Május elsejéről azt tudom elmondani, hogy míg mások pihentek, mi aznap is tréningeztünk. Nem nagy szám, inkább ordas nagy szívás. Ment a fekvő, meg a bábuhurcolás, ahogy a képen is láthatjátok.

A kis köcsög csak leszíjazva hunyorog, míg mi verejtéktől fuldoklunk

Keddre nem emlékszem, bicsi-bocsi. De az elmondható az egész hétre, hogy újra átvettük az életmentő technikákat (újraélesztés/gerincsérült) szárazföldön, edzettünk és hallgattuk a végtelennek tűnő előadásokat, mintha valami időhurokba kerülnék, az az érzés fogott el, és fog el most is mikor megpróbálok visszaemlékezni, mint mikor egyetlen nap ismétlődik a végtelenségig, mint a rendkívül szórakoztató Bill Murray filmben (Idétlen időkig). Csak a mi esetünkben elmaradt a szórakozás.

Vagy mégsem?! Szerdán csapattá kovácsolódtunk az előrehozott gyereknapnak köszönhetően, további részleteket ITT találtok, ha valaki lemaradt volna.

Csütörtök, péntek, szombat, vasárnap tréning tovább… ja bocsánat, vasárnap szabadnap volt, ez megér egy nagy Hurrát!  Szóval most nem tudlak titeket untatni a részletekkel, ezt igazán szívből sajnálom. 

Úgyhogy az igazán emlékezetes hét a május 8-14-i volt. Na végül nem minden nap, pedig nagyon közel voltunk ama pompás lehetőséghez is, hogy eljussunk a teljes testi/lelki leamortizálódáshoz, de kedves szervezetem vezetői közbeszóltak. Mármint nem a májam vagy a belem, sem a vörösvérsejtjeim, ha valaki erre asszociált volna. 

De mindent csak sorjában!

Minden vasárnap kezdődött, mármint a 7-i vasárnap, nyugi, nem visszafelé haladok az időben, ennyire még nem estem szét.  Szóval megláttuk a frissen feltöltött órarendünket, amit persze mindig csak egy nappal kezdés előtt tudsz meg, nehogy lehetőséged legyen a hétre előre tervezni.  Ha már egy hétre tudnám a beosztást (ilyen még sose volt), igazán szerencsés flótásnak érezném magamat. Szóval mikor szembesültem az “Endlösung”-al, azon nyomban a “kaputt gemacht” lehetőségét vizionáltam hirtelenjében plüss-szerűvé vegzálódó végtagjaimban. 6 nap egymásután, pihenő nélkül, napi 4-5 órás edzések a hideg tengerben… Most komolyan milyen drogot szedett, aki ezt kitalálta? xD Az arany középutak keresésének az embere vagyok, nem a nagy dózisú teljes ledózeroltatásé. Két mentőelv nyüzsgött a fejemben: 1. ez Málta (bocs nem, ez Gozó!), az ígéretek és a megvalósulás elég különböző méretű cipőt hordanak errefelé.  2. Ha a többiek túlélik, akkor én is, vagy max együtt megyünk egy hétnyi infúzióra a sürgősségin. Megérzéseim természetesen most se hagytak cserben!

A hétfő (május 8) bevallom férfiasan, nagyon kemény volt. Kb. 2 kilométer úszás négy úszásnemben, rengeteg lebegés, víz alatti lélegzetvisszatartás gyakorlása, taposás a vízfelszínen vízből kitartott könyökökkel, önvédelmi gyakorlatok a kétségbeesett fuldoklóval szemben, kar/láb nélküli úszás és egy társ vonszolása magad után, eszméletlen ember kimentése segédeszköz nélkül, mentőmellényben való mentés, a hordágy kitartása a fejed felé egy-egy ember folyamatos cserélgetésével, kő felhozása a víz felszínéről. Azt hiszem ennyi. Csak úgy elrepült ez az 5 óra a vízben… ja nem, igazából az idő befagyott, meg a seggünk is (tudom unalmas már, de egyszer próbáld ki hipotermiás sokk beállta nélkül  ).

