Melyben a szerző barátokra lel az Alpok lankái közt

Nemrég láttam egy képet a Facebookon. Egykori kollégiumom lakói Miri szülinapját ünnepelték. Ilyenkor általában szomorú leszek, elszorul a szívem, akár a Batmanről és a 303-ról, akár az MPTA-ról és a B/109-ről van szó. Az otthonom volt az a két kolesz. A szomorú az, hogy visszaút se nagyon van. Az egyetemnek vége, ha otthon lennék, sem tartoznák már abba a vérkeringésbe.

Talán mondtam már, de hiányoztok srácok, tényleg. Jó volt veletek! (A két kép egyébként sokat elárul a két kóter különböző stílusáról, hangulatáról, meg az ottani életről.)

Hogy jön ez ide? Annak ellenére, hogy búskomorkodom, itt is egy egész izgalmas társaság jött össze. Őket is komálom, meg hát azért elég hálás is lehetek… Kinek adatik meg ennyi minden? Bármerre járok, famulusok, cimborák a világ különböző pontjain, a világ különböző pontjairól. Sokan vagyunk itt is, és nem lehet arra panaszkodni, hogy nincs kivel közös programokat csinálni, de ez nem jelenti azt, hogy ne hiányoznának az otthoniak. Vígaszdíj lehet, hogy a jelenlegi kompánia is elég színes, aranyos, kedves emberkék alkotják. Mondjuk tőlük is el kell majd válni egyszer, de mielőtt mélydepresszióba esnék és felvágnám az ereimet, ismerjük meg őket, és közös kalandjainkat közelebbről!

Mentoromról már szóltam, ő Milena. Egy lengyel lány, aki korábban szintén önkéntes volt. Pár hetente összefutunk. Voltunk már sétálni Innsbruck határában, a hegyekben, aminek a végén betértünk egy hüttébe. Aztán egy másik alkalommal elvitt a város egyik nevezetességébe, a 360⁰ Bar nevű helyre, ami egy kilátó és egy iszoda keveréke.

Ezen a helyen található a világ legfaszaribb budija. Az említett bár egy pláza tetején van. Nincs külön WC-je, a bevásárlóközpontét kell használni. Ezzel még nem is lenne a gond, de tekintettel arra, hogy mind a pláza, de főleg ez a kávézó egy elég kulák hely, visszatetsző, hogy kiemelkedően magas belépője van a klozetnak, ráadásul az sem működik, hogy az aprót elszórod, mert a legkisebb érméket nem fogadja el az automata!

Volt egy előadás, amin besegítettem többedmagammal az InfoEcknek. Erről majd később. Lényeg az, hogy viszonzásul kaptunk egy jóféle csokit, meg belépőt egy tetszőlegesen kiválasztott előadásra az irodával szemközti moziba. A Mountain című dokumentumfilmet választottam, ahova szintén a mentorommal mentem el.

http://www.imdb.com/title/tt6203570/

A film a hegymászás történetét meséli el, bemutatja az első expedíciókat, extrém sportokat, próbálja megismertetni a nézővel a hegymászók filozófiáját, motivációit. Számomra mégis inkább egy fantasztikus képes-zenés utazás volt, köszönhetően a nagyszerű felvételeknek, és az Australian Chamber Orchestra (Ausztrál Nemzeti Kamarazenekar?) szerezte zenének. Sokszer nem is figyeltem a narrálásra, csak élveztem a látványt. Volt valahol mögöttünk egy idős házaspár, akik végigsuttogták az egészet. A suttogásnak ez az a jól ismert fajtája volt, amikor próbálkozik az ember, de igazából hangosabb, mint normál esetben.

És most jöjjenek a tiroli önkéntesek! Végső soron róluk szól ez a fejezet. Nem is tudom, hol kezdjem. Elég sok hivatalos és elég sok nem hivatalos találkozónk is van. Heti egy minimum. Előadások, reflektív, tapasztalatgyűjtő/kibeszélő alkalmak, kirándulások, minden. A csapatunkhoz tartoznak ugyebár a mentorok is, akik gyakran ex-önkéntesek, ők is szerveznek havonta egy alkalmat. Forraltborozás, krampuszok táncának megtekintése (Majd erről egy másik fejeztben részletesebben), Knödelfest, stb.

