– Szóval Cristinával találkoztok a városháza előtt, de addig együtt kell menned Marta-val, vagy Julieth-el, nem tudom melyikükkel. – miután ezeket elküldte, a FACEBOOK még mindig azt jelezte, hogy “Alba épp ír…” – Délelőtt nem érek rá, de miután regisztráltatok a lakcímmel, később esetleg!

– Oké, nem gond. Jó mentor vagy! – írtam és a teljesség kedvéért tettem hozzá egy vigyorgó emoji-t.

– Haha, köszönöm! – válaszolta, és egyre jobban frusztrált, hogy nem kérdezem meg, ami Spanyolországban az első reggelen a legjobban érdekel.

– Alba.

– Kristóf.

– Hogy mondjam azt spanyolul, hogy “hány órakor indulunk”?

– “A que hora vamos?”

– Á, köszönöm. Igazából már készen vagyok. Hallom, hogy Julieth is itt járkál a szobája meg a konyha között, de nem tudtam, hogy ezt, hogy kérdezzem tőle.

– De nada! Na, megkérdezted? – küldte a két üzenetet egy három perces különbséggel. Visszatértem a szobámba, felkaptam az új ágyam széléről a telefont, és örömteljesen beszámoltam a mentoromnak a legelső spanyolul folytatott beszélgetésemről.

– Igen! Most már megtudom kérdezni, hogy hány órakor indulunk.

– Na, és hánykor?

A sikerélményt ugyan nem veheti el senki, de Albának nem tudtam mit mondani, arra, hogy pontosan mikor megyünk, egyszerűen csak azért, mert a választ egyáltalán nem értettem Julieth-től. Azért továbbra is lelkes maradtam, elbúcsúztam Albától, és nagyon kitartóan elmondta még kétszer, hogy, ha ma nem is, de hamarosan találkozunk.

A kilátás a szobámból a lakóknak járó medencére nézett. Csóró magyar egyetemistaként lottónyertesnek éreztem magam, aki mostantól napsütötte pálmafák közt éli le az életét. Az otthon vásárolt TESCO-s fürdőköpeny helyett felvettem  egy vékony kék pólót, és egy világoskék hosszú nyári nadrágot. Mire a cipőre került sor, Julieth az ajtómon kopogott.

Kilépni a délelőtti forróságba olyan jelentős élményt nyújtott, hogy a gondolataim csak az EVS lottónyerteseknek járó medencéről szóltak. Mikor és meddig van nyitva napközben? Meddig lesz használható még a lakóknak? Tényleg nem álmodom? Ezek a kérdések, legfőképpen az utolsó repkedett a fejemben, miközben az utcán egyelőre némán haladtunk. Az egyetlen mondat, amiben biztos voltam spanyolul, a “hány órakor indulunk?”, és az első napsütötte séta közben megvártam, amíg inkább Julieth kezdeményez.

“Ehhez az EVS projekthez spanyol nyelvismeret nem feltétel, csak előny” – szólt a leírás online a majadahonda-i EVS-ről márciusban, hat hónapja. Aztán még őszintébb lett a szöveg az emlékezetemben. – “Két EVS önkéntest keresünk, a nemzetközi iroda részre egy magyart, akit úgy hívnak, hogy Szerencsés Kristóf, és egy szót sem beszél, vagy ért spanyolul, még a DUOLINGO első fejezeteinek szókincsét sem. No pasa nada, a projekt elején tényleg csak angoltudás szükséges. A CV-t és a motivációs levelet várjuk Cristina Sobrino-nak címezve” – hirtelen a medencéről és az EVS-ről cikázó gondolataimat Julieth szakította félbe.

– Mucho calor, sí? – kérdezte, és azon tűnődtem, hogy vajon miről beszélhet. Annyit azért sikerült megértenem az ezután elhangzottakból, hogy az előző estéről kérdez. A pozitív hozzáállásom még mindig nem veszett el, nem pánikolok, de őszintén szólva, pár órával ezelőtt, kissé idegesen még a szótárakat bújtam. Még azt is elfelejtettem, hogy mit jelentenek az olyan bonyolult kifejezések, mint az, hogy “Hola!”,  “Buenos días, vagy noches!”

Hirtelen eszembe jutott az olasz “caldo” szó, ami forrót jelent. Így aztán biztos voltam, hogy megértettem a negyvenes évei végén járó Julieth-et, aki a másik, azonos korú kolumbiai nővel, Marta-val a lakásért felelős. Ők lesznek a lakótársaim a következő tíz hónapban. Reméltem, hogy a velem egyidős bolgár lány, aki két nappal később érkezik mellém EVS önkéntesnek, majd kisegít az ilyen helyzetekben.

– Sí, sí, mucho caldo, sí – válaszoltam, és Julieth arcára mintha egy másodperc alatt több ránc került volna. A caldo spanyolul levest jelent. Ehhez még mutogattam is, hogy milyen forró. Elmondta spanyolul újra, hogy ő mire gondolt, aztán egy ideig valószínűleg zavartan találgatta magában, hogy az időjárás helyett még miről beszélhetne.

Ha az első spanyolországi délelőtt egy tévés vetélkedő, akkor a legtöbb játékos nyelvtudás nélkül megáll a tíz eurós “mucho calor” kérdésnél. Nekem rögtön a fődíj kell.

– Mucho calor… – kezdtem neki többször is. A B terv többször is csődöt mondott, amikor kő-papír-ollóval próbáltam rávezetni és megkérdezni, hogy mi az olló, és az, hogy vágni spanyolul, mert azt akartam neki mondani, hogy “Olyan forróság van, hogy legszívesebben ollóval levágnám a nyári nadrágom felét, hogy helyette rövidnadrág legyen belőle.”

Mikor megérkeztünk, Julieth még mindig tele volt kérdésekkel. A majadahondai városháza előtti szökőkútnál állva felhagytam a magyarázattal, előszedtem a zsebemből a telefonom, és egy indokolatlan selfie-vel próbáltam csillapítani az értetlenségét, amit okoztam. Mikor Cristina megérkezett, kérésemre tolmácsként elmagyarázta a mondatom “Olyan forróság van, hogy legszívesebben ollóval levágnám a nyári nadrágom felét, hogy rövidnadrág legyen belőle.” Miután az egész városvezetés és az összes helyi lakos gratulált neki, amiért vállalta, hogy ezt nekiálljon lefordítani, Cristinával és Julieth-el regisztráltam az új spanyol lakcímem egy légkondicionált földszinti irodában. Julieth elindult vissza a lakásra, Cristinával pedig bejártuk fél Majadahondát – ami igazán nem nehéz, mert egy kis külvárosa Madridnak, a spanyol Beverly Hills, csak, hogy túlozzak.

Másfél órával később mi is visszamentünk a lakásba. Hárman a konyhában telefonszámokat cseréltünk, amikor Julieth-nek hirtelen eszébe jutott valami. Kilépett a konyhából, és mikor visszatért, kedvesen átadott egy zöld színű ollót, elégedett mosolya pedig azt sugallta, hogy teljesen komolyan vette, amit a városháza felé mondtam.