“Vár állott, most kőhalom…”, avagy az edzés félidejében így nézett ki az eredményjelző

A négy fontos úszásnem: mentésnél gyors- és mellúszás, természetesen vízből kitett fejjel, hogy ne veszítsük el a bajbajutottat a képernyőnkről. A fuldokló kihozásánál pedig egy speciális hátúszás ülő pozícióban, vagy oldalazva úszás egy kéz segítségével. Ez utóbbi egy eszméletlen páciensnél különösen hasznos technika. Egy perc egy másodperc, ezzel az idővel aznap én tartottam a csúcsot holtversenyben egyik magyar kolléganőmmel. A vizsgán egy percet kell elérni, csak kicsit másabb a hidegben, a hullámokban, nem egy medencei környezet, ahol a legnagyobb bajod a klóros víz szúrós szaga. Azóta felhúztam a rekordomat egy perc negyvenhárom másodpercre, tehát mégis megérte a sok medencés gyakorlás a záhonyi uszodában, csak szoknom kellett az új körülményeket.

A legnagyobb nehézséget a taposás jelenti számomra. Egy percig kell fennmaradnod úgy, hogy három kilót tartasz a kezedben. Oké, már ha a hullámok nem mosnak el és nem köhögöm fel a tüdőmből a sós vizet. Valahogy számomra a körülmények sose voltak ideálisak ehhez a gyakorlathoz, csak pont ilyenek. Vagy az is lehet hogy nem a hullámokkal volt a baj, hanem annyira besüllyedtem hullámsíromba, hogy már hallucináltam.  Mindenesetre kíváncsi leszek a mai megmérettetésre.

Két éve Zakynthoson még nem sejthettem, hogy a Rescue Can nem a csodálatom tárgya lesz többé, hanem az új szakmám mindennapi segédeszköze. 

A Rescue Can a mentésre és védelmünkre is szolgál egyben, ha a páciens nagyon is öntudatánál van és a pánik legyűrte minden ép eszét, akkor szépen odaúszunk hozzá, bemutatkozunk illedelmesen mint egy angol lord, tartjuk a szemkontaktust vele, mint egy ragadozó nagymacskával, de meghagyjuk a kellő távolságot, a három métert vagy még többet, véletlenül se pofátlankodunk bele a személyes terébe.  Ha kéri a segítségünket, odadobjuk neki a cuccost, kapja el, szorítsa a mellkasa alá, és mi szépen kievickélünk vele kellemes hátúszós tempóban, persze szemkontaktust továbbra is tartva, nehogy túl közel kerüljön hozzánk, hirtelen átöleljen, és váljunk együtt romantikusan puffadó vízi tetemmé a fájdalmasan levegőtlen süllyedés után. Szóval higgadtság van emberek! Ha nem, otthagyunk a medúzák eledelének! Ja amúgy joga van a fuldoklónak nem kérni a segítségünket, ebben az esetben hagyjuk, hagy locspocsoljon és játsszon csak titanicosat kénye-kedvére.

A követ felhoztam, nem volt baj vele, csak tudni (és merni) kell lesüllyedni a víz aljára. A hordágy kitartása izgalmas feladat volt, először mind a 6-7-en tartottuk, közülünk ketten mellényben, amivel lényegesen könnyebb, hiszen az megtart a vízen, nem kell erőlködnöd. Aztán az edző folyton kiszólított embereket a partra pihenni, így cserélgettük egymást, volt olyan hogy hármunknak kellett kitartani a hordágyat mellényes segédlet nélkül. A nap “vicces” feladata, hogy gyorsúszásban úszol, de csak kartempóval, míg egy társad fogja a bokáidat és ő meg a lábával csapkod. A legjobb mókák mindig azok amik után percekig lihegsz.  Az önvédelmi gyakorlatok a fentebb említett, pániktól megvadult merénylők ellen vannak, hogy a hullámsír elérése előtt még gyorsan kicsusszanhassunk kárhuzatunk szorításából.

A nap végén szerencsés embernek éreztem magam, hogy túléltem az egészet (hipotermiás sokk és elmálló végtagok nélkül), és megúsztam térd mögötti hajlítóizom húzódással (biztos a sok taposástól), ami amúgy kb. három napig nagyon sok kínt pumpált belém.