Az első olyan alkalom, ahol igazán egymásra talált a társaság, az egy év eleji csapatépítés volt, októberben. Nösslachjoch. Ez volt a neve a hegynek/hegyi hüttének, ahol töltöttük a napokat. Tök jó volt, nem volt ott semmi és senki, csak mi, meg a természet. Hihetetlen miféle alakokat fújt össze az EVS hurrikán a dombtetőre. Oriali, egy bolondos spanyol-bolgár kettős állampolgár, akiből mindent kinéznék, csak azt nem, hogy kriminológus, és a PhD-t hagyta ott az EVS-ért. Aztán itt van nekünk Leonardo, az olasz filozófus. Mármint szó szerint, tényleg azt tanult az egyetemen. Echte Italiano. Erről úgy győződtem meg, hogy a három olasz vallásból (Azzurri, azaz a nemzeti tizenegy; Ferrari és F-1; gasztronómia) egyet legalább szeretnie kell. Kettőt is kiemelt figyelemben részesít, a Ferrarit és a kajákat, úgyhogy ő mindig kellemes beszélgetőtársam. Humorérzéke is van. Megkérdezték tőle, hogy mi a legkedveltebb sport, nemzeti sport Olaszországban. A következőt felelte: „Nézni, ahogy más dolgozik”. Folytatva a sort, van egy meglepően intelligens lány, aki amúgy fizió szakon végzett, de szabadidejében Nietzsche-t és Schopenhauert olvas, ő Dovilė, Litvániából. Mármint nem az a meglepő, hogy egy litván önkéntes intelligens, hanem, hogy vannak még emberek, akiknek az agya többet képes feldolgozni Berki Krisztián herevasalásánál. Berki úrról eszembe jutott valami.

Hadd mutassam be Linkát, a Szovjetúnióból, ő uralja a szelet, akarom mondani Stefan, vagy inkább Стефан Bulgáriából. Olyan hangja van, hogy azt gondolod róla, épp most kevert bele három feldarabolt hullát a betonba. Technikai okokból mondjuk ő pont nem tudott velünk jönni a hegyre. Egy plüssmackónál is aranyosabb francia kislány, Viviane, imádnivaló akcentussal. Technikai okokból mondjuk ő már pont hazautazott. Jack, az ír. Pont ilyennek képzelsz el egyet a focidrukkereik alapján. Hárman vagyunk magyarok. Nemzetiségünkön kívül közös bennünk, hogy mindhárman tanárok vagyunk. Pontosabban Anita és én már végeztünk, Klára az önkéntesség után kezdi majd az egyetemet. Lehetne még hosszan folytatni a sort, de haladjunk inkább tovább.

Jól elvoltunk a hegyen, tényleg volt értelme a csapatépítésnek. A táj pedig nagyon szép volt. Fent volt hó bőven, ahogy haladtunk lefelé, ez fokozatosan eltűnt. Apró falvak, falvacskák, elszórva 1-2 szép, nagy parasztház, Gasthof. Nagyon tetszett, szinte fájt visszajönni az Inn völgyébe, holott ez sem csúnya, legkevésbé sem, de nem versenyezhet az igazi hegyi környezettel.

Már beszéltem arról az alkalomról, ahol besegítettünk, és kaptunk érte csokit, meg kupont. Ez volt az InfoAbend, ahol kb. az InfoEck mutatta be magát, az Erasmus+ programot, az EVS-t, stb. Mondhatni nyílt nap. Egyrészt egy büfét vittünk, mindenki készített valamit otthon, és hozta magával, másrészt ott voltunk élő, megfogható, megszagolható példaként, hogy milyen az az EVS önkéntes.

Az estében az volt a vicces, hogy egy nyugdíjas nagypapát, meg pár kósza betévedt diákot leszámítva, szinte az összes vendégről kiderült, hogy egyben előadó is, és azért jött, hogy bemutassa a saját maga által vitt projekteket. Mindegy, jól éreztük magunkat, a mozijegyért pedig, mint ahogy fentebb írtam, bőven megérte. Ja, meg asszem ekkor vettem át egy apró nyereménycsomagot is. Volt egy fotópályázat, én is küldtem be anyagot. Nem én lettem a nyertes, de egy másik helyen felhasználták az én képemet is, így kaptam pár jópofa cuccot. Pendrive, matrica, USB lámpa, stb.

