulturális közösséget, életre szóló kapcsolatokkal és nagyon értékes barátságokkal.
   Eleinte nekem egy észt és egy olasz lakótársam volt, akiknél kívánni sem lehetne jobbat; mi olyanok voltunk, mint egy család. Közös vacsorázás, sportolás, filmnézés, fiesta... De idővel mennek és jönnek új társak, kevésbé szoros kapcsolatokkal, esetleges súrlódással a személyiségek között, de ez benne van a pakliban.


  A munkába pedig még soha senki nem halt bele… Mi napi 5 órát dolgoztunk egy ifjúsági szervezetnél, Erasmus+ -os csereprogramokat szerveztünk; majd a nyári táborokra készültünk, ami egy hónapig tartott júliusban, 4x1 hetes turnusokkal. Az itteni lelkesedés a programok iránt példaértékű. A táboroztatásra annyi helyi 16-18 éves önkéntes jelentkezett segíteni, hogy 200 főt le kellett mondanunk belőlük. És egy 20.000 fős kisvárosról (Maracena) beszélünk…
 A táborban, -mi önkéntesek- dekorációt készítettünk, színházat, játékokat; kísértük a nekünk kiosztott gyerekcsoportot napi 3-szor szállástól medencéig, medencétől szállásig. (Ez így nem is hangzik rosszul, viszont akkor képzeljünk el minden héten 250 gyereket egy térségben, akik a tetejében spanyolok, tehát 0-24 órában focimeccsen érzik magukat, és ennek megfelelően is viselkednek. 4 héten keresztül.)
 De legalább ez alatt a hónap alatt véglegesen rákényszerültem a spanyol nyelvre a gyerekek között, így a nulláról indulva azt is egészen feltornáztam. Mindennek van jó oldala.
 Ezután ősztől 2 részre oszlott a munka: napközi és iroda. Én a nyári tapasztalataimból kiindulva gondolkodás nélkül utasítottam el a napközi lehetőségét, nagyon jól megvoltam én az irodában is, köszönöm, spanyol gyereket nem kérek többet. Persze sokszor részt vettem így is gyerekprogramokon, mert itt minden alkalomra szerveznek egy napos fesztivált, mindegy mi az, csak okuk legyen a fiestára…

   Aztán ott van még a kezdő és a félidős tréning, amin minden önkéntesnek kötelező részt venni, de senki sem bánja meg, mert olyan kapcsolathálózat kiépítésére ad lehetőséget, hogy utána akármerre utazunk, mindenhol akad majd egy másik önkéntes, aki befogad pár napra. A mi házunkból is átjáróház lett, ami eleinte szórakoztató volt, de egy idő után azt kívántunk: bárcsak lenne egy nyugodt hétvégénk…
   Viszont mi is kivettük a részünk mások látogatásából, - Sevilla, Malaga, Córdoba, Valencia, Barcelona és a többi,- mindig mindenhol akadt egy hasonló cipőben járó ismerős, ismerős ismerőse, vagy egyáltalán nem ismerős EVS-es.
   Hogy mi az, amiben csalódtam? Hogy télen hideg van. És ez nagy csalódás, mert valamiért mindig azt képzeltem, hogy Dél-Spanyolországban non-stop strandidő uralkodik. Hát Granadában havazott is és nem csak egyszer. Valahogy itt a kevésbé hideg rosszabbul esik, mint otthon a -10 fok. Ráadásul a légkondik fűtőrésze vagy nem működik rendesen, vagy egyáltalán nincs is fűtés a házakban.

 Aztán ott van még a híres tapas, ami a közhiedelemmel ellentétben nem egy bizonyos étel, hanem akármi lehet, csak kis adagban adják az ital mellé. Granadában ingyen. Így az elhízás is „veszélyezteti” az itt létet, ami mellé nyáron csatlakozik egy olyan meleg, amiben semmi mozgáshoz nincs kedve az embernek.

 Az utolsó negatívum pedig a honvágy. Akármennyire süt szebben itt a nap, akármennyire érzi gondtalanabbnak magát az ember, nincs közel a család, vagy azok a barátok, akikkel előtte hetente találkoztunk. (És hiányzik egész Magyarország, amit álmomban nem gondoltam, hogy egyszer így fogok érezni.)
 Összegzésül én azt mondanám, hogy nagyon megéri EVS-re menni, mert sokat tanul, tapasztal és lát az ember egy másik kultúrába belecsöppenve. Aztán persze sok múlik a szerencsén is és azon, hogy az ember mennyire tudja a maga oldalára fordítani a lehetőségeket.
 
 Végül még egyszer köszönet a FIVE számára, hogy engem választottak erre a 9 hónapos maracenai projektre, amiben nagyon sok örömömet leltem!
 
 

Sz Tilda Panna Spanyolországban volt EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.