A keddről volt egy rövid szösszenetem ITT. Szóval a kis ördögi fattyak keresztülhúzták tréningtervünket, mit mondjak, izzó hajlítóizmom lelkesen hajbókolt a piciny gyilkos lényecskék nagysága előtt. De edzőnk derék ember, nem adta fel, és kiküldött pár “lovast” (a parasztok mi voltunk), hogy derítsék fel a medúza mentes partokat. De a dráma megint közbeszólt! Felsőbb utasításra nem vihettük el a kocsit és vele a hordágyakat (ami a gyakorláshoz fontos lett volna) így oktatónk besokallt, és az asztalra csapott. Nagyon sok az asztal két vége között röpködő máltai káromkodást véltem kiszűrni (tanulgatok mindent ami fontos), amely vita majdnem végzetes eredményt okozott (oktatónk kilépését a szervezettől), de mint pár (szabad)nap után kiderült, lehiggadt végül és mostmár béke honol a (belső) királyságban. Így redukálódott le a hat napos edzéshét két napra. A dráma mindig elveszi az emberek idejét (és figyelmét) a fontos dolgoktól. 

Mgarr Ix-xini, amit május 8-án a medúzák nagy erőkkel okkupáltak

Így egy nap maradt, egyik csoportnak szombat, az enyémnek a vasárnap. Igazából a hétfő betudható volt a vizsga fizikai felkészítő részének, ez a vasárnap pedig a technikai elővizsgának. Életemben először így eljutottam Qbajjar tengerpartjára is, ami mint megtudtam a mai vizsgánk esedékes helye is lesz egyebn. Ja igen, ha délután fél kettő előtt olvassátok az írásomat, majd gondoljatok rám ez idő tájt. 

Szóval bemelegítő úszással kezdtünk, kb. 150 méter, aztán kimásztunk a csúszós sziklára, ahol egy óriásit estem a fél Lifeguard legénység orra előtt, pont abban a pillanatban mikor mondták, hogy vigyázzunk a csúszós sziklára.  Természetesen rögtön felpattantam, mint a rugós bicska, persze mivel előtte fitogtattam úszástudományomat, így kb. mindenki mögöttem sétált, ebből következik, hogy gyors szökellésem ellenére a többség szemtanúja lehetett csúf bukásomnak.

Kis ugrálás után visszaúsztunk, közben mindenki tartotta valakinek az állát, hogy le ne essen, de igazából csak a gyakorlás végett.

Aztán a mentőmellényes gerincsérült mentés jött a sorban, mit ne mondjak, mellényben és békalábban ezek a feladatok sokkalta könnyeben megvalósíthatóak.

Ekkor már a parton futkározó rákban gyönyörködtem, amit a kiérkezők kedvéért megszakítottam egy szelfi erejéig.

A nap poénja, hogy másodjára is hátra vágódtam, ezt szerencsére már csak három társam és pár turista látta az étteremben ülve.

Még volt egy napunk, május 22 hétfő, amikor is maximum sebességgel száguldó motorcsónakból ugráltunk ki hason fekve, persze mellényben, ennek ellenére a gömbszerű lágyrészeim odalent eléggé fájtak a becsapódástól. Ezt leszámítva móka és kacagás volt ez az esemény. Még úgy is, hogy kipróbáltuk, ketten ki tudunk-e menteni egy gerincsérült próbababát a vízből. Kicsit sokkot kaptam, mert a gatyája lecsúszott és majdnem elsüllyedt a tenger mélyére, így annak kimentésével foglalatoskodtam a bábú helyett, míg kolléga rám nem szólt, hogy a feladatommal is foglalkozhatnék. 

Hogy felkészültnek érzem-e magamat a mai vizsgára? A jóég tudja, vannak gyenge pontjaim, de a szívem akár egy oroszláné. Amúgy nem, varjúságomat nem tagadhatom meg. A középmezőny tökéletesnek tűnik számomra, Blue Lagoonos mentés mértékkel néhanapján, meg csendes strandokon üldögélés. Csak lazán ám, semmi felesleges terhet nem varrnék szívesen a nyakamba. 

Az imádnivaló rákocskával és pár félfelsőtesttel búcsúzom tőletek! Semmiképp sem örökre. 

Ui.: Közben kiderült, és feltételezem számotokra is szembetűnő, hogy nem is lett olyan rövid ez az írásom.