Decemberben szerveztünk magunknak egy közös mikulásozást, batyus vacsorával. Telfsben találkoztunk, ahol 3 önkéntes is dolgozik. Én többek között egy házi készítésű csiliszószt vittem magammal. Szerintem nem lett különösebben erős, a többieknek nagyon más volt a véleménye róla. Elsőnek Cheyenne próbálta kis, és prüszkölt utána percekig.

Hamarabb léptem le, mint szerettem volna. A többség ottmaradt éjszakára, de nekem másnap jelenésem volt, meg elég fáradt is voltam. Aztán egy olasz lány is menni akart, igaz korábban mint én, de úgy voltam vele, hogy illő lenne nem elengedni egyedül, úgyhogy inkább elkísértem. Busszal mentünk Innsbruckig. Nagyon fura volt, tisztára olyan érzésem volt, mintha egy otthoni volános járaton ülnék, Tata és Dunaszentmiklós között. Mivel több mint húsz éve járom azt a vonalat, csukott szemnél is tudom a busz sebességéből, bevett kanyarokból, stb. hogy hol járunk. Akkor és ott sötét volt, a tájat nem láttam, de valamiért tényleg érezni véltem az otthoni vidéket. Gyönyörű éjszakai hóesésre érkeztem meg Schwazba. Nagyon lassan sétáltam, és direkt egy hosszabb, vargabetűkkel tarkított utat választottam, hogy élvezzem a nagy szemekben hulló hó látványát az óváros utcáján.

Volt egy Goodbye, EVS! elnevezésű összejövetel is. Azért goodbye, mert vannak változások ezzel a programmal kapcsolatban, lehet, hogy más lesz a neve, és kicsit más a lényege, profilja, de ezt most hagyjuk. Arra kértek minket, hogy ha akarunk, tartsunk előadást, prezentációt, beszéljünk arról, hogy nekünk mit jelent ez az egész, mire jó, miért csináljuk, ilyesmi. Az enyém olyan jól sikerült, hogy (ha jól értettem) utánam már nem is nagyon akartak felszólalni. Ez lehet jó is, rossz is, ki hogyan értékeli, engem azért eltölt némi büszkeséggel.

Múlt héten is volt egy hivatalos alkalom, amiről szintén majd egy másik passzusban szólok, most csak annyit, hogy este, amikor végeztünk, és sétáltunk vissza a főpályaudvarra, egy marha jó hangulatú hógolyózás vette kezdetét. A lavinát én indítottam, amikor sunyi módon, úgy tettem, mintha valamit mondani szeretnék Anitának, de szerencsétlennek csak egy nagy hógolyó jutott osztályrészül a pocakjába. Aztán elszabadult a pokol. Jó volt kezdeményezőnek lenni, meg látni, hogy ez itt tényleg egy csapat.

Nem csak mi, tiroliak vagyunk önkéntesek Ausztriában. Az ország többi táján is dolgoznak sokan. Tapasztalatcsere, fejtágítás, meg hasonló dolgok miatt volt egy míting Bécsben. Persze nem egyszerre volt ott az összes osztrák önkéntes, hanem csak páran, vegyesen különböző helyekről, és különböző munkahelyekről. Tirolból négyen voltunk. Cheyenne, Klára, Mariana, és én. Találkoztunk ott többek között Elivel, a cserkésszel, aki északi szomszédunkból érkezett, és valahol Ausztria déli részén dolgozik. Joana, Porugáliából, aki az én reicprokom. Vagy inkább inverzem. Ő tanár szeretett volna lenni, végül pszichomókus lett, én pszichomókus szerettem volna lenni, végül tanár lettem. Ja igen, kaptam egy szobatársat is ezekre a napokra. Én érkeztem meg elsőnek. Kopognak, bejön egy szemüveges, velem nagyjából egyidős srác. Németül beszélgettünk. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondom Magyarországról. „Jó, akkor beszéljünk magyarul!” – jött a válasz. Márknak hívják a komát.

Volt egy városnéző délutánunk, esténk. Kaptunk egy kis feladatlapot is, ami segített felfedezni a várost. Volt egy nagyon jellegzetes dolog. Kisebb csoportokat kellet alkotni, de a tiroliaknak nem engedték, hogy együtt legyenek. Ez mutatja az InfoEck erőfeszítéseit, szervezettségét, profi munkáját. Visszacsatolás arról, hogy tényleg jó csapat vagyunk. Abban maradtunk, hogy én Márkkal megyek. Párat megoldottunk a lapról, de inkább csak sörözgettünk. A vicc az, hogy pont osztrák/német söröket nem ittunk. Először egy magyar helyre tértünk be egy Soproniért.

Soha nem fizettem még ennyi pénzt egy korsó Soproniért… Aztán egy pofás ír klubba tértünk be. Láttuk, hogy a többiek poénkodnak, mi is küldtünk nekik egy képet, ahol szenvedést imitálunk a túl lassan érkező Guinness miatt.

Egyébként a feladatlapon voltak töris kérdések is, meg a várost járva, a tréning vezetői is beszéltek erről-arról. Ezek közül azért elég sokra tudtam reflektálni. Ezen a téren is tudtam alkalmazni az egyetemen tanultakat. Jó dolog érteni valamihez.

Este elmentünk egy kareoke bárba. Két számot én is „énekeltem”. Elvis Presley és Johnny Cash volt a terítéken. Készült róla felvétel is. Elég kiábrándító volt visszanézni. Nem ittam semmit, eskü. Pontosabban igen, de nem álltam befolyásoltság alatt, csak újfent rájöttem, hogy a tánc és az ének nem az én műfajom. Úgy mozogtam, mint egy vemhes koca (Kifejezés tőle: Andy McNab), a hangomat inkább hagyjuk. Egy gyors kitérő. Asszem a Zsilett mondta ezt középiskolában: „Sok hangszert kipróbáltam már. De rájöttem, hogy az én szerem nem a hangszer, hanem az élelmiszer.”.

Magáról a tréningről sok mindent nem tudok/akarok mondani. Az ilyenkor szokásos ügymenet. Flipchart, okoskodás, stb. Hagyjuk ezt inkább. Amit még kiemelnék az az, hogy a többi, nem tiroli osztrák is poénkodott azon, hogy hát igen, azt a dialektust nem könnyű megérteni. („Ott van dialektus? Nehéz megérteni? Tényleg?”) Uccsó nap, mielőtt leléptünk, összefutottunk a következő csoporttal, köztük néhány tirolival. Megint az látszott, hogy a koordináló szervezetünk, Erikáék jól végzik a munkájukat, és mi magunk is teszünk ezért, mert egyből odamentünk egymáshoz haverkodni, míg a többiekről ez nem volt elmondható. Ja, és a koordináló szervezet dicséretéről jut eszembe, asszem a küldőszervezetemre (Five) sem lehet panasz. Sok téma, amit átbeszéltünk a tréning során (Biztosítás, jogok/kötelezettségek, youthpass…) semmi újat nem mondott nekem/nekünk, mert mi azt a felkészítés alatt már kiveséztük. Sokaknak ilyen nem is volt.

Miután végeztünk, én még maradtam egy éjszakára Bécsben. Egy régi osztálytársammal találkoztam, Olivérrel, aki Bécsben melózik. Először átugrottam a hostelbe, a szobáért, amit foglaltam, utána mentem a haverhoz. Az első órákban csak panaszkodott. Egy metrómegállóban futottunk össze, egyből rá is kezdett.

• Húzzunk innen, de gyorsan, undorító, koszos, mocskos ez a hely. Most vittek el a zsaruk egy drogost. Már megint! Ez itt nem a plebs, ezek a helóták! Mit csinálsz, hülye vagy? Ugye nem képzeled, hogy leülünk? Ki tudja ki/mi ült rajta előttünk. Múltkor meg még rám is másztak, elkezdtek simogatni. Mit csinálsz, hülye vagy? Nehogy kapaszkodjál! Ki tudja ki fogta meg előtted. Nagyon koszos! Ne kapaszkodj, egyensúlyozz! Nehogy kinyisd az ajtót, majd valaki megcsinálja helyettünk! Jó, most mehetünk. Egy kutya. Mit keres itt egy kutya? Nem csinál mást, csak ideszarik. Bár igazából az a fertőtlenítés. Vigyázz hova lépsz! Látod ott azt a foltot? Ki tudja mi az? Lehet, hogy odaköpött valaki! Ki kell kerülni mindent. Mi ez a sok ember, honnan jön ez a sok ember? Inkább várjuk meg a következőt! Miért ilyen keskenyek a járdák? Hogy lehet így elférni? Kerülgetni az embereket, meg mindent! Egy babakocsi. Mit keres itt egy babakocsi? Már megint nem lehet elférni!

Úgy mozgott, mint egy hadirokkant, mint egy lassított felvétel. Tyúklépés, és a zsebkendőt is fél óráig forgatta a kezében. A Sparban a felső zacskót odébbdobta, a következőt használta inkább, és az italos dobozok mocskosságáról is anti-ódákat zengett. Ahova mentünk, az amúgy egy tényleg szebb és tisztább, de inkább legyen szép és tiszta környék volt. Egy kifejezetten fancy étterembe vitt el, kicsit hülyén is éreztem magam. Elegáns hely, ő melóból jött, rajta ing, meg öltöny, rajtam plebejusöltözet, Star Wars The Old Republic póló, meg bőrkabát. Amúgy tényleg jó volt minden, ráadásul fizette is a számlát. Vacsora közben meg után a régi középiskolás emlékekről beszélgettünk, meg, hogy mit tudunk az egykori osztálytársakról.

Mielőtt visszaérkeztem a hostelbe, egy ismerős kabát suhant el előttem az utcán.

• Márk! – kiáltottam fel.

A másik magyar önkéntes, aki szobatársam volt, szintén abban a hostelben éjszakázott. Sőt, kiderült, hogy rajtunk kívül még valaki van itt a csoportunkból. Egymástól függetlenül kötöttünk ki itt. Másnap kora reggel mentem vissza Schwazba. A RailJet egyébként nagyon fasza volt. Precíz, tiszta, pontos, gyors, kényelmes, jó a wifi. Megéri az árát. Elhaladtunk Kufstein alatt, láttam is a várat, aminek Kazinczy a vendégszeretetét élvezte pár évig. Útközben meg Vinkó József egy remek könyvét olvastam. A címe Konyhamalac. Alcíme szerint „Gyomortörténetek”. Publicisztikák, kritikák a gasztronómia világából, éttermekről, séfekről, híres ételek történetéről, ilyesmi.

Wörglben átszállás, pont elértem. Schwazba megérkezve konstatáltam, hogy minden oké és minden változatlan. A várost még mindig kellemes szarszag öleli körbe időnként. Hiába, hegyek, tehenek, legelők, szag alászáll, értitek. Nem sok kedvem volt még aznap este dolgozni, de jó volt a hangulat. Munkatársak megköszönték a sütit, amit még az előző héten hagytam ott nekik, meg látszott rajtuk, hogy örömmel látnak újra maguk között. Úgy tűnik minden rendben.

Most vasárnap újabb közös program. Síelni visznek minket. Pontosabban tanítani. Jó lesz, már várom!

Szóval ja, szép és jó itt minden. Vannak itt is cimbik, akikkel el lehet tölteni a szabadidőt. Csak van egy kis bökkenő. Pont akkor, amikor elkezdem jól érezni magam, és örülni az itteni társaságnak jön a surprise buttsex, szárazon, síkosító és fájdalomcsillapító nélkül, egy kép formájában, ahol a régi barátaidat látod, akik nagyon jól érzik magukat, ugyan úgy, mint a régi szép időkben… csak már nélküled.

De hát ez van, ilyen ez a játék, amit életnek hívnak. Menni kell tovább.

A bejegyzés eredetije itt található:

https://tirolboltirolba.wordpress.com/

Pénzes Martin Ausztriában EVS önkéntes az Erasmus+ program támogatásával.